Április harmadika: Delhi irányába pakisztáni vízumért
A papír azt mondja, hogy három napon belül bunözonek titulál már a társadalom, mert megszegtem a szabályokat. Igyekeznem kell. Pakisztánba szeretnék menni, hogy lássam a másik háborús felet is, ha kíváncsi arra amit személyem kínálhat számára, átadhassam a hozományt. Nem tudom, mi lesz, mennyi ido alatt érek oda. Mindenesetre kevés ido áll a rendelkezésemre. De úgy érzem az utat végig kell járni bármi lesz a végeredmény. Sok kicsi autó visz sok kicsi távon keresztül. Nagy autók nagyobb távokat adnak. De még mindig sok marad a 300-ból. Annak idején motorral az autópályán a 300 3 órát jelentett. Most meg napok is elhúzódhat amíg az összes mögöttem lesz. Sokat gyalogoltam. Hosszú egyenes utakból, tuzo napsütésbol egy percig sem volt hiány. Ja és a porról majdnem megfeledkeztem. Annyi port megettem Indiában, meg akkorákat haraptam a vaskos füstfelhokbol, hogy nagyon sokáig kell szívjam a finom hargitai levegot, hogy az mind kitisztuljon a tüdombol. Több kicsi autó is tovább vitt mint ameddig szólt a vezetojük jegye. De még mindig nagyon sok volt az aszfaltból, a füstbol és a porból köztem és Delhi között. Beérkeztem nagy fáradtan egy forgalmi dugóba, ahol az összes többi jármu közül kivételesen az enyém haladt a legjobban. Több teherautóból is kedvesen intettek. Egyikbol egy kasmíri srác egész tiszta angollal rám köszönt. Kérdezte, merre megyek. Mondom, hogy szándékom szerint Delhibe, de a szándék elég kevésnek bizonyult mára. Azt mondja erre, hogy ha óhajtom, odáig visznek. Akkora már olyan fáradt voltam, hogy rá kellett kérdezzek, hogy jól hallottam-e, amit hallottam. Kiderült, hogy igen. Kiugrottak a teherautóból, a boröndömet feldobták a tetore, én meg felmásztam a fülkébe, ami szokás szerint egy hatalmas ágy. Nem gyoztem hálálkodni, hogy végre megpihenhetek, és nem kell angolul beszéljek olyanokkal, akik csak hindu, urdu, vagy kasmíri nyelvet beszélnek. 2 testvér ültek a teherautóban. Egy kis szállítási cégjük volt. Bár az a srác amelyik az angolt beszélte velem, nem vezetett soha, o inkább keres, tanul. A testvéreire hagyja a perec forgatását. Delhibe is továbbtanulási szándékkal megy. Meglehetosen hosszú közös utunk közben volt alkalom az ismerkedésre. Mélyebb betekintést nyerhettem személye segítségével az iszlámba is. Kérdeztem tole, hogy mit írt Mohamed a háborúról? Létezik olyan, hogy szent háború. O erre azt mondta, hogy a harcot ellenzi a szentkönyvük. Ha támadnak, akkor ha teheted, el kell menj, ha meg nem tudsz akkor meg kell védd magad. Tehát védekezés céljából mindent lehet. Ebbol kifolyólag a szent háború is egy létezo dolog. Szent védekezés. Említettem a korábbiakban, hogy a védekezo is épp annyira bunös, mint a támadó. A háború nem létezhetne, ha nem lenne egy hadat üzeno és egy védekezo fél. Mindkettore szükség van a harchoz. Azt mondta valaki ezeknek az embereknek, hogy meg kell védeniük magukat. Ez valamilyen szinten azt feltételezte, az ezt kimondó személy hisz a harcban, és embertársára mint potenciális fenyegeto veszedelemre tekint, semmint testvérre. Igen, és ok azóta is védekeznek. Mindig adódik alkalmuk a védekezésre. Meg kell védeniük magukat felebarátjukkal szemben? Kizárják annak lehetoségét, hogy az ellenség csinálásban nekik is fontos szerepük van? Higgyél te is a védekezésben, hogy eljöjjön számodra is az ido, amikor védekezned kell. Próbáltam fáradtan megértetni vele, hogy a háború nem az "ártatlanokkal" történik, mert nincsenek ártalmasok és ártatlanok. A háború mint utolsó ébreszto csengohang van jelen az életünkben. De aki elotte ébred annak nincs szüksége sem a támadásra, sem a védekezésre. Egyszer csak éjszaka lett. Félrehúztunk egy parkolóba. Elokerült a kasmíri csirkepörkölt és a rizs. A kamion mellett a földön tálalták az ételt. Eléggé elszoktam már a húsos kajától. Nem kívánom annyira. Odahaza a kárpátokban hús van reggel délben este. Itt most egy cseppet sem hiányolom. A csirkéjükbol megettem egy darabkát, de inkább csak a szószért, mert a rizsnek nem vagyok nagy barátja, foleg ha nincs ami tompítsa azt a semmilyen ízt amit sokáig rágni kell :). A sofor éjszakára átment aludni egy másik teherautóba, amim szintén a családjáé volt, hogy a vendég kényelmesebben aludhasson. Kényelemben nem volt hiány ugyan, de szúnyog az rengeteg. Sokáig tartottuk égve a villanyt, ezért heted hét országról is odajöttek a kis vámpírok. Kaptam is oltást reggelig boven. Még a takaró alá is bejöttek ezek a kis harcosok. Már csak az lepne meg, ha nem a malária végezne velem egy szép napon ázsiai utam közben. Másnap reggel továbbindultunk, de hamarosan megint meg kellett álljanak. Azt mondták, hogy rakodniuk kell, ezért csak késobb indulhatnak tovább. Bár ok nagyon szerették volna ha velük utazok tovább is, nekem nem fért belé az egyre szukulo idointervallumba, ami a rendelkezésemre állt, mielott el kellett hagyjam az országot. Elbúcsúztam tolük, és nyakamba vettem ismét az út porát. Ugyanaz a mese. Punjabban (Pundzsáb), nem túl könnyu jó autót fogni. Nem is állnak meg olyan túl gyakran. Ha meg is álltak, volt, hogy csak egy két kilométert vittek. De volt már stopom kevesebb mint 500 méteren is, az utca sarkáig. Egy Mahindra terepjáró állt meg, amelybol egy nagy szakállú turbános szik férfi hatalmas mosollyal az arcán köszönt rám, és kérdezte tudna e segíteni. Mondtam neki, igen, vigyen el Delhiig. Mondta, hogy csak ehelyré megy, de addig szívesen. Annyira tetszett neki úti-célom, hogy még mielott beültem volna autójába elkezdett nekem ajándékokat osztogatni. Adott egy bor pénztárcát, meg egy fogkefe, fogkrém, szappan tartót. Egyik sem volt nekem. A kis pénztárca jól jött, mert addig minden kevéske pénzem más zsebemben volt. Az aprókat néha el el hagyogattam. A másik ajándéka is nagyon hasznos lett volna, de tú volumenes volt. Sajnos nem voltam annyira intelligens, hogy vissza tudjam utasítani. Ragaszkodott hozzá, hogy egy kis távon is, de vele megyek. Megígérte, hogy kivisz engem a város másik végéig, ahol majd könnyebben kapok stopot. Közben beléptünk a vállalatához, hogy az utánfutót lecsatolja. Foztek nekem finom teát. Közben az akkor még muködo USB internetemen megnéztem, vannak e leveleim. Visszaültünk az autóba és elindultunk a város vége fele. Azt mondta legszívesebben elvinne a világ körüli utam hátra lévo részén, mert o is nagyon szeret utazni, de ot már kötik a láncok, nem teheti meg. A város végén ragaszkodott hozzá, hogy a felesége által pakolt ebédet megoszthassa velem. Elovette a kis lábaskákat, és mindent testvériesen megfelezett, még a kb. 3 köbcentiméter nagyságú punjabi édességet is. Kiszálltam az autóból és az újraviszontlátás reményében megöleltük egymást. Egy néhány órás gyaloglás, rövid távú stoppolások után egy nagy Mahindra Scorpio típusú autó állt meg, hogy megkérdezze merre tartok, nem-e segíthet. Két 27 év körüli fiatal ember ült benne. Delhi repterére igyekeztek, hogy elhozzák a Kanadából hazaérkezett testvérüket. Több mint 150 kilométert tettünk meg együtt. Az egész hátsó ülés az enyém volt. Hatalmas autó ez a Skorpió, akár mulatni is lehetne benne szerényebb körülmények között. Megálltunk több helyen teázni, bementek egy útszéli mandírba imádkozni. Velük tartottam, hogy egy néhány fotót meg filmecskét készítsek a mandír (hindu templom) belsejérol. Egy barátságos szik aki feltehetoleg a közelben élt, nagy vendégszeretetet tanúsított személyemmel szemben. Mindenképp adni akart valami ajándékot nekem. Mondtam, hogy inkább vegyen el tolem valamit, hogy a csomagom könnyebb legyen. Hosszú út áll elottem, és egyre nehezebb a borönd, még azok után is, hogy azokat a dolgokat amelyeket nem használok szerre oda adományoztam másoknak. Nem tudta megállni, hogy ne adjon valamit. Így kaptam tole egy ébresztoórát, amit már aznap oda ajándékoztam a fiuknak, akik elvittek Delhi repteréig. Dinnyével is kínált, aminek sokkal jobban örültem, mert az számomra luxus eledel, és még soha nem ettem dinnyét Indiában. Lassan elbújtak a nap sugarai a nyugati horizonton. A Skorpió egyre nagyobb sebességgel száguldott Delhi fele. Foleg ami után a Skorpió tulajdonosa vette át a perecet valami olyanfajta élményben volt részem amit a TAXI címu francia filmben lehet látni, vagy az annál újabb Szállító címu amerikai filmben. Talán nyugodtan mondhatom azt, hogy az adrenalin még nagyobb ebben a filmben, ugyanis az egész jelenet az abszolút kiszámíthatatlan és túlságosan zsúfolt indiai forgalomban játszódott. A már egy ideje alvó halálfélelmem is már-már ébredezni látszott. Megnyugtattam magam, hogy nem érdemes rá figyelnem, mert az úgysem fog változtatni a helyzeten. Egy ido után már csak élveztem a száguldást. Hihetetlen volt amit az a sofor produkált. Rá volt írva az arcára, hogy ha most nem is, de rövid idon belül sietve száguld át majd az élet és a halál kapuján innen oda fele. Megérkeztünk Delhi peremére. Egy ipari zónát szeltünk át. Uram-teremtom! Akkora füstfelho ült a városon, hogy szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy alatta létezhet élet. Éreztem, ha ott kéne létezzek több mint egy hétig, az akár végzetes is lehetne hegyi levegovel kényeztetett tüdoimnek. Olyan gondolataim támadtak közben, hogy a teremtés mennyire kegyes volt az emberiséggel, hogy a katasztrófákat ennyire megkésleltette remélve, hogy az ember közben feleszmél, és ha egybol meg nem is fordítja, de legalább késlelteti, és ha tudja megállítja a rák terjedését, amely lassan a teljes emberiséget fenyegeti. A japáni katasztrófák is csak picinyke ízelítok abból ami vár ránk a közeljövoben. Bízok benne, hogy vakságunk nem annyira határtalan, hogy ne értsük meg az üzenetet. Bízok benne, hogy az áldoztok száma nem kell ezrekrol milliókra ugorjon. Egyre inkább érzem, hogy hátralevo életemet örömmel használom arra, hogy legalább egy kicsi adag ébredést hozzak legalább azoknak, akik már amúgy is ébredeznének, csak kell még egy kis kukorékolás, hogy felnyissák az évezredek óta leragadt szemhéjaikat.
Feltették a keleti kérdést. Hol szeretnék kiszállni. Az éjszaka közepén valahol delhi peremén erre a kérdésre mást nem tudtam válaszolni, minthogy a reptéren. A reptér számomra egy ötcsillagos szálloda a vasúti állomás váróterméhez viszonyítva. Eltöltöm ott az éjszakát valahogy, lemosom az út porát, és még ha minden igaz írni is tudok. A srácok szerint is ez a legjobb választás. Megérkeztünk lassan...akarom mondani, gyorsan a reptérre. Ok találkoztak a testvérükkel, én meg elindultam szálláshelyet keresni. Kissé elkenodtem, amikor azt láttam, hogy minden bejáratnál fegyveres orök fogadnak mindenkit kérve az útlevelet, meg a repjegyet. Nem hagytam, hogy az életkedvem túl messze menjen. Azt mondtam, ha nem lehetek a repülotéren, legalább kiderítem, hol van a pakisztáni nagykövetség, és megpróbálom minél jobban megközelíteni, hogy reggelre ne maradjon sok keresgélés. Közben felfedeztem egy jelzést, ami egy látogatói váróterem felé mutatta az utat. Ott nem álltak katonák. Amikor bementem már szinte biztos voltam, hogy éjszakai szállásom küszöbét léptem át. Lifttel lementem arra a szintre ahol a vendéglok voltak, hátha ott találnék internetet is, meg fürdoszobákat, ahol kicsit felfrissülhetnék. Leültem egy kávézó helyen. A fiuk azt mondták, hogy ingyen használhatom fél órán keresztül az internetet. Próbáltam a világhálóra csatlakozni, de sikertelenül. A szimpatikusabbik sráctól megkérdeztem, nem-e tudja, hol van a pakisztáni nagykövetség. Azt mondta, hogy közel van ahhoz a helyhez, ahol o lakik. Mondom, ha nem bánja, akkor majd reggel vele tartok, hogy könnyebben eljussak a vízumboltba. Azt mondja erre, hogy sajnos o végez egy fél órán belül. Mondtam, hogy akkor inkább maradok, mert a nagykövetség kapuja valószínuleg kényelmetlenebb hely az éjszakázásra, mint a reptér váróterme. Azt válaszolta, hogy aludhatok nála, ha nem zavarnak a szerény körülmények. Mondtam neki, hogy vasútállomásnál szerényebbet úgysem tud mutatni nekem, felolem indulhatunk. A srác egy igazi sorsüldözött. Eljött otthonából, mert nem bírta az idomítást, nem felelt meg a család és a falú elvárásainak. Azóta már mindenütt megfordult Észak Indiában. Az apja meg akarta keresni, meg hazavinni, de o a szabadság mellett döntött, ezért nem adott esélyt a családnak, hogy könnyen nyomára bukkanjon. Érdekes, hogy úgy általában az ilyen sorsüldözöttek, kivétel nélkül tudnak segíteni, a keveset is megosztani. Olyan dolgokat tanultak meg az életrol, az életbol, amelyeket sokak számára örök rejtély fátyla takar. Elmentünk a lakására, ahol még sokáig folyt a beszélgetés. Lassan én is a határaimat tologattam kifelé. Hajnal volt amire megborotválkoztam és a kanálisba küldtem az út porát magamról, és a ruháimról. Reggel korán keltem, hogy megnézzem mi a pálya a vízumboltokban, ugyanis a következo nap már hatodika, és az az után következo nap már bunözoként emlegethet a társadalom, mert más földi halandók engedélye nélkül vagyok a földön, ahova a teremtom helyezett 32 évvel ezelott. Nem kis gyaloglásra voltak a követségek. A távolságot az eros napsütés is növelte. A nagykövetségek mint általában gyönyöru helyen vannak Delhiben is. Gyönyöru zöld övezet veszi körül az összeset. Ha kinéznek az ablakon az engedélyeket osztogatók azt láthatják, hogy minden zöld, a madarak csiripelnek, gyönyöru az élet. Minden a legnagyobb rendben. Lehet a rosszindulat mondatja velem a következoket, de én szívesen behelyezném ezeket a nagykövetségeket abba az ipari negyedbe amelynek a szörnyu látványa fogadott elsoként, amikor megérkeztem Delhibe. Olyan körülmények között azt hiszem, többen elgondolkodnának, hogy mennyire jó meló ez az engedély biznisz. A jelenlegi körülményeket ha egy fiatal látja, életcéljává válik, hogy legalább vénségére o is nagykövetként dolgozhasson valahol a nagyvilágban. Kissé nehezen, de meg találtam a pakisztáni kastélyt is akarom mondani nagykövetséget. Azért tévesztem a kettot, mert nekem, hétköznapi halandónak külsoleg a ketto ugyanaz. Belsoleg meg nem volt alkalmam meglátogatni. És úgy vettem észre, hogy mások sem nagyon látogathatják. A vízum kérelmeket a kastélyt körülvevo magas fal oldalán található kis lyukakban fogadják el. Az enyémre nem voltak kíváncsiak. Azt mondták, hogy a saját országomban kell kérjem. Mondom okej, semmi gond, fél óra múlva hazalépek, és megnézem onnét majd hova küldenek bovebb felvilágosításért. Nem írta sehol a nagykövetség várfalain, hogy békés szándékú, a békét terjeszteni igyekvo embereket elonyben részesítjük, a vízum vásáron. Én tévedtem. Naivan azt hittem, hogy a békének helye van mindenhol a világban. Még mindig szeretnék eljutni Pakisztánba is, hogy lássam, milyen ország az amelyikkel a "rossz India" csatázik Kasmír fölött. Egyelore elfogadtam az akkori jelen döntését, hogy nem Pakisztánba megyek hanem Nepálba. Lehet, hogy ez azért történt, hogy a jóslat még véletlenül se négy hétre teljesüljön, hanem négy évre :).
Hátat fordítottam a gyönyöru kastélyok negyedének, és elindultam vissza a szálláshelyemre, hogy csomagolhassak, és induljak, amíg nem késo. Tettem még egy utolsó kísérletet annak kiderítésére, hogy ha hosszabbítani szeretném az Indiai engedélyemet, mit kell tennem, de az ígéretek még a fehér hollónál is gyérebbek voltak. Nem vagyok én az eroszak embere. "Haza" mentem,.lezuhanyoztam. Elbúcsúztam akitol lehetett. És kimentem a buszmegállóba, hogy egy városi busszal kivitessem magam a fovárosból, a 24-es nemzeti út fele, ugyanis a google map azt mondta, hogy az az én utam, a Nepál felé vezeto. A buszon több jel is arra utalt, hogy jó lesz busszal közelíteni a határt. Ez megint jó lehetoségnek ígérkezett egy ringatós éjszakai pihenésre. A városi busz végállomása pont az autóbusz-állomás, ahonnét több vas óriás is indult a Nepáli határnak. A haza látogató nepáli emberkék kivétel nélkül mind nagyon kedvesen érdeklodtek úti célom felol, és meséltek nekem szeretett hazájukról, amelyet elhagyni kényszerültek ottani megélhetés hiányában. Sikerült pihennem a buszon. Az álmok mezején a kilométerek is jobban fogynak. Amire megébredtem, hajnal volt. Megérkeztünk az utolsó határ menti indiai településre, ahol már emberek százai várták reggeli hét óra közeledtét, hogy kinyissák a határt. Egy útitársam felajánlotta, hogy riksával elvisznek engem is a határig, de a sofor sikeresen lebeszélte ot szándékáról, arra hivatkozva, hogy mivel én idegen vagyok, nekem hosszasabb lesz a határátkelés. Mivel úgy tunt, hogy gyalog kell megközelítenem a határt, befogtam magam a boröndöm elé. Hosszú volt még az út a határig, de a hajnali levego frissességével számomra öröm volt minden lépés, még azok a lépések is, melyeket téves irányba tettem. De az csak egy néhány kilométer vala. Egy kutyáját sétáltató ember megkérdezte, hogy nem-e Nepálba szeretnék menni. Mondom, de igen. Még azt hittem a kutyáját szeretné átküldeni velem a Nepáli oldalra pisiltetni, hogy onnét majd magától visszamegy. De nem, csak a figyelmemet szerette volna felhívni, hogy már egy ideje rossz irányba húzom a szekeret. Le kellett volna térjek 2 kilométerrel visszább. Semmi baj, belefér az idombe, sot még az engedélyembe is, ami csak este 12 után veszíti érvényességét. Két kereku szekerek száguldottak a határ fele istenesen megrakva csomagokkal, emberekkel, mindenféle jószággal. Mivel arrafelé nem nagyon ismerik a négy kereku szekereket, és lovaik amolyan póni termetuek voltak, két ember folyamatosan arra figyelt, hogy kiegyensúlyozza elölrol a szekeret, hogy amikor az elveszítené az egyensúlyt, a kicsi ló ne szaladjon a levegoben. Vidám arcokat láttam mindegyik szekéren. Néha csak szó szerint a fejük búbját láttam, ugyanis testük többi részét eltakarták a csomagok. Mintha minden tekintet azt mondta volna, ne gyalogolj, van itt még hely boven neked is :)). Biciklikkel is sokan tartottak az egykori indiai földrész irányába. Hihetetlen mi minden el lehet szállítani egy egy biciklivel. Otthon amire tehertaxit fogadunk, azt errefelé egy biciklin 2 személy kíséretében vígan elszállítják. Malacoktól, csirkéktol elkezdve, termésig és bejárati ajtóig mindent el lehet szállítani egy biciklin. Út menti árusok sora jelezte, hogy nem lehetek már túl távol a határtól. Egy folyó mentén gyalogoltam egy nagy híd irányába, melyrol gyanítottam, hogy a túlsó oldalán már egy másik ország van, mások tulajdonában. Végignéztem a nepáli indiai meg az indiai nepáli emberek folyóm menti reggeli programját. Érdekes nézni, ahogy ébred az élet körülötted, te meg jóformán le sem feküdtél :) Az indiai határoröktol barátságos megszólításaimra barátságos választ kaptam. Udvariasan figyelmeztettek, hogy nem helyes dolog amott fényképezni. Betettem a gépet a táskába és elindultam a hídon túlra. A hídon túl volt az indiai ellenorzo-állomás. Tíz perce papírozás után elbúcsúztam az utolsó indiai hivatalnokoktól is. Elindultam Nepálba.
A félelem boncolgatása után visszatérek a tanáriba, ahol még javában folyik a beszélgetés, és még egy olyan kérdés felmerül, amiről úgy érzem, hogy kötelességem említést tenni, ha már része volt az akkori jelenemnek.
Az idősebbik tanárnő azt a fülem számára már megszokott érvelést hozta fel, hogy nekem könnyű, mert nincs családom, nincsenek gyerekeim. Amíg én szabad vagyok és független, az ő élete teljes mértékben a családjáról szól. Azt mondja, hogy neki muszáj robotolnia a gyermekeiért. Iskoláztatni, majd egyetemeztetni kell őket. Kívülről vágta az összes betanult társadalmi normát. Úgy működnek, mint valami nagyon erős oltás, mint egy számítógépes vírus. Bármikor kérdik az embert, mindig ugyanaz az előre megírt válasz érkezik a tárhelyből. Ideális darab. „Jól működik”! Minden kérdésre van egy előre jól meghatározott, a rendszerbe jól belevésett válasz. Az agy szerepe mára már nagyon egyszerű. Csupán kiválasztja a legtalálóbb beidomított replikát a tárhelyből, és ingert küld az ajkaknak meg a hangszálaknak, hogy megformálják azt. Az hiszem zsigerbeszédnek hívják ezt magyarul. Lassan már most robotabbak vagyunk a robotnál. Ma már az agy csak végrehajtat, a szív meg csak vért pumpál. Ennyi az ők dolguk. Semmi több. Hirtelen az ötlött fel a fejemben, hogy vajon mikor lesz már a vér is kőolajból :).
Mondtam a hölgynek, hagyja abba, mert ismerem már a gondolatot. Ha szeretné, elmondom helyette, akár szó szerint. De vegye tudomásul, hogy hamis minden, amit mondani akar, önmagát hülyíti csak ezekkel a gondolatokkal. Tudom, hogy ezt szokás mondani ilyenkor, de ha nem szeretné, hogy hátralevő életét is koldusként, folyamatosan panaszkodva töltse, akkor verje ki ezt az ökörséget már most a fejéből. Mondom, hogy Európában, már nem divat a gyerekek holtig iskoláztatása. Fejlettebb országokban a gyerek miután kikerül a középiskolából, hatalmas lehetőség tárul eléje: elindulhat az önállósulás útján, elkezdhet döntéseket hozni saját maga életéért. Dönthet úgy, hogy egyetemet végez, dönthet úgy, hogy nem. De ez a döntés egy meglehetősen határozott döntés. Mert ha tanulni szeretne, dolgozni kell, meg kell teremteni a feltételeket, fizetni az iskolát. Így sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a gyerek valóban egy olyan szakmát választ, amit szeret, ami nem okoz neki a későbbiekben csalódásokat. A szülő nem jelenti ki idióta módon, hogy jajjjjjj, az én életemnek már annyi, mert a gyerekeimet kell iskoláztassam. Ezért áldozatokat kell vállalnom, hanem azt mondja a gyereknek. Hogy gudbáj! Jó utat. Mehetsz balra is, jobbra is, le is, fel is. Ha tudok, majd egy kicsit segítek, de nem alapozhatsz rá, mert lehet épp nyaralni fogok a görög tengerparton és arra kell a pénz. Milyen szülő az, amelyik nem önállóságra neveli a gyerekét, hanem függőségre? Milyen szülő az, amelyiknek a gyereke nem a saját életét éli, hanem az anyuka meg az apuka óhajait teljesíti? Milyen szülő az amelyik gusztustalanul önző módon saját magát akarja látni a gyerekében is, ezzel a törekvésével megnyomorítva őt? Milyen tanító az amely híveket halmoz, hogy nőjön a hatalma ahelyett, hogy arra nevelje tanítványait, hogy megtalálják saját egyedi útjukat, hogy azáltal hozzájáruljanak a világ szebbé, színesebbé válásához. Nem, ez ma már nem divat. Mindenkinek egyforma kell lenni, és aki kilóg a sorból, annak kötelet a nyakára, bélyeget a hátára. Gusztustalanok vagyunk, tudod?
Ezért szeretném a határokat lerombolni. Az összeset. Hogy találkozzon az ember az emberrel, tanítsák egymást, mert nem igaz, hogy csak Indiának van hatalmas üzenete a nyugat számára. Fordítva is igaz. Sokat tanulhatnának ők is tőlünk, amikor bizonyos helyeken az asszony még mindig eszköz számban megy. Nem különb mint egy bicikli. Sokat tanulhatnának ők is, akik elítélik az úgynevezett kaszton kívüli házasságot, akik megtagadják gyermekeit emiatt, és ha lehet meg is nehezítik az életüket bűntudatot okozva nekik, ami végigkíséri őket egy életen keresztül. De lehet fizikailag is megfenyítik őket, hogy még véletlenül sem élvezhessék a társadalmi szokásoknak nem megfelelő törvénytelen nyomorult házasságukat. Igen, ez egy másik szintén létező India. Erről még nagyon nem beszéltem mostanig. Hatalmas az ország. Államról államra változik a nyelv, a szokások, de ugyanúgy az idiotizmus is változik.
Elmeséltem a gyerekei jövőjéért aggódó tanárnőnek egy régi történetet is, hogy segítsek neki megérteni, hogy nem elítélni akarom őt, hanem egyszerűen kimondom azokat a gondolatokat, melyeket ő hívott magának az ostoba kijelentéseivel, miszerint az ő élete már csak arról szól, hogy....Volt egyszer egy pár akik ugyanúgy gondolkodhattak, mint ez a tanárnő. A gyerekeikért robotoltak, hogy szebb jövőt biztosítsanak nekik, ez által feláldozva minden energiát és időt, aminek nagy részét az embernek saját magára kéne fordítania, hogy megértse, mi a kutya fülét keres itt a földön, és miért pont ebben a formában, ilyen körülmények között. A gyerek egyetemen van. Próbál nagy lenni úgy, ahogy azt a szülő elvárja tőle. A gyereknek nem nagyon megy az egyetem valamiért. Talán nem neki való, talán egyszerűen csak képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak amit egy olyan környezet állít fel neki, amit talán nem is ő választott magának. De ugyanakkor azt is érzi, hogy nem hagyhatja abba, mert neki kötelessége az szülői elvárásoknak eleget tenni, hogy ők majd gyönyörködhessenek áldozatuk gyümölcsében, a gyerekben aki teljesítve kötelességét elvégezte az egyetemet, és naggyá lett avatva. De nem megy neki. Megtagadta az egyedi belső hang szavát, hogy eleget tegyen az elvárásoknak. Vizsgaidőszakban összecsapnak a feje fölött a hullámok. Kész, vége, ennyi volt, nem bírom! És öngyilkos lesz. Hálás vagyok az úrnak, hogy ez megtörtént, hogy ezt azóta sem felejtettem el, hogy ezt most elmondhattam a tanárnőnek, és neked is, hogy gondolkozz el rajta. Ha szülő leszel, majd tudj dönteni, hogy meddig terjed a szülői segíteni akarásod, önzőséged, védelmed. Meg kell végre értened, hogy az a szülő, akit azt hiszi, hogy áldozatot kell vállalnia a gyerekeiért egy halott ember. Lemondott a legfontosabb dologról, önmagáról, hogy a gyerekeinek jobb legyen. De mivel ő ilyen idióta módon gondolkodott az életéről, ezzel megbélyegzi gyereke sorsát is, mert több mint valószínű, az ő gyereke is ilyen áldozat vállaló ember lesz, és a teljes családja szinte fölöslegesen születik meg e földre, mert az összes egy áldozat lesz ahelyett, hogy keresők legyenek, hogy megtalálják azt, amiért a földre jöttek. Az ilyen szülő ideális eleme a rendszernek, mert nagy áldozatvállalása közben igent bólint minden ember és természet ellenes merényletre. Semmi nem fontos számára csak a gyereke egyetemi diplomája. Istenem! Kérlek világosítsd meg az utat az ilyenek előtt, hogy tovább ne tévelyegjenek! Mivé lett ez a társadalom...a lelkem is sír bele. Erényként tüntetik fel az áldozatvállalást! Nagyokká avatják azokat, akik a közért vagy valaki másért lemondanak a legértékesebb kincsükről, önmagukról. Légy öngyilkos és hőssé avatunk, te bárány! Ez a jeligénk. Nap mint nap találkozok ilyen áldozatokkal. Egy nap nem tud eltelni úgy, hogy ne találkozzak az áldozattal, aki büszkén áldozat. Érzem, hogy kicsi vagyok, kevés vagyok mert túl sokan vannak, gyenge a hangom, hogy az összes meghallja. Kérlek segíts! Egyedül nem megy.
Az áldozat
Az ember olyan mint egye veder amelyben víz van. Ha a veder folyamatosan azon van, hogy kisebb vedreket feltöltsön vízzel, és nem figyel oda magára, akkor előbb-utóbb azon kapja magát, hogy kifogyott, nincs már több vize. Nemhogy a többi vederbe, de még neki sem jut. És adakozó helyett a veder koldussá válik. Pontosan úgy mint az áldozatot vállaló szülő, aki a gyerekétől koldulja a sikert, hogy az által ő is értékessé váljon. A társadalom és annak összes szabálya arra nevel, hogy ilyen veder légy te is. Adjál adjál adjál. Még ha ki is ürülsz adjál. Szinte az összes vallás az összes szabály abba az irányba tuszkol, hogy légy te is egy ilyen üres veder, amit már könnyen lehet rakosgatni. És ha dobnak bele egy kegyelem garast, örök hűséget esküszik egy idióta eszmének, egy szent háborúnak, ha kell. Borzalom! Az a veder, mely odafigyel arra, hogy folyamatosan tele legyen vízzel, hogy teljese legyen „élete” az állandóan képes adni, mert mindig van amiből. És akarva-akaratlanul is megtölti a kisebb vedreket. De az a veder, amely egy idióta eszmét követve elhanyagolja magát, annak annyi, nemhogy segít, hanem megnyomorít maga után más vedreket is. Aki ezt nem tudja megérteni, abból automatikusan koldus veder lesz, amit alkalomadtán csak eszközként használnak a szar tárolására. Figyelj oda magadra, mert ha megvonod magadtól a figyelmed, képtelen leszel bárkin is segíteni. Sem anyádon sem apádon, sem gyerekeiden, senkin. Mindenkinek csak a terhére leszel. Energiát szívsz el a környezetedtől, miközben azt hazugod magadnak, hogy jó adakozó vagy. Kérlek, ne tedd ezt! Légy felelős életedért, hogy olyan veder lehess amelyik soha nem fogy ki, amelyből mindig jut másnak is.
Facebookot cseréltünk és eljöttünk az egyetem tanáriából, hogy az felkészülhessen a hétvégi pihenésre. Dr. Devinderrel találkoztam az épület előtt, aki tudomásomra hozta, hogy Dr. Renu nagyon aggódik miattam, hogy hol vagyok. Egész nap nem adtam életjelt magamról. Egy diák által kölcsönadott telefonról felhívtam és megnyugtattam, hogy aggodalomra semmi ok, ugyanis a lehető legjobb helyen voltam. Közölte velem, hogy egy kedves kasmíri újságíró barátja kíváncsi az utamra, és a szombati nap folyamán megkeresne, ha nekem megfelel. Mondtam, hogy délután egykor nekem tökéletes lesz. Addig igyekszem letudni az egyik tanárnő által lebeszélt találkozót egy neves kasmíri újsággal. Visszamentem a szobámba, hogy megemésszem az egyetemen történteket. Egész délután egyebet sem tettem. Pihentem és utat engedtem minden gondolatnak ami felém kívánkozott. Másnapp reggel indultam volna a „Daily Excelsior” épülete felé, hogy beszéljek a szerkesztővel, de a papír amire a tanárnő leírta a címet, meg a telefonszámokat nem került elő. El is tűnődtem, hogy vajon jó-e nekem odamenni vagy sem. Úgy döntöttem, hogy mivel időmből kitelik, megkeresem. Autóbusszal jutottam a híres jammui napilap szerkesztőségéhez. Az épületben kissé hallgatag volt minden, a fogadtatásomat is beleértve. 20 perc is eltelt, míg megtaláltam az utam a főszerkesztő úr irodája felé. Az irodában egy fiatal meg egy idősebb ember ült, akikről később megtudtam, hogy apa és fia. A fogadtatásom megint olyan volt, mint amikor az ember betoppan egy heves vita kellős közepére. Én köszöntöttem őket a szokásos módon, kedvesen mosolyogva. Ők meg bámultak engem, mint borjú az új kaput. Bemutatkoztam, mondtam én lennék az illető, akiről tegnap a tanárnő beszélt telefonon. A magatartásuk változatlan. Megpróbáltam elképzelni az ábrázatukat abban az esetben, ha személyem helyett egy igazi UFÓ lépik be az irodájukba. Megkértem szépen, mondják ki, hogy nem érdekli őket a dolog, hogy nyugodtan mehessek tovább a dolgomra. Mondtam, nekem egyformán jó az is, ha érdekli, az is ha nem érdekli őket, csak végre csináljanak úgy mintha élnének, és mondjanak két szót :). Meg is kaptam a két szót, zsebre vágtam őket és elindultam kifele. Közben eltűnődtem, hogy ha már egyszer elveszett az a papíros, miért nem hagytam elveszve :).
Úton visszafele megjavíttattam egérrágta egérrágta lábbelijeimet. Egyiknek a tépőzárját már csak egy kicsi tartotta, hogy ne essen le. Rögtön utána egy kis autó megállott mellettem, melyből fiatal legények kiabáltak ki nekem, hogy merre megyek. Mondom, most hogy megkérdeztétek, arra amerre ti. Bepattantam az autóba. Mondtam nekik, hogy a jammui egyetem fele tartanék. Azt válaszolták, hogy szívesen elvisznek. Személyükben nagy kriket rajongókhoz volt szerencsém. Meg is hívtak meccset nézni, amit visszautasítottam a másik megbeszélt újságos találka miatt. Délután kettőkor meg is érkezett Sunny. Feljött a kapus, hogy várnak rám odalenn. Sunny a reggeli események után fényt hozott az éjszakába. Teljesen az ellentéte volt ő mindennek, amit a reggel tapasztaltam. Amikor meglátott, odajött, átölelt, mintha egy rég nem látott barátot köszöntene. Így kéne legyen az ember az emberrel. Beültünk az autójába, elindultunk az újság épülete fele. Early Times a neve az újságnak. Még a neve is tetszetősen hangzott. „Early Times” avagy aki korán kell aranyat lel. Útközben kiderült, hogy úgy igazából nem is vele kell nekem beszélnem az újságos ügyben, hanem egyenesen a tulajdonossal. Sunny egy békés ember. Az arcán béke van, a mosolya békességgel itatott. Béke vele az együttlét. Bár ő és az egész családja arra kényszerült, hogy elhagyják a háborúk miatt szülőföldjüket, Kasmírt, szeret ő minden embert, minden fajt. Nem hisz a megtorlásokban, meg a háborúban. Megérkeztünk az „Early Times” épületébe, ahol mindenki úgy fogadott, mint annak idején a barátok, amikor lementem a tömbház hátához játszani. A tulajdonos sem volt különb. Egy fiatal derűs tekintetű emberke. Kinézetre akár Winnetout is alakíthatná egy indiános cowboyos filmben. Magunkra hagyott Sunny a főnök irodájában, hogy elbeszélhessük, hogy mi az, ami közös lehet célkitűzéseinkben. Nagyon talált a szó vagy 2 órán keresztül. Valószínű, még utána is talált volna, de közben megesteledtünk. Átmentem egy kicsit Sunny irodájába, hogy a főnöke a szükséges telefonhívásokat elintézhesse. Sunny azt javasolta, hogy ne menjek Vasárnap reggel, hogy elmehessek a házába egy igazi kasmíri ebédre. Kicsit szorított az idő, mert már csak egy néhány napom maradt a vízumból, de olyan kedvesen ajánlotta, hogy nem utasíthattam vissza a meghívást. Abban egyeztünk, hogy nem vasárnap reggel indulok stoppal Delhibe, hanem este a vonattal. Így egy napot együtt tudunk tölteni. Este volt amikor eljöttünk az irodából. Javában folyt a döntő amikor visszaértünk a vendégházba. Lent az ebédlőben nagy volt az izgalom. A vacsorámat megint én készítettem el, megint ugyanazt. És megint ugyanannyira jól esett mint előző este. Felmentem a szobába egy kis írás szesszióra, de hamarosan lefeküdtem, mert nagyon szeretek nem fáradtan pihenőre térni. Ennek az oka az, hogy amikor nem vagyok fáradt, nem alszok el, de az agyat kikapcsolom, és még ébrenléti állapotban hagyom, hogy a nagy kép automatikusan összeálljon, az értelmetlen dolgok értelmet nyerjenek. Írországban, pontosabban Dublinban értettem meg, hogy miért mondják az okosak, hogy nem jó lefekvés után olvasni meg tévézni. Az utóbbit máskor sem ajánlom én, de lefekvéskor kifejezetten rossz. Emlékszem, Galwaybe készültünk, ami Írország nyugati partján van. Ez számomra azt jelentette, hogy az út bal oldalán át kell szeljem az országot derékban úgy, hogy én vagyok a kormány mögött. Előtte soha nem forgattam jobb oldali kormányt. Ezért úgy döntöttem, hogy időben lefekszem, hogy pihent legyek az új kihívás előtt. A laptopot is időben nyugovóra küldtem. Csak az alvásra összpontosítottam. Mit szólsz mi történt? Egyáltalán nem akart összejönni. Már minden technikát kipróbáltam, de semmi. Éjfél is rég elmúlt, de én még mindig csak próbálkoztam. Egyszer csak beleuntam. Feladtam a harcot. Ha nem megy, hát nem megy. Nem erőltetem. Legfeljebb pihenés nélkül vágok bele az új kalandba. Elengedtem magam, hagytam, hogy az jöjjön, aminek jönnie kell. Ellazultam, már nem akartam aludni, mert láttam, hogy az akarásom sokat nem segít célom elérésében. És akkor vette kezdetét a csoda. Hihetetlen dolgok történtek. Jöttek szebbnél szebb gondolatok, ötletek, megértések. Régi történések nyertek értelmet hirtelen. Valósággal élveztem a nem alvás minden pillanatát. Mintha felgyorsult volna az élet vonata. Rengeteg kicsi apró kép találta meg a helyét a nagy képben. És ez olyan örömmel töltött el, hogy már nem is akartam aludni. Rájöttem, hogy aznap először adtam elehetőséget magamnak, hogy igazán létezzek. Mindenféle akarás, terv, program mentesen. Rájöttem, hogy egy hosszú nap után éjszaka élek úgy igazából, amikor elengedhetek magamtól mindenféle szabályt, és nem tartom kordában a gondolatokat, hanem hagyom hogy szálljanak szabadon amerre épp jól esik. Megértettem azt is akkor, hogy egy hosszú napnak az esti nem fáradtan történő lefekvés adja meg az értelmét. Ha ez nem történhet meg, nem is éltem úgy igazából, mert bármi történik, szinte minden értelmetlen, minden rossz, minden kifogásolható. De ha ez megvan még a rossz a jó utat mutatja állandóan. Szóval azóta ha lehet, igyekszek időt adni magamnak a sok fontos dolog mellett arra is, hogy az áldott pihent semmittevést cselekedjem, ami hozzásegít a nagy betűs dolgok megértéséhez. Adj te is gondtalan időt magadnak, amikor semmi sem kell, amikor semmit nem akarsz, amikor sehova nem rohansz, amikor semmiért nem vagy felelős, hogy léted igazsága megmutathassa magát. Ez talán a legfőbb kötelességed, akár életcél is lehetne :).
Nem sokáig szunyáltam amikor a fegyverek dörögni kezdtek. Tudtam, hogy jóslatom valóra vált. India megnyerte a kriket világbajnokságot :) Fergeteges, hosszan tartó tombolás következett az egyetemi vendégház körül. Diadal ordítások, robbantgatások mindenfelé. Rengett és üvöltött a tenger (a népek tengere) :) A Győzelem mámorához alkohol sem kell, kábít az magától is. Egy idő után a kinti tombolás altatóul szolgált nekem. Mély álomba szenderültem.
Másnap délelőtt jelentkezett Sunny. Akkora össze voltam csomagolva, Mentünk az állomásra vonatjegyet venni estére. Amikor megérkeztünk már az első kép azt sugallta nekem, hogy nem fogok én vonatozni. Olyan körülményes és nyomulásos egy jegyvásár itt errefelé, hogy azt mondtam inkább vízum nélkül leszek egy pár napot az országban, de akkor sem megyek vonattal. Mondtam Sunnynak, hogy mehetünk mert amiért jöttem, azt én már meg is kaptam. Sunny családja sem volt különb nála. Ugyanaz a vendégszeretet, ugyanaz a természetesség, ugyanaz a kedvesség. Finom gyömbéres teával kínáltak miközben az ebéd készült. Melléje száraz gyümölcsöket rágtunk. Nemsokára megérkezett Renu is, egy utolsó közös beszélgetésre, közös ebédre. Finom falatok társaságában jól ment az eszmefuttatás is. Sunny édesapja nagyon jól vágta a történelmet. Sok érdekes dolgot mesélt 1947 előtti Indiáról. Az ebéd befejezése után nem sokáig húztuk az időt, mert tudta mindenki, hogy több mint 300 kilométer vár rám, aminek a megtételének eszköze még a jövő titka. Egy rövid fényképezkedés után beültünk Renu mikrobuszába és kimentünk Jammu végére, ahonnét nekivághattam újra az ismeretlennek. Arra kérlek, amennyiben tetszettek a fenti gondolatok, ne tartsd magadnál őket. Oszd meg barátaiddal.
Délután meg este a kasmíri történeteket próbáltam szavak formájában megörökíteni. Lementem a vendégház konyhájára. Azt kérdezték, hogy rizs és a rizs közül melyiket választom. Én a C választ karikáztam be. Megkérdeztem vaj, hagyma és pityóka van-e. Igen t bólintottak. Bementem a konyhába, meghámoztam egy pár krumplit. Odatettem főni. Közben hagymát pucoltam. Szépen felszeleteltem, kicsit megsóztam. A vajat is kikértem, hogy kicsit puhuljon a melegben. Hamar megfőttek a négybe vágott pityóka hasábok. Szépen tálaltam a vacsorát. Kivittem az asztalra. Amikor minden ott volt előttem készen tálalva, kicsit kikapcsoltam a szürkeállományomat, és máris olyan volt az egész mint otthon, kint a libáni fenyvesek aljában. Imádom a főtt pityókát hagymával és vajjal. Ennél egyszerűbb és nagyszerűbb eledelt el sem tudnék képzelni. Most, hogy róla írok is szinte magam előtt látom a gőzölgő sárga krumplihasábot. Kicsit megsózom, teszek rá vajat, és egy szelet hagyma kíséretében behajítom a szájamba. Örök hálám az Úrnak, hogy ilyen kicsi igényűre teremtett. Szinte olyan vagyok mint a Trabant, kicsi és olcsó, talán egy kicsivel nehezebben javítható.
Félelem Jammuban
Pénteken reggel az ajtómon kopogtak. Doktor Devinder Singh várt rám a vendégház előtt. Irány a földrajz egyetem. Ami itt most következne az már a szokásos. A dékán egy rövid de tartalmas szócsere után örömmel kísért be egy osztályba ahol lelkes diákok fogadták kíváncsian az európai jövevényt. Nagy örömömre szolgált, hogy egy vegyes, összesen 3 vallású osztály előtt állhattam. Muzulmán, hindu és szik diákok egyaránt voltak az osztályban, látszólag békében egymással. Olyan kellemes légkör uralkodott a teremben, hogy azt kellett gondoljam, hogy ezeknek talán nincs is amiről beszélni, tudnak ők mindent. Három vagy négy tanár kísérte figyelemmel, hogy mivel töltöm ártatlan diákjai fejét. A beszéd végére azt éreztem, hogy legalább olyan lelkesek voltak mint diákjaik. Végén úgy megtapsoltak, mint mi annak idején mi Ceausescu elvtársat. Annyi tapsot kaptam már, hogy lassan attól kell félnem, mi lesz ha a taps megszűnik :)). Többször is megköszönték a hallottakat. Én meg figyelmeztettem, hogy nem nekem kell köszönni. Sőt, köszönni sem kell, mert mostantól felelősség nehezedik fiatal vállaikra. Mostantól már tudatában vannak, hogy az ami odakinn, az odabenn.
Ezúttal egy fiatal tanár részéről hangzott el a szokásos kérdés: „És őket (a politikusokat, a nagyokat) hogy lehet megváltoztatni?” Válaszom is a szokásos, hogy minél több időt pazarolnak maguk helyett rájuk, annál kisebb az esély a változásra.
Egy másfél órás beszéd, majd beszélgetés után a tanárok meginvitáltak közös ebédjükre. Igazi élmény volt figyelemmel kísérni, és részese lenni ennek a csoportos tanári tízóraizásnak. Mindenki elővette amit otthonról hozott, és letette az asztal közepére. Összesen 4 tanár volt, ami azt jelentette, hogy 4 különböző étel került terítékre. A legegyszerűbb körülmények között olyan lakomat csaptunk, hogy megért mindent. Egyik tanár ellépett és hozott valami tipikus kasmíri desszertet. Ebéd után spontánul folyt tovább a beszélgetés még vagy másfél órán keresztül, aminek legfőbb tanulsága az vala, hogy sokan szinte mindent tudunk az életről, amit arról tudni lehet, de az életünk mégis valami teljesen mást tükröz. Magyarul kétszínűek vagyunk. A kétéltű kifejezés szerintem sokkal találóbb lenne, de mivel foglalt volt, ezért a kétszínűt használtam én is. Engedelmeddel mégiscsak visszatérnék a kétéltű kifejezéshez. Az oldalamon megtalálható televíziós beszélgetésben is említettem, hogy a legtöbben úgy élünk, hogy két életet táplálunk egyszerre. Van egy belső, a gondolatok, érzelmek élete, és van egy külső, a színjáték élete, ami megmutatkozik a külső világnak belőlünk. Az utóbbi az az előre megszabott megírt játszma, mely a szokásaink, törvényeink és szabályaink alapján nyilvánul meg, és jóformán semmilyen köze nincs a belső élethez. Valahogy mégis mi mindkettőhöz ragaszkodunk ezért összenergiánk, időnk kétfelé oszlik. Megfeleződik a hazugság és az igazság között. Ezért biztatok minden földi halandót, hogy arra törekedjen, hogy a két életet összeolvassza egymással, hogy az legyen kívül is ami belül, mert mindaddig amíg ez meg nem történik, hatalmas energiákat pocsékolunk, és életünket jelképesen mondva csak olyan tíz százalékos hatékonysággal éljük. A dízel motoroknak 35 százalékos a hatékonysága, a benzin motoroknak 18 százalékos a hatékonysága (ha még jól emlékszem Lakatos Mihály szavaira), nekünk meg 10 százalékos. Szép teljesítmény. Erőforrásainknak 90 százalékát hazugságokra pazaroljuk, színjátékra. És pofátlanul azt kérjük a sorostól, hogy bárcsak hosszú életünk lenne. Minek az az hosszú élet? Még meddig szeretnéd pazarolni azt a 90 százalékot?
Ezek az emberek is elméletben már szinte mindent ismertek, mindenről olvastak már valahol, gyakorlatban viszont az olvasottak parányi részét sem próbálták. Az elmélet és a gyakorlat között fényévnyi a távolság. Miért? Félelem! Még egyszer írom bízva abban, hogy az ismétlés segít hangsúlyozni a választ: FÉLELEM
Gyakran esik szó a félelemről is, mivel szoros összefüggésben van azokkal a dolgokkal, amelyek panaszra formálják ajkainkat. Félelem a nagy úr. Megfélemlítés a nagy eszköz. Amióta az okosak rájöttek, hogy az embert meg lehet ijeszteni, azóta rendszeresen ijesztgetik is. A vallások ezt teszik, politikusok ezt teszik, mindenki ezt teszi, aki uralkodni akar. Mit is tenne mást? A vallás a pokollal ijesztgeti a jó népet, a politikus meg büntetésekkel, törvényekkel sanyargat. Ha te is uralkodni szeretnél egy embercsoporton, ajánlom neked is, hogy kezd azzal, hogy jól megijeszted őket valamivel. Amikor már annyira befostak, hogy a szemük fehérje is barna, onnantól te vagy az úr, tele a perselyed. Hogyan születik a félelem?
A félelem nem más, mint az elveszítés lehetőségének a gondolata. Mit lehet elveszíteni? Hát mindent, amit halmoztál eddig, mindent, amid van, beleértve az életedet is. Ebből következik, hogy minél több mindened van, annál többet veszíthetsz, annál nagyobb lehet a félelmed is. A társadalom és főleg annak irányítói nagyon jól játsszák a sakkot. Adnak neked különböző kitüntetéseket, értékes emberré avatnak téged. De mivel az értékeid kintről jönnek, ezért bármikor vissza is mehetnek. Neked meg félned kell, hogy nehogy elveszítsd őket. Érzed már a pórázt a nyakadon? Azt a hitet is kintről kapod, hogy szabad vagy, szabad akaratod van. Jól hangzik, ezért ezt is odaadták neked, hogy kényelmesebben ülhess a fotelodban. De mivel a szabadságodat is más „vívta” ki helyetted, más ajándékozta neked, ezért az is visszavevődhet bármelyik pillanatban. Kapsz valamit kölcsön, és melléje egy használati útmutatót, hogy az a tied, vigyáznod kell rá. Vigyázol is rendesen. Megteszel mindent, hogy megőrizhesd. FÉLTED! Kaptál egy életet a teremtéstől, amit arra használhatnál, hogy felemelkedj, megértsd annak csodáit. Te meg arra használod, hogy ápolgatod, félted, hogy nehogy valaki elvegye tőled. Sajnos az a baj, hogy a féltésed nem elegendő. Bármelyik pillanatban elveszítheted. Talán legnagyobb félelmünk a halál félelem. Mert a legértékesebb kincsünket, az életet féltjük a legjobban. Az a baj, hogy úgy elvagyunk foglalva a féltéssel, hogy jóformán semmi mást nem csinálunk, csak féltünk. Ezért jó rátalálnod a halálra még mielőtt ő rád talál. Minél hamarabb szembe nézel annak a valós lehetőségével, hogy akár a következő percben is bekövetkezhet, annál kevesebb időt fogsz pazarolni mostantól értéktelen dolgok halmozásával. Ezért azt mondom neked, indulj el most, keresd meg a halált. Köszöntsd őt szeretettel. Mond azt neki, hogy örültél a találkozásnak, és örülsz annak is, hogy nem ő jött érted, hanem te kerested meg őt. Ígérd meg neki, hogy mostantól úgy fogsz élni, hogy bármikor jön érted, te készen állsz, és nem kérsz tőle haladékot, hogy véghez vigyél olyan dolgokat amiket mára vagy a holnapra terveztél még a tegnap.
Sajnos én egy ideje már mind csak ugyanazt írom csak különböző megfogalmazásban, hogy lehetőleg mindenki, aki elolvassa eme gondolatokat, megtalálja a számára legérthetőbb, legkedvesebb, legkövethetőbb választ a feltett vagy a még fel nem tett kérdésre. Most próbáld meg elképzelni, mi lenne, ha hirtelen nem akarnál semmit sem birtokolni, hanem csak egyszerűen tudnál örülni mindennek ami van, mert látnád azt, hogy minden ami van az számodra a legjobb. Tudnál-e félni, ha nem akarnál semmit sem birtokolni, nem akarnál semmit sem a „bankba tenni”, hogy kamatozzon majd a szebb jövő számára? Én azt mondom, hogy nem. De te ha nem hiszed, legalább egy hónapig próbáld ki. Ne birtokolj semmit. Ha kérnek valamit tőled, add oda, hadd vigyék. Legalább egy dologgal kevesebb ami eltereli figyelmedet a Lényegről. Vedd észre, hogy a félelmet is ami vírusként él benned, ami által az orrodnál fogva vezet az élet, te teremtetetted a kapzsiságoddal. Lásd, hogy a félelem nem rossz. Azért van, hogy megégessen, hogy felébredj, hogy szembe nézz vele, hogy megszüntesd, hogy azontúl teljes hatékonysággal élhesd az életed.
To Greater Kashmir, (Please do not change my words) If you think that my words are wrong do not publish the letter.
Dear brothers and sisters,
I am writing these lines in a car on my way to Jammu. A nice Kashmiri young man is giving me a lift. From him I know, that last year more than 200 young civilians were killed by the security forces within 3 months. How can we call this the act of security? The governments and the politics have been trying to bring peace for thousands of years, but they could only bring terror, fear and death. Politics in incapable of bringing peace to the world because greed and selfishness can only bring hatred, separation and war.
I have dedicated my whole life for spreading the message of peace and understanding. I am also traveling for a border-less world because borders and frontiers are not created by God himself, but the selfish and greedy human mind. Borders are separating people, yet all the holly books talk about oneness and togetherness. How can we achieve oneness with borders and frontiers? This is insane!
Dear brothers and sisters! We have to wake up before it is too late. We have to understand that Kashmir does not belong to Pakistan, it does not belong to India, but it doesn't belong to Kashmiri people either. Kashmir cannot be owned. Kashmir can be used by the people who live there together in peace and harmony. Please don't want to own Kashmir, and you'll have Kashmir. If you like Kashmir, come and live here, but for God's sake please do not to try to own this place. There are much more important things in life then owning a place. You say Kashmir is heaven on earth. No, it is not true. The beauty of Kashmir is heaven on earth, but the life there is rather hell on earth. If you like my country Transylvania, go and live there, but do not want to own it! You'll loose everything that you want to own. But if you give up on owning things, you'll have everything that you need. You will be the richest man on earth.
This wonderful young man is just inviting me to spend a day in his home., to have some nice Kashmiri food together. I had to refuse him, because of the permission (VISA), which say that I have to leave the country in less than one week. I would like you to be able to go to “my country” without any kind of permission and live there if you like the place, because my country is your country as well. God did not tell me that it is only mine, and nobody else can come and live there. It was my selfishness, my greed who decided to draw a border around it.
People! Politics has already proven that it cannot bring anything but separation and hatred between humans. It is your turn now! You have to make the big step forward. Hindus, please go and embrace your Muslim brothers and sisters. Muslims, please go and embrace your Hindu brothers and sisters. You have to find peace within your heart, so that there can be peace on the outside as well. Love and respect each other. Do not let any kind of authorities or religions to separate you from other human beings. There is only one religion, the religion of love and togetherness. There is no holy war. All the wars are “holy”, because everybody from his point of view thinks that he is fighting for the “good” cause. We only say the word holy to excuse ourselves, to lie to ourselves that we are doing the right things by fighting with others. War is war. There is no holy or unholy war. If you believe in war, you'll have to face its terror, its pain and you'll have to die in the war fighting with those, who just like you believe in war.
It is your choice! You can make a step now. You can make a step either to the right, or to the left. It is your responsibility! If you agree with the above message, please do only one thing: spread it with love, so the changes can start now. Please take your part, be responsible.
Ahmedabadtól Ahmedabadig (Ahmedabad, a béke bölcsője)
Istenem, akkora öröm van a szívemben, ha ennél nagyobb lenne, már nem is működhetne. A legszebb az egészben, hogy folyamatos. A szinusz átváltott exponenciálisba (folyamatosan növekvőbe). Egy olyan terepjáróban vagyok, amelyiken az elején csodálkoztam, hogy miért nem akar indulni, hisz már legalább kétszer tele van. Kiderült végül, hogy a sofőr még vár, hogy teljesen megteljen. Amikor elindultunk, tizenkilenc főt számoltam benne, magamat beleértve. Hihetetlen! Még én sem hiszem, pedig benne vagyok. Útközben még többször is megálltunk, hogy utasokat vegyünk fel, így lettünk vagy huszonöten a terepjáróban és azon kívül, összesen. Előre elnézést kérek minden akadékoskodó nyelvésztől, hogy visszaváltottam a helytelen ékezet nélküli írásra. Az történt, hogy a számomra mesterkélt és szokatlan ékezetes írás nagyon lassított. Három napot töltöttem az ékezetek és a helyesírás miatt az ahmedabadi vonatállomásban, hogy az elmaradt történeteket megírjam, bepótoljam. Egyszerűen nem megy nekem a szabályos a helyesírás. Vállalom, hogy én vagyok az az ember aki nem tud magyarul helyesen írni. Lassan kevesebb a szabály bennem mint egy idomított házi malacban, ami miatt valahogy nem tudok aggódni. Különben is, nagyon éreztem már, hogy ékezetek és a forma miatt néha a lényeget elveszítem. Ezt meg nagyon nem szeretném. Lemondok minden formáról, minden szabályról, minden elvemről, ha kell a fizikai létemről is, de a lényeget nem szeretném többet elveszíteni.
Tegnap reggel elindultam Ahmedabadból. Egész pontosan csak délután kb. háromkor, mert reggeliben az internetemet próbáltam visszaszerezni. Ahogy kiértem az 5 milliós városból, mintha vagy 20 centit emelkedtem volna. Kevesebb zaj, kevesebb szenny, tisztább levegő. Már az sem számít, hogy 42 fok van. Vidáman ballagtunk az országúton az üzenetemmel. Az első fuvarom egy kis motorkerékpár volt, amelyen már ültek ketten. Mondom, fiúk ti szívattok engem!. Dehogyis pajtás! Ez India, pattanjál fel hátra! És a csomagomért ki jön vissza? – kérdeztem. Ne törődj, azt majd a kezünkben fogjuk. Nem hittem, hogy működhet, de működött. Szerintem ezzel mindenki, így van: egyszerű létező dolgokban nem tudunk hinni, nemhogy az isteni dolgokban:)) Hihetetlen milyen kicsikék vagyunk. Mindenképp érdemes figyelni a jóságos tanítókra akik fényt hoztak sötét emberi létünkbe. Hozzánk legközelebb Jézus áll, ezért nem sok értelme van elmenni Indiába vagy esetleg Kínába a nagy tanításokért. Megkerestek ők minket Európában.
A rendőrök próbáltak megállítani…..a srácok nevetve azt kiáltották nekik, hogy ne zavarjatok most. Nem látjátok, fontos küldetésünk van. Ezt én sem bírtam ki kacagás nélkül….Azt kiáltja a sofőr, hogy Isten hozott Indiába, testvér! :))))) Hát az! – gondoltam magamban. Nélküle ezek az isteni dolgok nem történhettek volna meg, nem történhetnének.
Kb. 5 járművel utaztam vagy 10 kilométert. Nagy haladás. De élveztem minden pillanatát. Egyik autó tulajdonosa adott egy nagy doboz szárított gyümölcsöt az útra, meg Isten áldását kérte rám. Utána meg egy másik kicsi Suzuki állt meg, amelynek utasa egy fiatal párocska volt. Nagyon vidám, jó kedélyű emberkék voltak. Kevéske angollal sikerült jókat viccelődni meg nevetgélni rövidke utunkon. A hölgyike nem volt szégyenlős, egyfolytában a szemeimet nézte, és bókolgatott. Még azt is megkérdezte, hogy tetszenek-e a gujarati lányok. Mondtam, nekem a szóban forgó dolog minden fajtája tetszik, minden csomagolásban és minden színben, de most nem célom bárkivel is ismerkedni, mert menni való van, a vízum meg fogytán.
Még egy fiatal hindu lány is megállt nekem (nem abban az értelemben:)), akinek a szülei megtiltották, hogy stopposokat felvegyen, mert veszélyes. Egész mostanig be is tartotta a szabályokat. Mondtam neki, hagyja a fenébe a félelmet, hogy a rossz dolgok ne kelljen megtörténjenek. Elvitt Gandhinagarig (Gujarat állam fővárosa), ahol kicsit félrébb húzódtam az országút mellől, hogy felvegyem Orsi kérdéseire a válaszokat. Természetesen ahol lementem az útról, még a kék ég is szar szagú volt, ezért óvatosan lépkedtem, és húztam magam után a batyut. Egy kis szóló beszélgetés után tovább indultam, és egy doki állt meg, aki azt mondta, hogy a feliratom miatt döntött úgy, hogy elvisz vagy 10 kilométeren. Érdekes módon a jótevőimmel a legrövidebb idő alatt is nagyon intenzívet és tartalmasat tudtunk értekezni. Ez azért van, mert igyekeztünk csak a lényeget beszélni, márpedig a lényeghez kevés szó is elég. Sőt, ha már olyan szinten van a tudatosságunk, már szavak sem kellenek hozzá. De ez jelenleg a földhözragadt létünknek még csak sci-fi (fantázia). A mai földiek közül valószínűleg nem sokan érik meg, hogy az ember olyan tudatossági szintet elérjen, ahol már nincs szükség a szavakra, amelyeknek 90 százaléka amúgy is hazug és csak formalitás.
A nap olyan alacsonyra süllyedt, hogy már csak a távoli fák gyökereit súrolta. Gondoltam, ha nem egyéb, lesz alkalmam kipróbálni az esti, vagy rosszabb esetben az éjszakai stoppolást is. De nem így történt, mert megjelent a láthatáron egy ügyes kis csillogó-villogó fehér Suzuki. Hmmm….ha Suzuki nem lenne, vajon hol tartanék én most? :) Hárman ültek benne. Egy idősebb férfi, és két fiatalabb, olyan huszonhét körüliek. Az idősebb férfi beszélt a legjobban angolul, aki India állami bankjában dolgozott. A két fiatal közül is beszélt az egyik valamennyire. A sofőr meg egyetértett mindennel. Megszokott, hogy ezek a jótevők, akik felvesznek és elvisznek egy darabon, mind-mind nagyon jólelkűek. Segítenek mindenben, ételt, italt vesznek. Megálltunk egy piac mellett, ahol meghívtak életem első friss mangó üdítő italára. Ráadásul még jég is volt benne. El sem képzeled, milyen jót tett az nekem ott belül, amikor csak épp hogy elindult a higany szála 42-ről lefelé. Jópofa emberkék voltak. Jókat társalogtunk. Meg megálltak néha egy csájra (tea), meg egy cigarettára. Nekem is vettek cigarettát. Nem cigarettáztam otthon sem, csak néha. Itt meg végképp nem akartam cigarettázni, mert nem sokat segítene nekem az út darálásában. De ezek olyan kedvesen kínáltak, hogy elfogadtam, és egyet cigarettáztam velük. Csak az volt a baj, hogy a cigaretta nem elég jó gyorsító, ezért előkerült a whisky is az ülés alól. Hát én ezzel is úgy voltam, mint a cigivel. A whiskyt kifejezetten utáltam. Főleg most, amikor még enni sem eszek jóformán, egy cseppet sem hiányzott nekem semmilyen féle alkohol. Jó na, bevallom, hogy a sörözés egy pár nappal ezelőtt egy igazi élmény volt. Azt valahogy nem tudom utálni. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy nap Gibraltáron 5 literrel fogyasztottam el. Ennek volt köszönhető, még India előtt, hogy nem mindig láttam mivel pisikálok. Azóta ez is megváltozott. Kettő itt töltött hónap alatt nagyon jót csinosodtam, aminek örvendek, mert sokkal könnyebben tudom fogyasztani az előttem lévő utat. A whiskyzés előtt az idősebb férfi kiszállt az autóból. De még azelőtt lebeszélte a fiúkkal, hogy engem az éjszakára elszállásolnak a sofőr anyóséknál. Kérdeztem a srácokat, hogy nem törvényellenes, hogy vezetés közben, egész pontosan a kormány mögött alkoholt fogyasztanak. A sofőr azt válaszolta, hogy ő a törvény, merthogy ő rendőr. Mondom, vagy úgy, szóval ide van a kicsi kutya elásva. Egyébként csak a sofőr, aki muzulmán volt, és én ittunk. A hindu barátja nem fogyaszt alkoholt.
Érdemes elgondolkodni ezen az eseten. Természetesen a többin is el lehet. De ez nagyon jó példa. Egész Gujarat államban tilos az alkohol kereskedés és fogyasztás. A törvény tiltja. Erre mit tapasztal a székely vándor? Hát azt, hogy pont ebben az államban mindenki iszik. És nem is akárhogy, hanem vezetés közben. Tisztán kimondta a koma, hogy csak a 90 százaléknak tilos, a többi 10-nek (akik a szabályokat kötik és éltetik) meg teljesen szabályos. Mondjuk ezzel nekem nem mondott újat. Otthonról is ismerős volt már ez a dolog. Székelyföldi lévén, leghamarabb a fakitermelés érdekes törvényei és szabályai jutnak eszembe most hirtelen. Az erdőpásztor megküzd a poziciójáért, hogy hivatalosan csak ő lophasson, és ha mást rajtakap, azt meg törvény elé állíttassa.
Hát igen. Ilyen a mi szabályos, szabályozott világunk. Még arra is hajlamosak vagyunk, hogy azt higgyük, hogy azért vannak gondok, mert nincs elég törvény mindenre, ezért felhatalmazunk kapzsi, önző egyedeket, hogy még több törvényt és szabályt hozzanak. Eljön majd az idő, amikor ezeket a dolgokat viccként fogják majd emlegetni, rossz példaként, hogy egykor az emberek milyen idióták, mennyire programozhatóak voltak. Hogy lehetünk annyira belesüllyedve ebbe az anyagi világba, hogy becsukott szemekkel vágtatunk a megsemmisülés felé, abba az irányba, ahol teljesen elveszítjük emberi vonásainkat, és robotokká változunk. Hogy nem látjuk, hogy már most ott tartunk, hogy szinte olyan programozhatóak és kiszámíthatóak vagyunk, mint a robotok. Egyre kevesebb az egyéni döntés, és a felelősségvállalás. Mindent külső szabályaink határoznak meg. Tiltanak vagy engednek. Az egyén nem kell gondolkozzon lassan egyáltalán, mert mindenre van egy előre megírt program. Minek lehet nevezni az ilyent, ha nem robotnak? Csodálkozunk, hogy miből ered az erőszak, honnét jönnek a bajok. A szabályok által az emberekbe fojtott természetes érzelmek, emberi dolgok előbb vagy utóbb felszínre törnek és bekövetkezik a nemi erőszak, robban a lőpor, indulnak az öklök, kezdődik a háború. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az ember minél több törvényt és szabályt elfogad szó nélkül, annál inkább háttérbe szorul az emberi értelem, az igaz szeretet, és egyre inkább a géphez fog hasonlítani, mintsem az emberhez.
Kedves hittérítők, kedves politikusok! Hagyjátok békén az embereket, éppen elég nagy küldetés számotokra, ha önmagatokkal foglalkoztok. Tudom biztosan, hogy a legnagyobb segítségre magatok részéről ti szorultok, nem azok az emberek, akiken „segíteni” próbáltok. Arra kérem a jóságos teremtőt, hogy titeket csak kisebb léptekben ébresszen, mert ha a magatok fajta egyszerre meglátná a teljes igazságot, akkora teher nehezedne a vállaira, hogy véget vetne az életének. Imádkozzatok ti is alázatosan, hogy csak kisebb adagokban lássátok meg azt, ami eddigi életetek során elkerülte a figyelmeteket, mert jaj nektek, ha kapzsiságból egyszerre mindent szeretnétek, és a kérésetek meghallgattatik.
Hatalmas a vendégszeretet itt errefelé, még akkor is, ha a vendég üres zsebekkel, félig elkopott szandálokban érkezik. Alapszabály, hogy vizet hoznak a vendégnek. Utána megkérdik, hogy kávét vagy teát fogyasztana. Ezt teszi mindenki kivétel nélkül. Majd megkérdik, hogy mit szeretnél enni. A legtöbb helyen mellőzik a húst, de a vendég kedvéért az is beszerezhető, elkészíthető. Találkoztunk egy rendőr kollégával, aki összeszedve minden angol tudását próbált kedveskedni nekem mindennel. Miután megtudta, hogy szeretem a motorokat, a motorján vitt egy darabon, az autó előtt. Másnap még én is használhattam a kis Honda Herot. Mielőtt szétváltak útjaink, „megparancsolta”, hogy reggel elmenjünk hozzá, mert várnak reggelivel. Megérkeztünk anyósék házához, ahol kellőképpen megvendégeltek. Nagy kihagyás után újra húsos ételt fogyasztottam, ami az előtte elfogyasztott whisky segítségével jó adag savat kölcsönzött emésztőrendszeremnek. Meg is fogadtam másnap, ha nem muszáj, én többet nem gyilkolom magam húsos kajával meg alkohollal. Bízok benne, hogy ezek nélkül is sikerül meghalnom, ha eljön majd az idő. Otthoni tradíciók szerint szinte lehetségtelen úgy főzni, hogy ne legyen hús az ételben. Ez meg azt eredményezi, hogy a táplálkozásunk pontosan fordítottja annak, ami egészséges lenne. Ez azt jelenti, hogy 20 helyett kb. 80 százalékban fogyasztunk savas ételeket, és 80 helyett 20 százalékban lúgosat. És csodálkozunk, hogy honnét a rák, meg a többi nyavalya.
Már találkozásunk estéjén el lett döntve, hogy másnap reggel megyünk egyet lovagolni, utána meg elmegyünk a rendőr családjához. Ez nem is történt másképp. Az éjszakát az épület tetején csillagtakaró alatt töltöttem. Rég nem volt ilyen élményben részem. Az éjszakai langyos szellő simogatta a bőröm, reggel meg a felkelő nap sugarai. Ezek olyan élmények, amelyek valahogy segítenek tudatosítani, hogy honnét jövök, és hova megyek majd vissza. Egész megszerettem már földön ülve, az evőeszközök nélküli kajálást is. Nem ebben nőttem fel, de ettől függetlenül el tudtam fogadni a szokásaikat, és amikor láttam, hogy ők úgy esznek, visszautasítottam én is az evőeszközöket. Igazi élmény megfogni azt az ételt, amit a teremtés odaad nekem, hogy táplálkozzak, energiát és erőt merítsek belőle. Ez is segít nekem megtapasztalni és rendszeresen megélni azt az egységet, amelynek a növény, amit elfogyasztok és én egyformán részei vagyunk. Reggeli után, kimentünk egy hatalmas farmra, ahol egy táncoló paripa várt rám. Libáni tanyánknak köszönhetően szinte minden nyaramat nyereg nélküli lóháton tölthettem, de már egy jó ideje sajnos nem volt alkalmam lovagolni. Lenyűgöző, hogy ez a csodálatos lét még azt sem felejtette el, hogy nagyon szeretek lovagolni, és felkínálta ezt az alkalmat számomra. A kengyel és a szíj kicsit felsebezte a csóré lábszáramat, de nekem megérte….a sebek lassan teljesen begyógyulnak, és eltűnnek, de az élmény szerintem életem végéig megmarad. Lovaglás után elvittek, megnézni a helyi szent helyeket, a templomot, ahol a hindu szentek kolosszális szobrai fogadtak, amelyek körül valami érdekes fekete pofájú szürke bőrű és hosszú farkú majmok futkároztak. Ezután elmentünk a rendőrhöz, amelynek családja a már megszokott hindu vendégszeretettel kínálta fel nekem a legszebb mosolyait egy kellemes kis beszélgetéssel és forró teával társítva.
Dél körül vittek engem haza, ki az országútra. Próbáltak meggyőzni, hogy fizetik, csak menjek busszal Delhiig. Azt válaszoltam, hogy ha szeretnék, akkor ne fosszanak meg a gyaloglás és a stoppolás élményétől, mert én annál szebb utazást már el sem tudok képzelni. Kompromisszumot kötöttünk: Gujarat és Rajasthan határáig fizetik nekem a taxit. Mondom, okéj….és itt következett a terepjárós fejezet amelyben 25 személy utazott együtt. Meg sem fordult a fejemben, hogy panaszkodjak. Kifejezetten élveztem, hogy ilyen kicsi helyen is el tud férni 25 ember egyetlen rossz szó nélkül. Azt éreztem, hogy még mindig akkora a hely ebben a terepjáróban, hogy akár a laptopot is elővehetem és neki foghatok írni. Így is történt. Ezért ezt a fejezetet ott kezdtem el megörökíteni. Közben összebarátkoztam az összes utassal anélkül, hogy ők beszéltek volna angolul, én meg gujaratiul. Egyszerűen csak azt tettem, hogy amikor hozzám beszéltek, én próbáltam utánozni minden hangot amit hallattak velem. Nagyon nagy volt a móka….közben meg énekeltem is nekik magyarul. Igen, mostanában szoktam énekelni is. Nem azért, mert olyan jó énekhangom van, hogy az mindenképp kikívánkozik, hanem egyszerűen a boldogság, a jelen pillanatok örömei arra késztetnek, hogy dallamokba ültessem a jókedvem. Abison barátom azt mondta volt, hogy nem jó hangra van szükség a Teremtőt dicsőíteni, hanem szívre. Most már én is azt mondom, hogy ne fojtsd magadba te se a jókedved. Kell a visszajelzés Istennek is, hogy láthassa, hogy mennyire jó munkát végez:). Rendszerint a régi himnuszomat éneklem, ami nem más mint Kenny Rogerstől az „On The Road Again”, a „Még Nem Tudom, Hogy Hol Alszom Ma Éjjel” még mindig egy örök-érvényű és számomra örökzöld melódia. Kedvenc zenészem, George barátom dalai is folyton velem vannak. Beethoven örömódáját is eldalolom az indiaiaknak, de néha csak magamnak. Ja és Rózsitól a Szállj sólyom szárnyán című dal is elzendül, legalábbis egy része, amit én ismerek belőle.
Megérkeztem Gujarat északi határára. Átvonszoltam a bőröndöm a nagy kapun Gujarat és Rajasthan államok között. Jó érzés volt látni, hogy itt legalább nincs sorompó. Láttam egy-két fegyveres katonát, de örömmel vettem tudomásul, hogy ők is csak tétlenkednek ott. Rajhastanban voltam. Ez India legnagyobb állama. Egy kedves kis zöld oázis látványa fogadott bal felől. El is indultam, hogy kiderítsem mi van ott. Jó helynek ígérkezett egy kis filmes beszámoló felvételére. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy mindkét akkumulátor le van merülve. Tehát valószínűleg nem a beszámoló felvételéért kellett oda mennem. Találtam egy hűvös vendéglőcskét, ahol megengedték, hogy írhassak anélkül, hogy fogyasztanék valamit a levegőn és a vizükön kívül, amit ingyen adnak. Nagyon kedves volt a bácsika. Röviden elmondtam neki mi járatban vagyok, és rögtön hozta is nekem a vizet meg hellyel kínált. Az áram is el volt véve akkor, így az elemeket nem tudtam tölteni. Szerencsére a laptopom teljesen fel volt töltve, ami gazdaságos használat mellett több mint 6 órát jelent, így nekiláthattam az írásnak. Üres volt a vendéglő. Egyedüli vendég lettem volna benne, ha fogyasztottam volna valamit. Nemsokára érkezett 3 fiatalember, akik megjelenésükből ítélve valami nagyon fontos társadalmi beosztásban tevékenykedhettek. Vidáman rájuk köszöntem. Ők is köszöntek, és kimentek a hátsó bejáraton keresztül a nyári kertbe. Téli kertbe nem igazán mehettek volna, mert ahhoz először ismerniük kellene a tél fogalmát:). Folytattam az élménybeszámolót. Hatalmas lehetőségnek ígérkezett az egyedüllét, hogy leírjam az út fontosabb mozzanatait. Egy órát sem tölthettem írással, amikor egyikük keresztülszáguldott a vendéglőn és kiment az első bejáraton. Amikor visszafelé jött, én ugyanúgy köszöntem neki, mintha akkor érkezne először, mert mivel bele voltam mélyülve az írásba, nem tűnt fel, hogy már egyszer köszöntöttem. Visszafogottan viszonozta a köszönésemet, és visszament a barátjaihoz. Rövid idő múltán újra bejön a vendéglőbe, de ez alkalommal egyenesen felém tart. Szemügyre veszi a bőröndömet, és kérdezni kezd, hogy ki vagyok, honnét jövök. Mondom neki, hogy az hogy ki vagyok és honnét jövök az a legkevésbé fontos. Inkább az a fontos, hogy miért jövök. De “illedelmesen” elmondtam neki, hogy egyszerre vagyok magyar és román, és úgy döntöttem, hogy nekifogok utazni, követve a belső hangot, ami arra biztat engem, hogy utazzak, és folyamatosan kibeszéljem azt, amit ő mond nekem. Erre azt mondta, hogy felfigyelt arra, hogy milyen kedvesen köszöntöttem őket amikor bejöttek, és azért jött oda, hogy megkérdezze, nem-e van kedvem társulni a hármasukhoz, kint a nyári kertben. Egy pillanatig azon vívódtam, hogy ha most kimegyek velük beszélgetni, a történetek megint elmaradnak. De viszont azt sem tehetem meg, hogy nem élek a jelen pillanat kínálta lehetőségekkel. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok a partihoz, és követtem Kartikot a hátsó udvar irányába, ahol barátjai várták. Egykettőre megismerkedtem velük. Hála az Úrnak, nem megy az nehezen nekem. Az első két perc alatt már egy-két poént is elsütöttem, amit nagyon értékeltek a fiúk.
A szokásos ismerkedésbe kezdtünk. A megérzésem nem csalt, ugyanis mindhárman meglehetősen előkelő helyeket foglaltak el a társadalmi ranglétrán. Kartik mindkét barátja királyi családokból származott. Azt is megtudtam tőlük, hogy azért üres a hely, mert ők itt vannak. Mondom viccesen a fene enné meg a pofátokat, itt még igazán elférne vagy 200 ember is rajtunk kívül. Na de nem sértődtek meg a fiúk. Sőt, kifejezetten értékelték az őszinteségem. Jókat csevegtünk, viccelődtünk, ismerkedtünk. Közben a laptopomon keresztül bemutattam nekik az otthonomat, valamint az otthonaimat, ahol életem egy részét töltöttem. Természetesen ezt a találkozást sem úsztam meg szirupos vízzel, ezért valami kemény ital helyett inkább a sört választottam. Ételt rendeltek nekem, mert az elején visszautasítottam a sört is, arra hivatkozva, hogy keveset eszek mostanában és nagyon padlóra tenne, ha alkoholt fogyasztanék. Különben is elég friss volt még a whisky emléke. Miután tudomást szereztek a küldetésemről, Kartik azt mondta nekem, hogy ma nem megyek tovább, hanem vissza fogok utazni vele Ahmedabadba, ő majd gondoskodik az utamról ha kell egész Kashmirig. Kissé furcsán hangzott nekem az ötlet. Gondoltam magamban, nem jó ez a tánc, hogy egy lépés előre és kettő hátra, de mivel nekem kötelességem a jelen kínálta lehetőségeket elfogadni, ezért úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, visszamegyek Ahmedabadba. Összesen 3 sört ihattam meg az ismerkedés ideje alatt, ami annak idején még ízelítőnek sem lett volna elég, de akkor nagyon éreztem, hogy a csatát elveszítettem, a söröcske győzött….
ÚJRAKEZDÉS (Életem leghosszabb 5 napja)
Autóba ültünk és elindultunk vissza, arra a helyre, ahonnét egy nappal korábban nagy lendülettel elindultam, ahonnét Isten tudja hány stoppal érkeztem el idáig. Megjegyzem, nem tettem meg túl nagy távot, ugyanis kb. 100 km-re volt a határ Ahmedabadtól. Meglehetősen hosszú volt az út Ahmedabadig. Sok helyen megálltunk, „sok embert megismertem” Ahmedabadig. Nagyon fáradtan érkeztem vissza a fővárosba. Kartik családi otthonába mentünk, egyenesen fel az emeletre. Gondolhatod, hogy nem volt szükség esti mesére. Kicsit lemostam magamról az út porát és máris úgy aludtam, mint a bunda.
Másnap elég korán költött Kartik. Ittunk egy teát egy kis keksszel és ismerkedési körútra indultunk. Sok barátjának bemutatott. A legtöbb közülük nagyon jól beszélt angolul. Az összes valami üzletember vagy politikus volt. Egyeseknek iskoláik, másoknak kórházaik voltak. Egyiknek saját helikoptere is volt, amit néha bérbe adott különleges alkalmakra. Nem is volt olyan drága, csak egy kicsivel több, mint százezer rúpia egy órára, ami 2000 dollárnak felel meg. Csak utólag tudtam meg, hogy India talán leggazdagabb államában vagyok, ahol nagyon sok az arany. Ezért is támadta meg őt Afganisztán több, mint tízszer a történelem folyamán. Nagyon sok emberrel találkoztam. Rengeteg új nevet kellett észben tartanom. Kartik családja egy valóságos dinasztia. Érdekes módon nagyon sokan tudtak rólam a Gujarat Samacharban rólam megjelent cikknek és fényképnek köszönhetően. Nagy szeretettel és elismeréssel fogadták a székely vándort. Mindannyian hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy pénz nélkül vettem a nyakamba az utat. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy a huszonegyedik században lehetséges bármit is csinálni pénz nélkül. Ezért elmondtam nekik, hogy miért választottam az utazás eme formáját.
Ha pénzzel utazok, turista vagyok, és azt fogom tapasztalni meg kapni, amit az ember tapasztalhat meg kaphat a pénzéért. Pénzzel mindenki tud utazni. De pénz nélkül csak azok tudnak utazni, akiket figyelnek fentről. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy megmutassam, hogy a gondviselés a pénz hatalma fölött áll. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy a valóságot tapasztaljam. Pénz nélkül szerettem volna utazni azért is, hogy a mosolyok amiket kapok az úton igazak legyenek, nem pedig a pénzszerzés eszközei. Elmondhatom, hogy mostanig hatalmas sikerrel jártam. Az élet olyan oldalaiba nyertem betekintést, olyan élményekben volt részem a pénznélküliségnek köszönhetően, amelyeket pénzzel teljesen kizárt, hogy megtapasztaljak. A legnagyszerűbb emberekkel találkozhattam. Igaz örömök, igaz mosolyok, igaz szeretet, igaz gondviselés, igaz segítség, a legfinomabb indiai ételek, puha ágy, kényelmes utazás….mindez pénz nélkül. Istenem, azt érzem, a világ leggazdagabb embere vagyok, amíg te gondoskodsz rólam. Hihetetlen, hogy amikor az ember lemond az öncélú törekvéseiről, és a belső isteni hangra hallgat, mik történnek az életében. Ezeket az élményeket meg érzéseket szavakban nem lehet kibeszélni. Ezt akinek nincs alkalma személyesen megtapasztalni, az teljesen lemarad róla, mert nincs az a költő, nincs az az író, aki ezeket az élményeket hitelesen szavakba tudná önteni. Most már határozottan tudom, hogy nincs szükségem semmire ebben az életben, nem kérek többet semmit tőle, mert én nem tudnék többet kérni, mint amit a Teremtés megad nekem kérés nélkül, amikor szívemből azt mondom neki, hogy legyen meg a te akaratod, mert az jó nekem. Már mostanig is annyit kaptam tőle, hogy ha a következő szót már nem tudnám leírni, mert eljött az utolsó percem, akkor is maximálisan elégedetten, beteljesedve, végtelen örömmel a szívemben hagynám itt ezt a földi formát. Néha csak azért imádkozom, hogy adjon nekem szavakat, amelyek segítségével hiteles ízelítőt tudok neked nyújtani, abból a csodából, amihez minden embernek joga van, amit mindenki megtapasztalhat, ha van egy szikrányi teremtésbe vetett hite, bizalma.
JAPÁN ÜZENETE
Kartik elvitt engem a húga férjének családjához. Egy hatalmas ház előtt parkoltuk le az autót. Amikor bementünk a „házba”, meg is kérdeztem az első embertől, hogy kié ez a palota. Én már startból úgy beszélek mindenkivel, mintha legalább 10 éve ismernénk egymást. Nincsen egy cseppnyi gátlásom, nincs visszafogottság bennem. Nem tartok távolságot senkivel szemben, hisz tudom, hogy bár csak most találkozunk életünkben először, testvérek vagyunk. A távolságokban különben sem hiszek, másképp nem tudnám csinálni azt amit csinálok. <!-- @page { margin: 0.79in } P { margin-bottom: 0.08in } -->
Jay azt hiszem, 24 éves. Az esküvője Januárban volt. Egy hétig tartott mint a Brody szerelme. A képek valósággal lenyűgöztek. Miután megismerkedtünk, és már javában folyt a barátkozás, azt mondták, hogy bánják, hogy nem voltam ott korábban, hogy betekintést nyerhessek egy igazi indiai, hétig tartó lakodalomba. Szó mi szó, én sem bántam volna, ha ott lehetek egy hónappal korábban, de nem bánkódok, mert az alatt az idő alatt sok minden más történt, ami folyamatosan hozzáadott ahhoz a halmazhoz amit a jelen pillanatban énnek nevezhetek. Szokás szerint, elég hamar ismerkedtem meg az új családdal. Megtudtam, hogy Jay édesapja, a helyi állami egyetem igazgatója, azon kívül meg ha jól emlékszem 4 drb. magán egyetem boldog tulajdonosa. Az édesanya amellett, hogy kitűnő háziasszony, és nagyon finomakat főz, mint az később kiderült, egyetemen tanít többek között szanszkrit nyelvet (Egyik legősibb nyelv, ha nem a legeslegősibb. Ebből ered a hindu nyelv is. A szanszkrit a védák nyelve is, ha nem tévedek). Jaynek még két fiú testvére van. Abban a házban amit én kisebb palotának néztem küljelről, összesen heten élnek, ha emlékezetem nem csal. Látszólag a menyecskék nagyon jól kijönnek anyóssal. Nagyon jól tudnak főzicskélni együtt a konyhában. Minden este együtt vannak, elbeszélik a nap eseményeit, meg ilyenek. Mostantól még nagyon sokszor kéne használjam az együtt fogalmat, mert ezek az emberek mindent együtt csinálnak, és úgy nézem, hogy élvezik is. Igazi öröm nézni a harmóniát, ahogy a kezek mozognak a konyhában, ahogy mindenki megtalálja a maga részét a melóban. Azt hiszem a fennvaló is valahogy így képzelhette el a történetet, amikor úgy döntött, hogy embert tesz a földre. De nekünk valahogy mégis sikerült eltávolodni egymástól, önállóan, hogy ne mondjam azt, hogy önzően működünk. Néha ide geskedünk, néha oda, mert nem bízunk a munkamegosztás örömében, ha osszuk is úgy osztanánk, munkáról lévén szó, hogy lehetőleg másnak több jusson belőle mint nekünk.
Ezt későbbre szántam, de most jut eszembe, ezért most foglalom bele soraimba. Gandhi ashramjában voltam, már másodszor, amikor megismerkedtem egy árva és szegény gyerekekkel foglalkozó alapítvány fő emberével. Amikor rákérdeztem, hogy ő lenne az alapító, azt válaszolta, hogy ő a létesítmény szolgálója. Nem kellett nekem magyarázza, mert értettem mit szeretne ezzel közölni. Csak azt mondtam neki, hogy igazi megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem őt. Ez India, az az ország, ahol az ember örömét leli abban, hogy szolgálatot teljesítsen felebarátjának. Emlékszem, hogy még a legelején megköszöntem valamit Kartiknak, ő erre azt mondta, hogy „fuck off”, magyarul baszódjál meg, enyhébb fogalmazásban, menj a fenébe! Tudtam, hogy hibát követtem el, és tudtam azt is, hogy mi volt a hiba. Azzal folytatta, hogy neki ez kötelessége, és örömmel teszi amit tesz. És megkér szépen, hogy többet ne használjam azt a zsargont, hogy köszönöm. Én meg annak idején és még néha most is, mennyire meg tudtam sértődni, hogy ha valaki nem köszönt meg nekem valamit. Hűűűűű az igazi pofátlanság volt, ugyanis a szabály(-aink) azt mondja, hogy meg szokás köszönni. Na látod kedves olvasó, itt csúszott be a hiba: „Meg szokás (illik) köszönni”. Anglia tele van ilyen illemszabályokkal mint pl. mosolyogni illik a következő esetekben, vagy azt szokás vagy illik mondani a következő esetekben. És a sok szokás meg illiknek köszönhetően oda jutottunk, hogy lassan kezdtünk mindent azért csinálni, hogy majd egyszer megköszönjék nekünk. Így szorul háttérbe embertársunk önzetlen szolgálata. Ha nem hazudsz magadnak, te is tudod, hogy hogy nyugati hipermodern világunkban vannak valamit valamiért. Ha nincs zsé a zsebben, a tisztelet és minden velejárója elmarad. Ha van zsé a zsebben, akkor elindulnak a nyelvek az illető személy feneke irányába. Érdemes elgondolkodni, hogy milyen eszközökkel teremtjük meg a „tiszteletet”, hogy adjuk, miért adjuk, hogy követeljük, hogy várjuk el...stb...
Onnét kalandoztam idáig, hogy az együttlét öröm számukra. Nagyon jól csinálják, az biztos. Már ha csak arra gondolunk, hogy bármennyire is okosak, meg intelligensek, meg nagyok is lennénk, mégis csak kicsikék vagyunk a teremtés csodájához viszonyítva. Épp ezért emberi kötelességünk az egység megértése, megteremtése és megélése. Nem hiába zagyválnak olyan sokat azok a bölcseknek nevezett emberek az egységről. Ők megértették, hogy a sok kicsi egyesítése isteni erőt kölcsönöz az embereknek. Megértették azt, hogy Isten minden egyes teremtménye szerves része az EGYnek, ezért tisztelnünk kell mindent ami él és mozog, mert nélküle az egy nem létezhetne. Tudták azt is, hogy az ember célja, hogy megtalálja az összhangot az őt körülölelő természettel, hogy együtt mozogjon, lélegezzen, fejlődjön és nevelkedjen vele. Erre mit tesz az ember? HATÁROKAT épít. Önző és kapzsi módon kisajátít magának egy burkot, és abba nem enged be senkit, de sajnos egyúttal magát sem engedi ki a burokból. Innét ered az idiotizmus. Román testvéreink fogalmaznak a legjobban: „Prost cu ambitie”...Ennél jobb kifejezést életemben még nem hallottam: „Hülye, aki tele van ambícióval”. Igen, ezek a határépítők. Most el lehet gondolkodni, hogy kik azok a határépítők. Kik azok, akik arra törekszenek, hogy az illúziót, a képzeletbeli határokat bővítsék, más kárára és fájdalmára, növeljék? Én vagyok az egyik, aki nem az együgyűvé tartozásért léteztem, hanem az úgynevezett autonómiáért harcoltam. Tehát az elkülönülésért. Ki mondta, és ki mondja azt, hogy a magyar vagy az amerikai, jobb különb mint a másik? Ki mondja, hogy egyeseknek több földi jóban lehet részük mint másoknak? Miért van az, hogy itt Indiában ezer idegenek részéről olyan szeretetet és elfogadást tapasztalok, mint otthon, családi környezetemben. Igen, megtapasztaltam azt, hogy ők épp annyira a testvéreim és szüleim, mint az otthoniak, de mégis azt mondja valaki, hogy haza kell mennem, mert itt nincs helyem. Értsem meg, hogy ez a hely nem az én otthonom. Az útlevelemben a pecsét is arról tanúskodik, hogy India nem az én otthonom. Tehát, minden egyes személy akivel találkoztam Indiában, azt mondja, hogy az ő otthona az én otthonom is, és én ezt el is hiszem neki, mert érzem. De van egy intézmény van egy papír, ami azt mondja, hogy ez nem igaz. Megint dilemma: kinek higgyek? Higgyek ezer embernek akik azt mondják, hogy „Mi Casa Es Su Casa” (az én otthonom a te otthonod), vagy higgyek a vízumnak amit lehet, hogy olyan emberek állítottak ki, akik lehet, hogy szintén azt mondják, hogy az ők otthonuk az én otthonom is. Akkor mégis kitől jön a parancs, a felső utasítás, hogy menjek vissza a Romániába,.a hazámba? Engemet fel kell akasztani, mert én most kijelentem, hogy Románia nem az én hazám. India most az én hazám. Holnap lehet Kína lesz az én hazám, de lehet hogy holnapután Románia lesz az én hazám. Át szeretném adni az otthoni helyem egy ezer idegennek, hogy érezze otthon magát, érezze úgy magát, ahogy én érezhetem magam itt Indiában ezeknek a csodálatos emberi teremtményeknek köszönhetően. Nem az enyém sem Magyarország, sem Székelyföld, sem Románia. Legyen inkább azé a másik magyaré vagy másik székelyé, vagy a másik románé, aki épp ott érzi jól magát, De ugyanakkor legyen az oroszé, a hollandé, a tájföldié, meg a japáné, aki örömét leli abban a környezetben. Melyik szentírás mondja, hogy kárpátmedence csak a magyaroké? Mi a fenéért kellett összekeverni a szentírást a kapzsi politikusok, hadvezérek határaival? Ki mondta, hogy ezt megtehetitek? Kinek jelent meg álmában vagy élőben Jézus és mondta azt, hogy ez a hely csak a tiéd, ha valaki más odamegy, azt fel kell négyelni? Egyáltalán mid van neked? Gondolkodtál már ezen? Van valamid? Miket beszélsz? Autód? Nagy házad? 100 hektár földed? Erdeid vannak? Holnap reggel érted jönnek, hogy számon kérjék, hogy mid van, és hogy elvigyenek. Mit viszel magaddal? A nagy Magyarország határait? Az autód? Az asszonyod? A pozíciód? Egy egész életet elpocsékoltál amely tele volt a jobbnál jobb lehetőségek sokaságával, hogy felébredj, megértsd életed értelémét. Te meg álmodban is határokat bővítettél. Visszautasítottad az élet kegyes ajándékát, a megértést és a szeretetet, helyette törvényeket, szabályokat, és határokat gyártottál. Honnét jön a fájdalom? Honnét jön a háború? Most már tudod? Figyelmetlen voltál. Elején kisebb fájdalommal kezdődött, hogy felébresszen, utána jött egy kicsivel erősebb fájdalom, utána a betegség, utána a földrengés, utána a hurikán, meg a halál. És te még mindig alszol. Micsoda fajzat ez. Hol van az alázatod, hol van a teremtőddel szembeni tiszteleted? Hol van a figyelmed? Kint a határaidon, hogy nehogy valaki bejöjjön!
Ha élsz és mozogsz, meg egészséges vagy, és olvasod ezeket a sorokat, azt jelenti, hogy számodra még van esély. Zúzd szét a határaidat, most'! Ne halaszd holnapra, mert nincs holnap! Kezd ott legbelül, mert a külső határok csak a belsők után omlanak le. Ne pazarold az időd, hogy ne kelljen a végén majd panaszkodj. Ne kelljen sírj, ne kelljen gyászolj. Szüntesd meg a gyászt még mielőtt bekövetkezne!
Jayel beszélgettünk. Jay amint már említettem, egy ügyes fiatalember akire az apja rábízta az egyik kollégium irányítását, meg ezen kívül saját vállalkozása is van. A napokban Bombayben volt egy konferencián, ahol japánokkal beszélgettek, akik készen idehozták számukra országuk üzenetét. Japán a technika, szülőatyja és királya. Olyan magasan voltak, hogy azt hitték, hogy meghódították a világmindenséget, elérték Istent. Azt gondolták, hogy mostantól, mindenre van egy okos megoldásuk. Erre jött a természet, és azt mondta, hogy kop-kop, én is itt vagyok. Megszültelek, fölneveltelek, enned adtam, gondoztalak, és te cserében mit tettél velem? Kizsákmányoltál, egyenesen megloptál, kapzsi és önző módon ellopkodtad az erőforrásaimat, és még most is lopnál de már lassan nincs amit. A japánok most azt sem tudják mit csináljanak. Befostak, még a szemük fehérje is barna. Mi tévők legyenek. Gondolták legalább elmondják nekünk, hol vétetettek hibát, hátha nem vagyunk annyira reménytelenek, hogy ne értsük meg az üzenetet, és cselekedni fogunk, hogy ugyanazt a hibát ne kövessük el mi is. De sajnos szinte ide hallatszik a hargitai fenyvesekből a fejsze csattogása, a tarktorok zúgása, a terminator fagyilkoló gépek zaja. Sír a lelkem a hang hallatán. Látom, amint egy egy favágó elvágja a lábát a láncfűrésszel, a másikra meg ráborul a fa és kinyomja a szuszt belőle, de a harmadik még így sem veszi észre, hogy elég volt. Kicsit abba kéne hagyni. Elérkezett az ültetés ideje.
Dél Indiában a sivatag közepén van egy farm, az Ananda farm. Tettem már róla említést korábban is. Egy fiatal ausztrál pár fogott neki, a fák ültetésének. Teljesen mesterséges módon kellett visszahívjak a természetet arra a helyre, ahol neki korábban otthona volt, de az emberi kapzsiság elűzte onnét. Nem drasztikus szerintetek? A sivatag közepén erdőt ültetni. Ott ahol csak hébe hóba van eső. Azt akarod, hogy az unokád is ezt tegye, mert neked soha nem volt elég, mindig több kellett? Írországot levágta az angol mint a székely a karácsonyi malacot. Elindul a szél az egyik parton és végig fújja az országot egészen a másik partig. Nincs ami megállítsa. A szép Írországból hajópadlót csináltak, hogy legyen amivel menni és bővíteni a határokat. Nem is jó belegondolni. Az egész Írországban csak nyulak vannak. És egy két istentudja hol befogott őzike. A farkas, meg a többi állat már csak történelem. A farkas nem a réten alszik mint a nyuszika, hanem az erőben a fa aljában. De melyik fa aljában? Hát az állatkerti fa aljában.
Az ananda farmra visszatérek egy pillanatig, mert érdekes a története. Joel barátom meglátogatta és beszélt a tulajdonossal. 1999 ben fogott nekik a projektnek egy fiatal ausztrál pár. 5 munkást alkalmaztak a munkára. A farm létrehozásának célja az volt, hogy visszaállítsák az életet azon a kis helyen olyan szinten, hogy az önellátó legyen. Jelenleg a farm még mindig mesterségesen van életben tartva. Ha eltávolítanák a vízvezetékeket, az erő meghalna. Ha elér egy bizonyos kort, önellátóvá válik. Nem lesz szükség arra, hogy mesterségesen táplálják. Az egész műveletet, egy akkora helyen hajtják végre ezek az emberek, amekkora területet, egy szorgos székely csapat egy nap alatt lecsapkodna a láncfűrésszel. 100 évvel ezelőtt egy trópusi erdő volt ott. Amikor nekifogtak az ültetésnek csak sziklák és valami bokrok voltak ott, és egyetlen egy fa. Mára már több ezer fa fogyasztja a környék széndioxidját és termeli helyette az oxigént. A projekten dolgozók üzenete az, hogy tulajdonképpen mi vagyunk az erdő. Elültetjük, és vele együtt és általa növekedünk, válunk jobbakká mi is. Nincs más cél mint, hogy örömünket leljük abban amit csinálunk. Abbahagyták mások győzködését, hogy kövessék példájukat. Az erdő már magáért beszél. Látogatók bármikor bemehetnek, és megcsodálhatják. Azt mondja a tulaj, hogy az elején csak egy projekt volt az egész, mára meg a boldogságuk forrása. Rájöttek, hogy a cél tulajdonképpen önmaguk megtalálása volt. Úgy gondolom, ha mi is végre magunkra lelnénk, minden reggel egy szebb világ köszöntene amikor felkelünk. Őszintén bízom benne, hogy még nem túl késő.
Nagyon felpörögtek az események, miután megismerkedtem a Patel családdal. Egyre inkább azt éreztem, hogy amiről beszélek, az nem egy és nem két ember óhaja, hanem minden egyes emberé, akivel találkozok. Öt nap alatt több mint kétszáz emberrel találkozhattam, tanárok, diákok üzletemberek, családtagok, barátok. Anélkül, hogy egy szóval is kérjem, egyszeriben mindenki segíteni akart. Egész napokat hordoztak autóval. Végén már meg sem kérdeztem, hogy hova megyünk. Csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell, az ami a legjobb. Több iskolában és egyetemen volt alkalmam beszélni diákokkal, tanárokkal, professzorokkal. Nagyon szeretetteljes fogadtatásban volt részem mindenütt. Kíváncsian hallgatták, hogy mi az amit a személyem által nekik szán a lét. Az első interjú, amit én haszontalannak ítéltem, többet segített, mint gondoltam. Nagyon sokan olvasták az újságot. Bizonyos helyeken jóformán be sem kellett mutassanak, mert már olvasták a cikket. Ennek következtében nekem is könnyebb volt kiegészíteni az újságcikk által leközölt részleteket a lényeggel. Megszerveztek nekem még három interjút, még két újsággal, meg egy televízióval, amely kérte, hogy készítsünk egy visszajátszást is, ahogy megyek az út szélén, és közben stoppolok.
Ahmedabadban összeállt a teljes kép. Láttam, ahogy életem eddigi történései, az emberek akikkel életem folyamán találkoztam, a kudarcok, az élmények, az elfogadás, a visszautasítás minden ebbe az irányba vezetett, erre az útra készített fel engem. Egyszeriben a lét minden eszközt megad, ráadásul kérés nélkül, hogy a rám bízott feladatot teljesítsem. A legszebb az egészben, hogy nem várja el tőlem, hogy kizárólag csak azt tegyem éjjel nappal. Amint már említettem, azt sem felejtette el, hogy szeretek lovagolni, és azt sem, hogy szeretek motorozni. Olyan motorra ülhettem fel, amilyenre akartam. A fiuk rendelkezésemre bocsátottak egy motrot, amivel néha járhattam-kelhettem, mert tudták, hogy nem nagyon szeretem a légkondicionált autós levegőt. Ahmedabadban csöppentem bele a híres „holi” fesztivál kellős közepébe. A „holi” a színek ünnepe. Kicsit a húsvéthoz tudnám hasonlítani, de csak azért mert van fürdés és fürdetés is benne. A színek ünnepén por festékeket vásárolnak, és elindulnak a hadjáratra, befesteni a szomszédokat, barátokat vele. Kegyetlen a játék. Minden porcikájuk kap a festékből. Majd előkerül a veder és jön a pancsi, hogy a festék mindenhová eljusson. Én sem úsztam meg szárazon, sem festék nélkül. Megérkeztek Kartik barátjai a ház elé, és vártak, hogy menjünk ki. Amikor kiléptem az ajtón, és megláttam, hogy a támadók már hogy néznek ki, csak annyit mondtam, uram isten mi vár rám...és kezdődött a „holi”. Mit mondjak? Én kifejezetten élveztem. Természetesen nekem is kötelességem volt mindenkit befestékezni, ahogy csak tudtam. Miután lezajlott a csata, a csapat motorokra ült (Lehettünk vagy tízen), és elindult közös erővel újabb területek meghódítására. Az élményt számomra csak fokozta, hogy újból alkalmam nyílott vezetni egy dübörgő hangú Royal Enfield Bullettet....Imádom azt a motrot. Még ha nem is menni, csak egy helyben pöfögne, akkor is imádnám a hangja miatt. Addig fesztiváloztunk amíg a csapat megkétszerezte létszámát. Sok helyen voltunk, sok áldozatot ejtettünk. Végül elmentünk az egyik srác farmjára megfürödni. Nem volt semmi a nálamnál vagy öt évvel fiatalabb srác birtoka. A piros helikoptere csillogása már messziről felhívta magára a figyelmet. Utólag mondták, hogy nagyon ne csodálkozzak az ilyen dolgokon, mert Gujarat India leggazdagabb állama. Altalajkincsekben, főleg aranyban gazdag ez az állam, így nem csoda, hogy egy egy kolléga, helikoptert tartogat az udvaron. Itt fontos megjegyeznem, hogy valahogy az az érzésem támadt, hogy azok az embereknél akikkel volt alkalmam megismerkedni Gujarat államban valahogy jó helyen volt a vagyon, mert azt tapasztaltam, hogy céljuk nem annak a halmozása, hanem annak a köz javára történő visszafordítása. Egyeseknek kórházaik voltak, a Patel családnak amint már mondtam, egyetemei, kollégiumai voltak. Az ilyenektől, nem sajnálom annyira a vagyont mint mondjuk egy szenátor fatolvajtól. Mondtam is Pateléknek, hogy annyi a pénzetek, hogy akár takarókat is varrathatnátok belőle, de ahogy titeket elnézlek, úgy érzem, hogy örvendenem kell, hogy a pézn olyan tulajdonoskra is talál néha mint ti, akik nem öncélúan akarják használni, hanem sokkal inkább a köz felemelésére. Holi után is folytatódtak az ismerkedések, az iskola látogatások. Sok sok „fontos” személyt látogattunk meg, többek között egy dúsgazdag művészt is, aki világhírű politikusok, hercegek, sejkek, filmsztárok, üzletemberek portréit festette hatalmas méretekben(olyan 1.5 x 2 méteres). Nagyon kedvesen fogadott a művész és családja. Teával kínáltak. Kíváncsian faggattak, hogy miről is szól az utam. Nagyon értékelték a szándékomat. A legtöbb új ismerős megadta a névjegykártyáját, hogy ha bárhol elakadás van az indiai szakaszon, nyugodtan hívjam fel, mert segít. A vízum hosszabbítására is kaptam már segítség ajánlatot. Én mindenkivel csak úgy beszéltem mint Dikk vagy George barátommal. Az elején lehet kicsit sokkolta őket a közvetlenségem, de ugyanez segítette őket a későbbiekben felszabadulni, az „én szintemre” kerülni. Mondtam a Festő családnak, hogy miután véget ér az utam és én is híres leszek, majd visszajövök hozzuk, hogy egy olyan nagy portrét eresszenek meg rólam is. Mondták, hogy örömmel. Utánam mondtam, hogy de van egy rossz hírem: én nem keresek pénzt, amihez értek, amit szeretek csinálni, azért én nem kérek pénzt, ezért miután vége az utamnak is pont olyan szegény leszek mint most. Erre ők azt válaszolták, hogy nem baj, mert nekem tiszta ingyen is szívesen elkészítik a VIPknak járó óriásportrét.
Annyi helyre elvittek Kartikék, hogy fel sem tudnám már sorolni az összest. Minden helyen hagytam valamit, és minden helyen hozzáadtak valamit ahhoz, ami vagyok, hogy jobbá, alkalmasabbá váljak a feladat végrehajtására. Ahmedabad valósággal belém nevelt még egy jó adag önzetlen szeretetet, meg adott nagyon jó példákat, amelyeket a későbbiekben majd felhozhatok a mondanivaló szemléltetésére. A Gandhi ashramban tapasztalt élmények részei lesznek azoknak a megvalósításoknak, amelyek egyelőre még a jövő birtokában vannak. Itt működik egy árvaház szerűség, amely nagyon kicsibe indult, de mivel tetszett a teremtőnek a kezdeményezés, ezért mára már nagy dolgok történnek benne. Rengeteg árva, meg szegény gyereknek biztosítanak otthont, oktatást, szeretetet. Ez az árvaház, élő példája annak, hogy amikor az ember olyan dolgokba kezd amelyek nem az EGO kényeztetését szolgálják, minden eszköz megadatik, ahhoz, hogy az dolog növekedjen, fejlődjön miközben a benne résztvevő emberek is nagy örömüket lelik benne. Valósággal sugárzik innét az önzetlen szeretet. Én amikorra ideértem, már nagyon fáradt voltam, de valahogy mégis azt éreztem, hogy hagynom, kell hogy a hely szelleme, szellemisége átitassa létemet.
Mesélhetnék még akár reggelig is a béke bölcsőjéről mert lenne amit, de én tovább állok, mert hosszú még az út. Kicsit nehéz volt a búcsúzás, ugyanis nagyon megszerettük egymást. Az öreg Patel és családja, sokat biztattak, hogy maradjak velük legalább egy pár hónapra. Felajánlották, hogy írnak egy levelet a nagykövetségre, hogy szükségük van rám, és hogy kérik a vízum meghosszabbítását. Kérték, hogy maradjak angol tanítani az iskolákban meg a kollégiumokban. Az sem számított, hogy az angolomról senki hivatalos pecsétjét nem kértem, hogy taníthassak. Elég volt számukra az, amit hallottak amikor beszélgettünk. Azt mondtam nekik, hogy nagyon szeretlek titeket, és végtelenül megtisztelő számomra az ajánlat, de nekem továbbra is kötelességem a belső hang utasításait követni. Ha az netán azt mondja, hogy maradjak, biztos élni fogok a lehetőséggel. Egy újabb családot, újabb testvéreket kellett magam mögött hagynom eljövetelemkor. Kartik lefoglalta a vonatjegyemet Ahmedabadtol Jammuig. Külön alvóhelyet is vett nekem. Indulás előtti estén felgyűlt a tennivaló. Csomagolni kellett. Megtöltötték a táskámat száraz gyümölcsökkel, csokoládékkal, nem romlandó ételekkel, és megparancsolták, hogy egyek rendesen az úton. Kevéske alvás után kelni kellett mert indulás előtt be volt programozva egy interjú a TV9-cel. Kartik, Jay és Bhargav kísértek ki az állomásra. Bhargav Kartik unokatestvére, aki nagyon sokat segített folyamatosan nekem ottlétem alatt. Ő intézte az interjúkat az újságokkal, a TV-vel. Vadi új bannert csináltatott nekem, amelyet használhatok iskolákban, egyetemeken. Ezek az emberek már-már helyettem gondolkodtak. Kitaláltak, hogy kb, mire van szükségem és akcióba léptek. 5 nap után valósággal éreztem, hogy felhalmozott energiával, nagyobb hittel indulok útnak. Reggel Kartik édesapja a kezembe nyomott egy borítékot mint a lakodalomban. Mondtam neki, nem fogadhatom el, mert már eddig is túl sok volt amit értem tettek. De mondták, hogy tegyem csak el, mert örömükre szolgál, hogy segíthetnek a feladat végrehajtásában. Kartik és édesanyja ugyanezt tették. Gondoltam magamban, már azt sem mondhatom, hogy pénz nélkül utazok, mert ezek nem hagyják a szegény embert szegénynek maradni:).
Reggel az tévés interjú után kivittek az állomásra, felpakoltak a vonatra, és meghagyogatták, hogy menjek vissza mielőbb, hogy tudjuk a vízumot elintézni. Adtak egy telefonkártyát is, hogy telefonálhassak, ha valamire szükség van. Ezt nevezem gondviselésnek. Csak abban bízok, hogy lesz elég erőm, hogy valamilyen formában visszaadjam ezt a sok jót amit kaptam, hogy más is használhassa, hogy a világ legalább egy picivel jobb legyen általa. Elindult a vonat. Addig integettünk egymásnak, amíg a horizont elnyelt minket. Egy újabb gyönyörű fejezet végére értem. A szívem vidám ritmust vert a sínek zakatolásával együtt. Nem győztem csodálkozni a teremtés nagyszerűségén. Ahmedabad, a beke bölcsője, visszajövök még hozzád. Hozok magammal egy kosár virágot, és szétszórom utcáidon. Isten veled!
Kasmírba viszek egy kis békét
A vonaton perceken belül megismerkedtem Deepakkal, egy kedves emberkével, aki Szebeni tartózkodása során megtanult egy néhány román szavat. Miután megtudta mi járatban vagyok, egyből mondta is, hogy keressem meg egy barátját, a „Greater Kashmir” lap szerkesztőjét, aki majd segíteni fog nekem az üzenet terjesztésében, ha rá hivatkozok. Még mindig nehéz elhinni, hogy ennyire gördülékenyen mennek a dolgok, ha az ember elkezdi követni a belső hangot. Fáradt voltam...a vonaton pótolni szerettem volna az elmulasztott alvásokból. Felmásztam az ágyra és pihengettem...Amire felébredtem, a vonat utasai eléggé kicserélődtek. Megjelentek a Punjabi szíkek, akik arról híresek, hogy egész életükön át, soha nem vágják le a hajukat, és ők India harcosai. Ők a legbátrabbak. Ha harcról van szó, mindig elsők. Ez mondjuk engem különösebben nem nyűgöz le. Mivel naplemente előtt jót haladtunk észak irányba, az éjszakai levegő elég csípősnek bizonyult, így az éjszakát didergéssel töltöttem. Láttam, hogy aki ismeri a járást errefelé, az hozott pokrócot magával, engem meg izmaim sűrű ránkódásai melegítettek. Másnap írogatni próbáltam, de valahogy nem jött az ihlet, így inkább ismerkedéssel, beszélgetéssel töltöttem az időt. Este nyolc körül érkeztem, Jammuba (Dzsammu) Jammu & Kasmír télifővárosába. Hat hónaponta váltják egymást Srinagar és Jammu a fővárosi szerepben. Egy új ismerős felhívta Dr. Vermat a Jammu egyetem igazgatóját, akivel azelőtt már beszélt az öreg Patel, hogy érkezek. Telefon lebeszélték, hogy hol fognak elszállásolni. A Jammui egyetem vendégházábavitt segítőm a robogóján. Reggel érkezett Dr. Verma. Sajnos valami nyavalya nagyon leszerelte őt, ezért nem sok időt tudott velem tölteni. Megszervezett nekem egy beszédet a pénteken bent levő diákokkal. Szeretetteljesen beszélt rólam, bemutatott nekik, majd magunkra hagyott. Körülbelül két órán keresztül tartott a beszélgetés, a kérdések és azok megválaszolása. Volt egy nagyon érdekes kérdés, pontosabban kijelentés, miszerint a fejlődéshez néha szükség van a vérontásra. Durván hangzott egy huszonegy éves fiatalember szájából, de örültem, hogy kimondta, és nem tartotta magába. A kérdésre, és meg annak kifejtésére visszatérek a későbbiekben. A beszélgetés után elmentünk Dr. Renu irodájába. Ő egy nagyon kedves fiatal tanárnő, tele dinamizmussal, életerővel. Már az arca kisugárzása is arról árulkodik, hogy ő egy olyan személy, akinek isteni fény világítja az útját. Segíteni akarása sajnos nem érvényesülhetett, mert hétvége lévén, le voltak lassulva az egyetemi tevékenységek. Péntek és Szombat hátralevő része arra volt jó, hogy kipihenjem a hosszú út fáradalmait. Abban egyeztünk, hogy Vasárnap reggel elindulok, fel Srinagarba, majd két napos Srinagari látogatás után visszamegyek Jammuba, és akkora meg lesznek szervezve a találkozások a diákokkal meg a helyi médiával. Elfelejtettem említeni, hogy Jammuba érkezésemtől kezdve több katonát láttam mint eddigi életem során (az egy év katonaságot leszámítva) együttvéve. India katonaságának hatvan százaléka Jammu&Kasmírban van. Ejsze még a városi vécéket is felügyelik ezek, nehogy valaki a szart szétrobbantsa. Internetem megszűnt létezni. Azt mondták, hogy biztonsági okok miatt nem mennek az államon kívüli szolgáltatók. De Dr. Renu kollégája felajánlotta, hogy használhatom az ő USB stickjét, amíg Kasmírban vagyok. Ez nagy segítség volt, mert születésnapomon volt lehetőségem egy kis időt a családommal is tölteni. Apropó születésnap! Szinte elfelejtettem mondani, hogy előtte egy nappal, még a vonaton odajön hozzám egy férfi és a tenyeremből azt jósolja kérés nélkül, hogy 36 éves koromban érkezek földi utam végére. Megköszöntem neki a biztatást, és azt mondtam neki, hogy én olyan sok jót éltem már mostanig is, ha épp most meghalnék is, elégedetten vigyorgó pofával távoznék innét. Ebben a jóslatban csak az az érdekes, hogy rá egy napra ugyanezt hallom otthonról is, hogy szomorúan vették tudomásul, hogy nekem már csak kevesebb mint öt évem van hátra. Két ilyen érdekes kis egybeesés meg is tette születésnapi ajándéknak. Számomra nem okozott gondot tudomásul venni, hogy lehet, hogy van a jóslatokban valami, és tényleg búcsút kell vennem a földi léttől 5 éven belül. Úgy igazából csak arra ösztönöz az információ, hogy még kevésbé vesztegessem az időt. És ezt tanácsolom neked is. Nekem lehet igaz a jóslat és 5 évem van hátra, de ki tudja neked mit mondana a jós, ha megkérdeznéd. Még az is lehet, hogy azt kérdezné, hogy-hogy te még élsz? :))). Jó azért elgondolkodni ezen is, hogy ha azt mondja valaki, hogy lehet csak egy néhány éved van hátra, te minek fogsz neki gyűjteni?
Véletlen találkozás Dr. Renu egy kollégájával Dr. Devinder Singhel, aki miután megtudta mi járatban vagyok, rögtön hívta is a Srinagari egyetemen tanító kollégáit, hogy szervezzék meg nekem a találkozásokat. Ez már egy ideje így megy. Elbúcsúztam Renutól és Devindertől. Másnap 6 kor indultam a hosszú útra, ami elméletileg csak háromszáz kilométer, de gyakorlatilag az omladozó utak miatt egy egész napos út. Az állomáson megtudtam, hogy busz csak 9 kor indul Jammuból Srinagar felé. Találkoztam egy néhány Delhiből jövő Srinagar felé tartó egyetemistával, akikkel úgy döntöttünk, hogy egy Terepjáróval megyünk, ami sokkal gyorsabb kényelmesebb, mint az autóbusz, és már most elérhető. Nagyon jól beszéltek a fiuk angolul, ezért tiszta élvezet volt velük utazni. Miután sikeresen kifaggattak úti célomról, készen is volt a barátság. Több helyen megálltunk a hosszú úton. Teázni, pihenni, lazítani. Vendégüknek fogadtak. Nem fizethettem semmiért. Már útközben tervezték, hogy megszervezik az ők egyetemükön is az előadásomat. Jó buli volt az autóban. Egy csomót énekeltem, viccelődtünk. Még azt is rám fogták, hogy jó a hangom. A sofőr a lehető legrosszabb sofőr akit valaha láttam. Csak akkor nem ment szembe a kanyarban a szembejövővel, amikor elfelejtette. Nemegyszer a szembejövő autó előtt álltunk. Már-már kezdtem kételkedni a jóslat igazságában. Biztos 4 év, és nem 2 nap? Egy darabon át is vettem tőle a perecet, ami számomra egy igazi kihívás volt. Nagy forgalomban jobb felől ülni a kormány mögött, egy olyan országban, ahol egy szabály van a közlekedésben, ami röviden annyi, hogy ha nem muszáj, ne gyilkolj, nem kis dolog...
Jammu és Kasmír....természeti adottságai olyasvalami amire az ember azt mondja, hogy ez az, amit az Isten jó kedvében teremt. Öröm volt az utazás, kivéve azokat a szakaszokat, ahol a katonakocsik amiből hatalmas konvojok tartottak Kasmír fele felkavarták a port előttünk. A víz olyan mint a Hargitán...igazi acél, tiszta és jéghideg. A levegő is csípős...olyan jó ropogós. Azok a hatalmas magasságok és mélységek az ember eszébe juttatják, hogy milyen picike része ő a teremtésnek, de a kapzsisága persze nagyobb mint Kasmír összes hegyei egymás tetejére téve :). Jammu és Kasmír határán a katonák kiszállították a sápadt bőrű testvért az autóból, hogy útlevelét, és úti célját bemutassa. Majd visszafele is meg kell álljak ott. Egy helyen filmeztem a határőröket, erre odajön egyik és elkezdi túrni a nyálát, hogy töröljem ki. Nyugodtan ránéztem, rámosolyogtam, kinyújtottam a jobb kezem kezet fogtam vele, másikkal megveregettem a vállát, és megkérdeztem hogy van. Ez nem tudta hirtelen mit kezdjen az egésszel, elkezdett mosolyogni, és olyan kedvesen válaszolt, hogy a kocsiban ülő srácok nem hittek a szemüknek. Még a végén utánunk kiáltotta, hogy érezzük jól magunkat Kasmírban. Érdekes példája volt az eset annak, hogy mi az amit az ember tapasztal, és honnét ered a tapasztalás. Ha én a katona láttán betojok, és ő ezt látja is, valószínűleg még a csomagomat is kipakoltassa, de mivel, úgy kezeltem őt is mint bármelyik másik embertársamat, ugyanazzal a kedvességgel meg szeretettel, egyszerűen megszelídült. Érezte, hogy nem egy idomítandó állat vagyok, hanem egy olyan emberi lény mint ő aki képes volt a harcos tekintetére mosolyt csalni.
Este 7 körül érkeztünk a meglehetősen hideg Srinagarba. Mindenhol katonák vannak. Mindenre ügyelnek. Na de azért van egy néhány civil is közöttük. Azt mondják, hogy Kasmír a földi paradicsom. Mondom, hogy fiuk ebbe az ideába erőst ne éljétek bele magatokat, mert a paradicsomban nincs szükség uniformisra, sem lőporra, sem tizenvalahány éves srácok gyilkolására. A srácok eldöntötték, hogy náluk alszom. El is indultunk a hotel felé amelyet turista híján egyetemistáknak adnak ki. Közben vagány kis csónakházakat láttam a folyón, amelyeket az esti félhomályban próbáltam a lencse vége elé mérni. 20 perces gyalogolás után érkeztünk a hotelhez. Mit szólsz, hogy hívták a hotelt? Ha hiszed, ha nem, a hotel neve az volt, hogy „Peace Palace”(Béke Palota). Én aki, a béke nagykövetének mondom magam néha viccesen megérkezek teljesen spontánul a Béke Palotája nevű hotelbe. Igen, a Béke Palotája adott otthont ezen sorok megszületésének. Bagossy Zoltán barátom soraimat olvasva, azt mondja, hogy ez olyan mint James Redfield Mennyei Próféciája. Bevallom, nekem is néha eszembe jut a Mennyei Prófécia amikor ezeket a sorokat írom, de Isten látja a lelkem, én nem akartam majmolni James Redfield művét, én egyszerűen csak azt írom, ami éppen van. Ha sokkal több lenne benne a szerelmi jelent, akkor arról írnék, és úgy egy kicsit biztos elütne a Mennyei Próféciától:))). Na de ez van. Csak erről írhatok. A fiuk nagyon finom vacsorát készítettek. Gondoskodtak róla, hogy teljesen otthon érezzem magam. Vacsi után talán először Indiában forró zuhany. Hát rám is fért mert, nem volt valami banánérlelő meleg, sem a szobában sem a szobán kívül. Most is rajtam van szinte minden létező ruhadarab, amit a táskában hordozok. Olyan nehéz a paplan, hogy a tíz éven aluliak felnőtt segítsége nélkül nem lennének képesek kimászni alóla. Na de nagyon jól aludtam. Ma reggel kakaskukorékolás előtt keltem, készültem az egyetemekre.
Döntöttem: Megtagadom a magyarságom a világbékéért!
Micsoda lehetőség neked, hogy végre egy jót ítélkezhess fölöttem! Na de ha kíváncsi vagy miért, íme az indok:
Kasmírban vagyok. Egész pontosan annak fővárosában, Srinagarban. A kasmíri egyetemen tartottam beszédet az egyetemistáknak. Téma a megszokott: a háború okának megnevezése, megértése, megoldások, a személyes felelősség felismerése, annak vállalása, a félelem eltávolítása annak érdekében, hogy lépni lehessen, stb....Ezek az egyetemisták ki vannak éhezve a békére. Háborúban nőttek fel. Mást jóformán nem is tapasztaltak, csak háborút és terrort. Az elmúlt évben több mint kettőszáz fiatal testét szakította keresztül az ólom. Két hatalmas küzd még több hatalomért a fejük fölött. Pakisztánnak is kéne Kasmír, mert úgy gondolja, hogy a muzulmán többségű Kasmír inkább egy muzulmán országhoz kéne tartozzon, mintsem egy hindu országhoz. Indiának is kéne Kasmír, mert élnek ott hinduk is, és egyébként is azt tartják, hogy Kasmír a korona India fején. És milyen király az olyan amely önként lemond koronájáról? Természetesen Kasmíriaknak is kéne Kasmír épp úgy, ahogy a magyaroknak kell Magyarország, vagy ahogy kéne a NAGY Magyarország. Jelenleg Indiához tartozik. India magáénak tudja. De úgy igazából 1947 után ömlött ki a bili, amikor az angol hazament innét. Akkor vált le Pakisztán Indiáról, Talán Banglades is akkor lett különálló ország. Az indiai egyetemeken sokkal könnyebb dolgom volt, mint itt. Ezek a fiatalok tele vannak fájdalommal. Nem értik, miért kell húsz év alatti fiatalok meghaljanak ahhoz, hogy béke lehessen e földön. Hát igen, ők még nem érthetik ezt. De talán választ kaphatnának a szüleiktől, akik egy életen keresztül harcoltak és talán őket is harcra nevelték.
A jammui (dzsammu) egyetemen találkoztam egy olyan kijelentéssel, hogy néha szükség van a vérontásra a fejlődésért. Istenem, ez szörnyű. Egyszerűen fájdalom ilyent hallani egy huszonegy éves fiatal szájából. Ezek után mit várjon az ember egy betokosodott elméjű középkorú, vagy idősebb embertől? Így már azt hiszem, jobban érződik a kijelentés súlya. De örültem, hogy elhangzott, hogy a kérdés feltevődött, mert ekképp alkalom adódott megválaszolni azt. Ha pofon ütsz, és én válaszképp visszaadom neked, és te még egyszer megütsz, én meg ugyanazt válaszolom, mikor és hogy lesz vége a harcnak? Hát amikor az egyik fél megsemmisül, nemde? Így semmisítjük meg egymást nap mint nap. Az EGOk folyamatosan harcban vannak egymással, nem néznek sem Istent sem Embert. Mikor leszel képes már egyszer a visszaadás helyett megköszönni a pofont, és azt mondani, hogy légy szíves bocsáss meg nekem, hogy segítettem előidézni ezt a helyzetet, hogy meg kellett üssél. Én nem hiszek a harcban, ezért arra kérlek, hogy beszéljük meg, mit rontottunk el, hogy a pofozkodásig jutottunk. Mikor engedi meg egonk, hogy megtegyük ezt? Olyan egyszerű a kép, mégis olyan nehéz kizökkenteni az embert a régi kerékvágásból, megértetni vele, hogy a harcban a védekező épp olyan hibás mint a támadó (legjobb védekezés a támadás).
Minden harcnak az alapja a birtoklási vágy. Aki birtokolni akar, és harcolni a birtokolandó tárgyért, annak háborúra van szüksége, és talán a harcban kell meghalnia, mert az összes addigi útmutató haszontalan volt számára. Néha nagyot néznek amikor a háború fontosságáról beszélek. Hogy lehet fontos egy háború? A háború a végső felszólítás, az utolsó csengőhang, mely ébreszteni próbál. Mindenkinek szüksége van a háborúra, akinek addig nem sikerült felébredni. És mindenki megteremti a háborút amit maga körül tapasztal azzal, hogy figyelmetlenül él, azzal, hogy illúziókat halmoz egy életen keresztül, és azokra építi a házat. Istenem, de jó, hogy van háború! Milyen kegyes vagy, hogy mindig adsz egy utolsó esélyt is az ébredésre, adsz fájdalmat a tompa testnek, a fegyverek robaját a süket fülnek, a vér látványát a vak szemeknek. Igen erre való a háború. Szoktam mondani, hogy azért jöttem, hogy ne legyen szükség a végső, a legdurvább figyelmeztetőre, ne legyen szükség a vér látványára, meg a fegyverek zajára, mert aki meghallja és megérti az üzenetet, az felmentődik a háború borzalmai alól, annak véget ér a háború még mielőtt elkezdődne. Annak aki készen áll befogadni az üzenetet mennyország lesz a földi léte is.
Tetszik nekik, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem Indiáé, hogy Kasmír nem Pakisztáné, de meglepődnek, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem a kasmíriaké. Kasmírt senki nem birtokolhatja, sem a kasmíriak, sem a Pakisztán, sem India. Mindenki, aki birtokolni akarja, elveszíti azt, de nem csak azt, hanem rosszabb esetben vele együtt az életét is. Kasmír az indiaiaké, Kasmír a pakisztániaké, Kasmír a kasmíriaké, akik itt élnek. Szinte elfelejtettem magam, hogy Kasmír az enyém is, a székely legényé aki most épp ott van, aki megcsodálja a hely természeti adottságait, aki élvezi az emberek vendégszeretetét, aki megkap mindent tőle amire épp szüksége van. De ne kövessük el azt a hibát, hogy birtokolni akarjuk Kasmírt, mert akkor jaj nekünk, mert akkor meg kell érezzük a vér szagát, hallanunk kell a háború moraját, meg kell tapasztaljuk a halál félelmeit. És ez így van rendjén. Minden minden értünk van kezdve a békétől a háborúig, a kudarctól a sikerig, a betegségtől az egészségig. Mi válogathatunk a csomagból magatartásunk, az élet csodájához való viszonyulásunk függvényében. Ezért mondom már sokadjára, hogy kelj fel most, amíg nem késő, nyisd ki a szemed és láss, amíg nem késő. Ne halaszd holnapra, mert az nem a tied. Holnap reggel már halott vagy, te meg nem éltél azzal a sok lehetőséggel, ami eddigi életed során felkínálta magát számodra, hogy meglásd a felhők mögött a fényt. Folyamatosan kérdik, hogy mit csinálok majd holnap, vagy merre megyek Kasmír után, meg ilyenek. Azt válaszolom, hogy ne haragudjál testvérem, nincs nekem időm azzal foglalkozni, hogy mit fogok tenni majd holnap, ha egyáltalán lesz olyan. Elég nekem az, amit a ma kínál számomra. Mikor él az az ember, aki folyamatosan a holnapot tervezi. Az idiótája holnap is ugyanazt fogja tenni: egy másik holnap miatt aggódik majd. Miért aggódnék már ma a holnap miatt, amikor folyamatosan a legszebb holnapot kapom, amikor odaérek? Néha azt is elmesélem, amikor először érkeztem Ahmedabadba egy éjszakán. Alig tettem ki a lábam az állomásból, máris megkínáltak kajával, teával. Egy utcaszéli árus akkor készült lefeküdni. Megmaradt egy szál uborka, amit nem vettek meg tőle. Ki tudja, hogy már mióta állt és száradott, meg porosodott az út szélén? A bácsika olyan szépen kínálta, hogy nem utasíthattam vissza. Tudtam, hogy amit ilyen szeretettel adnak, nem árthat meg nekem, így elfogadtam. Meg is fűszerezte nekem, hogy jobban essen. Meg volt már kérgesedve az uborka amire eljutott a szájamig. De isteni volt az íze, nagyon jól esett és természetesen nem ártott meg. Az utcákon hatalmas kóbor tehenek kérődztek. Akkora szarvaik voltak, akkorákat életemben nem láttam. Otthon az olyanokat már agancsnak nevezik. Halvány fogalmam sem volt, mit ehetnek ott, a betondzsungel közepén, hogy olyan kövérek, de látszólag az összes jó egészségnek örvendett. Elgondolkodtam, hogy ha rájuk ennyire vigyáz a teremtő, miért kellene nekem aggódnom, hisz én sokkal kevesebb élelemmel is beérem mint ők. Egy kis hit, a teremtésbe vetett bizalom kérdése az egész, és elvethetünk magunktól minden aggódást, minden félelmet, és annyira felszabadulnánk, hogy hatvan év alatt háromszázat élnénk. Így tele félelemmel, görcsökkel, a jövőért való aggódással, csak nyomorgunk, és teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy nyomorúságunkat meghosszabbítsuk. Szánalmas kis anyaghoz ragadt teremtmények vagyunk. De én megláttam már a remény sugarát, tudom, hogy van esély akár egy tömeges ébredésre, egy olyanra, hogy a teremtés ránk mosolyog, melynek öröme életünk végéig elkísér. Ehhez nagyon fontos, hogy felismerjük, hogy felelősek vagyunk mindenért, ami velünk történik, és vállaljuk a felelősséget. Sok emberrel találkoztam, akiknek arcán láttam, hogy egyetértenek velem, és ugyanaz a vágy a békére az egység megtalálására bennük is jelen van, de valamiért mégsem merik vállalni, nem merik kimondani, Ilyenkor elmondom nekik, hogy minden ember egy egyedi megismételhetetlen lény, Minden emberben van egy egyedi fény, egy egyedi hang, amit ha nem mutat meg a világnak, így nem járul hozzá annak színesebbé válásához. Így az az egyedi fény az az egyedi hang már születésétől kezdve halálra volt ítélve. Teljesen elveszik, mondhatni az egész életét haszontalanul élte, mert mindig a külső hangokra összpontosított, és azokat majmolta ahelyett, hogy a sajátját megtalálja, és hangosan kimondja, hogy hozzájáruljon vele a világ színesebbé válásához, az emberi lét felemelkedéséhez. Ezek vagyunk. Sajnáljuk a világtól, mely megszült és felnevelt az egyedi hangunkat, az egyedi fényünket. Csak elvesszük tőle amit lehet, de vissza nem adunk semmit, ez által szegényítve őt. Kiderült, hogy a félelem az oka annak, hogy nem engedjük szabadon ezt a belső hangot. Hmmmm....ki az akinek igaz hite van, és fél? Hitetlen vagy! Pogány! Ezért félsz! Vallásosdit játszol, hogy megnyugtasd magad, hogy azt hidd, hogy jó vagy. Hazudsz magadnak, mert félsz szembenézni a ténnyel, hogy egy késhegynyi hited sincs. Gyáva féreg vagy. És azt hazugod, hogy bátor vagy. Erre nevelt a társadalom. Hazudd azt magadnak amit elvár ő tőled, hogy tudjál visszaaludni, hogy mély álomba szenderülj. Soha nem tudod meg, hogy a lelked azért jött a földre, hogy felébredjen, hogy majd a test súlyától megszabadulva felrepüljön a csillagos égbe, hogy felülről gyönyörködhessen a teremtés csodájában. Betegesen kaparsz, ragaszkodsz az anyaghoz, ami nem a tiéd, soha nem is volt a tiéd, és soha nem is lesz a tiéd. Az csak arra kaptad kölcsön, hogy eszközül szolgáljon az ébredésedben, te meg mint egy kis gyáva féreg az alvásra használod. Arra kérem a jóságos Teremtőt, hogy megbocsássa bűnödet, és segítsen felnyitni az évtizedek óta leragadt szempilláidat, hogy meghalld a belső hangot, meglásd az egyedi fényed, és kövessed azt, hogy vezessen téged vissza oda, ahonnan jöttél, ahonnét elkóboroltál. A te egyedi hangod senki nem tudja helyetted kimondani, a te egyedi fényed senki nem tudja helyetted megmutatni, hozzáadni a teremtés fényéhez. Szedd össze magad most! Ne késlekedj, mert később már nem lesz rá lehetőséged. Vállald a felelősséget a saját fényedért. Vedd vissza a hatalmasoktól! És többet soha ne bízd másra, mert senki nem tud úgy vigyázni rá mint te. Senki nem tudja úgy ápolni azt mint te. Egy szép nap kialszik. És elkezdődik az örökös sírás, a bánkódás és a fájdalom. A kasmíri egyetem diákjai közül egy páran azt mondták a végén, hogy amikor bejöttünk a terembe, egy embert láttunk akinek volt egy küldetése. De most már többen vagyunk, akinek a küldetése ugyanaz. Ezek a fiatal lelkek a Kasmíri béke magvai, amelyek ebben a tavaszi esős időszakban megfogannak, kibújnak, és gyors növekedésnek indulnak.
Egy másik gyakori kérdés az, hogy hogyan lehet a politikusoknak, a hatalmasoknak ezt elmagyarázni. Ezt többen megkérdezik. Válasz erre, hogy LEHETETLENSÉG. Nekik már meg van ásva a sírjuk, ők már a temetésükre várakoznak. Nem kell nekik magyarázni, nem kell nekik segíteni. Senkinek nem kell segíteni. Egy dolgot lehet csak tenni. Éspedig azt, hogy azt a figyelmet, amivel hatalomra juttattad őket, amivel tápláltad, és hizlaltad őket, visszaveszed magadnak. Ezek mind mind koldusok. Minden hittérítő és politikus egy koldus. Figyelem koldusok. A te figyelmedből táplálkoznak. Könyörögnek érte a kampány alkalmával, majd amikor megvan akkor még többet kérnek, hogy dagasszák magukat. De nagyon hasznos a szerepük. Ők a te ébresztő órád, ők okozzák a csalódást, a fájdalmat, a nélkülözést, hogy te felébredj. Nagyon nemes szerepük van. Csak az a baj, hogy előbb utóbb kitör a háború, aminek megteremtése szintén az ők dolguk. Én amondó vagyok, hogy jobb a háború előtt ébredni, mert háború közben keveseknek adódik meg a lehetőség az ébredésre. Egyesek a háború fájdalmai hatására felébrednek, mások megy egyszerűen csak alvás közben elesnek a harcban. A politikusokat szidni ugyanaz mint éljenezni őket, mindkettő egyformán élteti ezeket a hasznos élősködőket. Miért? A válasz nagyon egyszerű. Ami alatt szidod vagy éljenzed őket, a figyelmed rajtuk van, és nem magadon. Amennyi időt szánsz rájuk, annyit ellopsz magadtól. És ezt addig teszed amíg te is koldusként végzed. Az a sok értékes idő meg energia amit a hatalmasokra pazarolsz, mind magadtól ellopott idő, aminek hiányában, kevesebbet figyelsz a legértékesebb dologra, a saját egyedi fényedre, a saját egyedi hangodra, amit ha megmutatnál másoknak, sokkal szebb és színesebb lenne a világ. Ne csinálj koldust magadból! Hagyd a politikusokat. Ne szavazz rájuk de ne is ostorozd őket, mert pozitív vagy negatív figyelem hiányában, ők automatikusan megszűnnek. Nem a te dolgod, hogy büntesd őket. Azt elvégzi majd más helyetted.
Végül, miért is tagadtam meg a magyarságom? A kasmírinak egy vétke van ami határozottan körvonalazódott számomra. Ez nem más mint az, hogy túl nagy hangsúlyt fektet kasmíri mivoltára, mintha attól ő értékesebb vagy jobb lenne mint valaki, aki nem kasmíri. Na de mi jogon ítélkezek ilyen kegyetlenül a kasmíri fölött én a BÜSZKE MAGYAR? Ugyanolyan vagyok mint a kasmíri: a legjobb a környéken. Tik tak, Tik tak, ébresztő! Egy ember értékét nem határozza meg az etnikai hovatartozása. Hagyjuk ezt az idióta felfogást mert csak lehúz, széthúz, szétzúz. A magyar semmivel sem jobb se rosszabb mint a kasmíri, vagy a kínai vagy kongói. Nincs ilyen. Ne légy az a hitvány ember, akinek minden büszkesége az etnikai hovatartozása, ne gondold, hogy azért mert magyar vagy, vagy német vagy, vagy kasmíri vagy, magasabb rendű vagy. Hagyd abba a hazugságot. Ne hülyítsd többé magad. Az a bajom ezekkel a büszke kasmíriakkal, büszke indiaiakkal, büszke románokkal meg a büszke magyarokkal, hogy úgy elvesznek a büszkeségük tárgyában, hogy nem látnak ki belőle, csak azt hallom amikor nyögnek, amikor az élet piszkálja őket, hogy ébredjenek már ebből a tündérmese valóságból. Mondtam a diákoknak is, hogy a boldogságukat nem az határozza meg, hogy mennyire kasmíriak Kasmírban, és ha ezt nem tudják megérteni, elvesznek. Ítélkezzél csak nyugodtan tovább, de én végeztem a magyarságommal. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt a gyönyörű életet arra pazaroljam, hogy a szlovákokat meg a románokat piszkáljam. Nincs időm nagy Magyarországért idióta harcot vívni. Addig harcolt a büszke magyar már eddig is, hogy a térképen mára csak egy tökmagot látni Budapest felirattal. Na de hangosan zengnek a tökmagból a vesszen Trianon című indulók. Énekelve vágtattok a halálba. Ez nem más, mint egy tragikomédia. Ezen büszke emberek azt üzenik az emberiségnek, hogy Bábel egy áldás, ezután is támogatnunk kell az elkülönülést, terjeszteni és vastagítani a határokat. Fiuk, én csak azt akarom mondani, hogy rám ne számítsatok. Végezzetek ki mint dezertőrt, de én utolsó erőmmel akkor is megölelem a más nemzetiségű testvéremet.
Egy másik nagyon fontos mai élmény, hogy A kasmíri egyetemi beszéd előtt, egy másik kollégiumban volt alkalmammal a tanári karral beszélni egy néhány órán keresztül. Jól gondoltam eddig is: az embert egy bizonyos kor után annyira beskatulyázzák a szabályai, hogy egyébre sem képes, mint az ezer éves nem tudom hol olvasott elveket ordítani torka szakadtából. Az olyan embernek, aki elérte a középkort, és addig nem nyitott, annak annyi az esélye az ébredésre mint a fekete hollónak fehér hollóval való szeretkezésre. Túloztam. Ennél azért egy kicsivel több az esélye mert arra gyanakszom, hogy fehér holló nem is létezik, ugyanis eddig még egyet sem láttam. Több olyan esetről tudok, hogy az illető valami baleset folytán eszméletét, tudatát vagy életét veszítette. Amíg odaát volt betekintést nyert olyan dolgokba, amelyeket az emberi elme még nem igazán képes felérni. Amikor meg visszajött, gyökeresen megváltoztatta látásmódját, az élethez való viszonyulását, a teremtéssel szembeni tiszteletét...Na így igen, így az idősebbeknek is sikerül a nyitás, de sajnos legtöbb esetben biológiai lehetetlenség egy kőkemény, meglehetősen szűk látókörű, előítéletekkel teli felfogást megváltoztatni egy bizonyos kor után. Ahhoz már súlyos sokk hatásokra van szükség, mint pl. egy családtag elvesztése, egy végtag elvesztése, egy háború, vagy egy súlyos betegség, mint például a rák. Igen a rákot is te hozod létre. Nem kell senkit sem hibáztatni érte. Te vagy a felelős azért, hogy az orvosod holnap azt mondja, hogy rossz indulatú daganatod van. Micsoda kitűnő lehetőséget kaptál, hogy végre hagyd az anyagot és kicsit elgondolkodj, hogy miért is lettél ide küldve. De nem jobb lenne az ember egy életen keresztül folyamatosan építse a tudatosságát, hogy ne kelljen majd a vízözön és a hurrikán, hogy felébresszen.
Kijöttem a kasmíri egyetemről. Búcsút intettem, a sok fegyveres őrnek. Készítettem egy néhány fényképet a távoli havas hegyekről, majd megnéztem, mi a kínálat a piacon. Egy gyors étkezdében fogyasztottam valami kasmíri kaját és elindultam hazafele. Egy fél órai buszozásra voltam a kasmíri otthonomtól. A fiuk már itthon voltak. Azzal fogadtak, hogy az állásinterjút elhalasztottak holnapra, de az újságcikkek alapján az igazgató, a tanárok meg a diákok nagy érdeklődéssel várják, hogy találkozzunk. Elmondtam nekik, hogy olyan napom volt, ami után úgy érzem, hogy le kell ülnöm írni, mert most még friss az élmény. Előkészítettek egy csendes szobát nekem, ahol nyugodtan készíthettem a mai beszámolót. Közben többször is jöttek be a szobába új barátok, akik meg szerettek volna ismerni. Mielőtt erőst belemélyültünk volna a beszélgetésbe, mondtam nekik, hogy ha tovább folytatjuk, holnap ismételnem kell magam, ami nem lesz túl érdekes számukra. Nagyon finom vacsorát készítettek a fiuk. Hihetetlen, hogy mennyire kényeztetni, segíteni akartak, hogy haladjak a dolgaimmal. Mindent készen elém raktak, még azt sem engedték, hogy a tányéromat bevigyem a konyhába.
Hajnal négykor értem utol magam az írással. Elérkeztem a jelenbe, ideje volt lefeküdni. Természetesen reggel 6 kor nem ugrottam ki az ágyból. Jól kipihentem magam. Dél körül keltem csak fel. A fiuk már telefonáltak, hogy a díszterem elő van készítve, menjek be korábban mert ebéddel várnak. Hotel menedzsmentet oktatnak ebben a kollégiumban, ezért van egy nagyon színvonalas vendéglő is benne, ahol a tanulók gyakorolhatnak. Kettő körül érkeztem a kollégiumba. A tanárok és az igazgató nagy szeretettel fogadtak, egyenesen a vendéglőbe kísértek. A vendéglőnek öt csillagból hatot adnék. Ezek nem viccelnek. A fogadtatásom olyan volt a vendéglőben mint valami olajmágnásé. Mondtam is a srácoknak, fogják vissza magukat, mert még a végén zavarba jövök, nem vagyok én annyira fontos, hogy ennyire kövessék minden mozdulatomat, kitalálják, hogy mit szeretnék. Most már tudom, milyen szar lehet az uraknak. Az étel és a felszolgálás minden képzeletemet fölülmúlta. Nem is tudom egész pontosan hány fogás volt, de hogy a tányéraimon megfordult legalább tíz fajta étel, az biztos. Egy idő után azt sem tudtam mit falok be, mindenből csak egy kicsit kértem, mert nem akartam megtömni a lelassult gyomromat. Volt ott a lótusz gyökerétől elkezdve a csirkemellig minden. Az ízek olyan hatással voltak az ízlelő szerveimre, mint a szememre egy gyönyörű szivárvány látványa. Egyik tanárral étkeztünk egy asztalnál, akivel a vendéglátás fortélyairól beszélgettünk. Ebéd után az igazgató irodájába lettem kísérve, akivel egy fél órán keresztül beszélgettünk. Háromkor szóltak, hogy minden elő van készítve, a diákok és a tanárok már helyet foglaltak a teremben. Egy tanár átkísért a díszterembe. Kicsit meglepődtem amikor beléptem ugyanis a terem teljesen tele volt. Szabad hely egyáltalán nem volt. Viccesen bekiáltottam nekik hogy heyyyy! Namaste! Ezek egyszerre, kórusban kiáltották vissza nekem, és már meg is tapsoltak. Nem a tapsért jöttem de azért kellemes érzes volt, hogy ilyen szeretetteljesen, felszabadultan fogadnak. Az előadás tartalmát, már nagyjából ismered, ezért nem részletezem. Sikerült vagy két órán keresztül fogyasztanom a levegőt odabent. Örömmel tapasztaltam, hogy amikor pontot tettem a 2 órás mondat végére, jöttek a szokásos kérdések. Egyik ilyen visszatérő kérdés az volt, hogy hogyan lehet segíteni másokon is. Erre elmondtam a szokásos választ miszerint nem szabad segíteni senkin, főképp nem azokon akik odafent vannak, mert azokon már nem nagyon lehet. A feladatunk, hogy saját magunkat „segítsük”, a figyelmünket visszafordítsuk magunkra, és a környezetünkre, és ez által megtörténik a mások segítése is teljesen automatikusan. Egyetlen dolgunk, hogy a saját egyéni hangunkat kövessük, és azt amikor kéretik kimondjuk, megmutassuk a világnak. Ez által tudunk a legtöbbet segíteni a környezetünkön. Aki egyfolytában másokon akar segíteni, az koldusként fog meghalni. Írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy az ember segí1teni akarása a biztos jele annak, hogy segítségre szorul. Én nem akarok segíteni senkin. Én csak egyszerűen felelősséget vállalok a belső hangért, kimondom, megmutatom, hogy akinek épp arra van szüksége fogja meg, és használja. Nem baj, ha valaki visszautasítja, vagy elengedi a füle mellett. Az azt jelenti, hogy ő rossz helyen volt rossz időben. Talán majd később miután meghallotta azt, amit meg kellett hallania, ahhoz, hogy meg tudja hallani azt is amit tőlem hallhat. Ez volt a „halló” mondat :). És természetesen arra bíztatok mindenkit, hogy vállalja a saját belső hangját, hogy ne csak fogyjon hanem gyarapodjon is a világ általa. Az előadás után is jöttek még privát kérdések. A tanár nagyon szép köszönő beszédet mondott. Félbeszakítottam, hogy nekem aztán semmit ne köszönjenek, mert nem az én érdemem semmi. A tanárok elhívtak egy teázásra. Ott boncolgattuk kicsit még a témát. Természetesen előjöttek a szent könyvek „törvényei” is. Érdekes dolgot hallottam egy tanár szájából, miszerint, Mohamed azt mondta, hogy a harc csak akkor megengedett, ha szent ügyért, az igazságért folyik. Szóval ide van a kicsi kutya elásva. Örömmel emlékeztem vissza, hogy a diákoknak azt is elmondtam, hogy az a kérésem, hogy ha valaki muszlim, az maradjon muszlim, vagy ha valaki hindu, az maradjon hindu. Nem akarom én őket megváltoztatni. Elfogadom én őket úgy, ahogy vannak. De az isten szerelmére, ha valamelyik szentkönyv értelmező vagy tolmácsoló arra buzdítja őket, hogy harcot indítsanak a másik vallás ellen, mondjanak nemet. Mert a szeret nevében nem lehet harcolni senkivel. Ott valami bűzlik, ha a vallás arra biztat, hogy ne fogadd el a másikat, vagy, hogy megpróbáld változtatni őt. Azon a ponton nemet kell mondani, mert az már az egység ellen szól. Többször találkoztam Allah nevével, hogy ő az egyetlen Isten, és az egyetlen igaz próféta Mohamed. Ez szinte szó szerint azt mondja, hogy minden ami ezen kívül van, az nem elfogadott, az ellenség. Nem szeretnék ítélkezni ez felett, mert szeretem magam, és ha mégis ítélkeznék, saját magamat ítélném el, mert én is ugyanazt teszem: Jézus nyájába szeretnék terelni mindenkit. Nem ezt tette a kereszténység is annak idején, de még most is? Európában csak úgy hemzsegnek a hittérítők. Nem kezdeményezett Szent Háborút a kereszténység is? De! A Jóság és a szeretet nevében gyilkoltam én is. Csupán a „jó”.ért üzentem hadat felebarátomnak, így felmentettem magam a felelősség terhe alól egy csinos kis hazugsággal. Ne ítéld el az iszlámot, hogy ne kelljen ő sem ítélkezzen fölötted! Vedd észre magad, hogy te is iszlám vagy, csak más címszó alatt! Nem vagy különb te sem, neked is megvannak a Szent Háborúid. A háború az háború. Nincs jó és rossz háború. Csak háború van. Általában az ellenség háborúja a rossz háború, és a te háborúd a jó háború, de ha ezt a másik oldalról nézzük, az övé a jó háború, és tied a rossz háború. Nem tudom hangsúlyozni, hogy amíg abba nem hagyod a hazugságot, szenvedned kell, és annál jobban kell szenvedned, minél jobban hazudsz. Szépen kérlek, hagyd abba a hazugságot, hogy ne szenvedjél. A szívem hasad meg amikor gyötrődni látlak. Ugyanitt fontos azt is hozzáfűznöm a dolgokhoz, hogy hazugság is csak egy fajta van. Nincsen jó és rossz hazugság. Nincs a hazugságnak mértéke. Felejtsd el a kegyes hazugságot, mert az is csak kitaláció. Nincs olyan, hogy kegyes hazugság. Felelőtlenség és halál van csak, minden egyes alkalommal, amikor valótlan dolgokkal kényezteted egódat, hátráltatod magadat és másokat a lelki fejlődésben. Még nem késő, mert itt vagy, olvasod ezeket a sorokat. Menjél a tükör elé, és mond neki, hogy te egy hazug disznó vagy. Alázatosan kérd meg a teremtést, hogy segítsen mostantól odafigyelni, minden szavadra, minden gondolatodra. Köszönd meg, hogy hazugságot tapasztalhattál azért, hogy felébredhess a hazugságodból. Kérj bocsánatot, hogy ezt előidézted, és mond neki azt, hogy szeretlek, hogy oly kegyes voltál hozzám, hogy lehetőséget adtál nekem az ébredésre. A „hazugság/ az életért vállalt teljes felelősség” írásban bővebben kifejtettem ezt.
Szembe kell néznünk a valóságunkkal, másképp nem tudunk lépni. Véget kell vetni a szent háborúknak, mert a szent háború az a háború maga. Szent vagy szentségtelen jelzővel ugyanaz. Hagyd abba a háborút bent, hogy ne kelljen háborút tapasztalj kint.
Így lettem én vallástalan, így adtam vissza a vallásomat is annak akitől kaptam. Most megint elítélhetsz. De nézd a dolog jó oldalát: több jut neked belőle, ha már amúgy is azt érzed, hogy nagy szükséged van rá. Nekem egy vallásom van csak mostantól amelynek a neve a következő: az elfogadás a szeretet és az egység vallása. Ha ezt megengedi a hindu, akkor leszek hindu egyet. Ha megengedi a muzulmán, akkor leszek muzulmán egyet. Ha megengedi a buddhizmus, akkor leszek buddhista egyet. De ha megengedi ezt a keresztény vallásom, maradok keresztény. Ne feledjük el, hogy ezek mind csak részletetek, tarka barka jelzők. A lényeg a valláson, az etnikai hovatartozáson, miden határon túl van. Azt ha megtaláltad, még álmodban is mosolyogni fogsz, a szíved meg vígan dalol addig, amíg lehetőséget kapsz, hogy tested földi súlyától megszabadulva, felemelkedj, és elrepülj haza.
Lassan a kasmíri fejezet végére érkezek. Készül a vacsora. A kedvemért anélkül, hogy kérjem, valami európait készítenek ma nekem. Jó étvágyat nektek is!
2011. március 31. A SPORT
Magyari Levente barátom javaslatára megdátumozom magam. Én egy ideje nem tartom fontosnak az óra szerinti időt. Más a mértékegysége nálam. Tudom, hogy amióta belefogtam ebbe az útba rengeteg idő eltelt. Már-már öregszem. Az a rengeteg esemény ami lezajlott kívül belül azt mondja, hogy nem is vagyok már olyan fiatal.
Tegnap este képeket mutogattam a srácoknak a másik otthonról. Meséltem róla, hogy valamilyen mértékben ők is láthassák, hogy ezen kívül még milyen más otthonok vannak e földön. Másnap reggel indulás előtt, szokás szerint meg kellett volna köszönni mindent, de csak annyit tettem, hogy elmagyaráztam nekik, hogy milyen fontos szerepük volt az egész küldetésben, hogy a barátságuk, a személyem irányába tett szolgálatuk, a jókedvük, mennyire fontos volt, hogy az iskolákban a lehető legjobban tudjam felszínre hozni azokat a gondolatokat amelyek tolmácsolásáért a forró nyárból a hideg télbe érkeztem. Jó kis csapatmunka volt. Megcsináltuk. Hálás volt érte mindenki, aki benne volt a tapasztalásban.
Úgy döntöttem, hogy nem buszozok. Egy nap elég kell legyen 300 km elfogyasztására. A fiúk buszra tettek, amely kivitt a város peremére. Ott magam után kötöttem a batyut, és elindultam Dél fele úgy ahogy a legjobban szeretem: gyalogosan, lassan, ráérősen, sehova nem sietve. Szép napsütéses idő volt. Nem fáztam egyáltalán. Lehengerlő látvány a mustár virágok sárgája, háttérben a kék hegycsúcsokkal melyeket még mindig hó takaró borít. Kis gyaloglás után megállott egy autócska amelynek sofőrje nem sokat beszélt angolul, de szívesen vitt vagy 5 kilométeren keresztül. Rögtön utána jött egy másik kicsi autó, amely vezetője egy fiatal kasmíri muszlim legény volt. Vele már jól tudtam értekezni, így elég sok mindent megtudtam tőle a hely történetéről, a harcokról melyek folynak fölötte. Miután megtudta mivel foglalkozok, hamar fel is ajánlotta, hogy ma este szívesen lát engem az otthonában. Megnézzük együtt a Pakisztán-India elődöntőt, majd eszünk valami finom tradicionális kasmíri ételt. Nagyon tetszett nekem az ajánlata, de vissza kellett utasítanom, mivel a papír sürget, Jammuban meg várnak. Az együtt utazás nem volt hosszas de elegendő ahhoz, hogy feltámadjanak és pezsegjenek a fejemben a gondolatok. Elővettem a füzetet és a tollat, és utazás közben, úgy frissen megírtam, a „Greater Kashmir” kasmíri újság által kért cikket. Sietni kellett a fiatalembernek, mert lassan kezdődött a krikett meccse, aminek egy percét sem akarta elszalasztani. Egy krikett meccs eltart egy fél napot, de hatalmas a láz. Tegnap kasmírban bezárt szinte minden a meccs miatt. Eszembe jutnak egyik srinagari egyetem igazgatójának szavai, hogy akkora a krikett őrület, hogy az embereket már jóformán semmi más nem érdekel, megfeledkeznek Japánról, hirtelen megszűnnek a líbiai zavargások. Semmi más nincs, csak krikett. Ez nem is lenne olyan nagy baj, mert a világbajnokság szombaton befejeződik. A baj talán csak annyi, hogy az emberek figyelme a bajnokság után is megtalálja az útját a televízión keresztül az olyan dolgok irányába, amelyek egy része azért van, hogy eltakarja a lényeges dolgokat. A fiatalembertől megtudtam, hogy a kasmíriak a pakisztániaknak drukkolnak szinte mind. Miért van ez? Azért mert a kasmíri a maga fajtájának drukkol, a muzulmánnak. „Örömmel” vettem tudomásul, hogy mára egy sport esemény is vallások közötti harcról szól. Allah majd győzelemhez segíti a pakisztániakat. Borzalom. Ez az oka a harcoknak is. Elhittük hogy az a mi fajtánk, akinek ugyanaz a vallása mint nekünk, vagy ugyanaz a bőre színe mint a miénk. Próbálja meg valaki azt bizonygatni, hogy a vallások nem segítenek az elkülönülésben. Miért drukkol valaki egy csapatnak csak azért, mert ugyanaz a vallása mint neki. Egy csapat miért kéne nyerjen csak ebből az okból kifolyólag? Miért nem annak a csapatnak drukkolunk, aki szebben játszik, amely játékosai között nagyobb az összhang, a harmónia, az együttműködés? Ez a nap eszembe juttatta egyik kedves barátom, Fülöp Csaba azon törekvését, hogy olyan sportrendezvényeket szervezzen, ahol nem a nyerni akarás a lényeg, hanem a sport, a játék és az együttlét öröme, ahol a mérkőzések nem a harcról szólnak hanem ellenkezőleg, a szeretetről, és az együttlét öröméről. Harcosnak neveltek, és harcost nevelünk mi is gyerekeinkből, így hát a sport igazi jelentése elveszik. A sportolók harcolnak. A sportrajongók szintén harcolnak egymással. Szépek vagyunk. Érdemes sportolni! Ha már a fegyverhasználat tilos, legalább sportoljunk vagy menjünk foci hoki meg krikett meccsekre, ami felérhet egy kisebb fajta háború okozta élménnyel. Nem akarok általánosítani. Tudom, hogy vannak olyan sportolók is akiket nem a nyerés utáni glória hajt, de ha képesek vagyunk tisztán szemlélni a dolgokat, láthatjuk, hogy ott van a nagy harc meg az ellenszenv a sport mérkőzéseken. Aki kételkedik ebben, annak figyelmébe ajánlom a Gyergyó-Csík hokimeccseket, vagy ajánlhatnék talán Szlovák-Magyar foci meccseket is.
A fiatalembertől megkérdeztem, hogy minek volt köszönhető, hogy Pakisztán elszakadt Indiától. Ő erre azt mondta, hogy az Gandhi műve. Mondom, hogy honnét veszi ezt? Azt mondja, hogy a szüleitől. Mondom neki, hogy te én nem hiszek a szüleimben, mert bármennyire is jót „akarnak”, lehet, hogy amit mondanak az helyes, de lehet hogy nem helyes. Ha netán helyes, akkor jó nekem, mert a helyes utat választom általuk. De ha netán amit mondanak hamis, akkor én vakon ráállok a helytelen útra. Ezért én inkább úgy döntök, hogy még mielőtt elfogadnék a szüleimtől, vagy a tanáraimtól valamit, a dolgokat én is megvizsgálom, és a döntést én hozom, nem pedig ők helyettem. Ugye milyen könnyű elveszíteni az egyéni felelősséget. George Bush azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Anyuka azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Ha kérdés nélkül elfogadsz mindent, akkor te nem magadat adod majd gyerekeidnek, hanem azokat akik a te szabályaidat készen megfogalmazták helyetted, akik életét élted a magadé helyett. Így veszítetted te el az életedet még a fizikai halálod előtt. Kelj fel és járj! Gondolkodj és létezz. Ne engedd, hogy más megtegye helyetted, mert „meghalsz még mielőtt meghalnál”.
Tovább sétáltam a gyönyörűséges Kasmír völgyben. Olyan jól benne voltam abban a környezetben, hogy nem jött egyáltalán, hogy kiszálljak belőle, beüljek egy autóba. Leültem egy kőre. Elővettem a Kartik által felpakolt száraz gyümölcsöket, és elkezdtem falatozni. Nemsokára jött egy kamion és én integettem nekik, mint mindenkinek, ezért megállt. Hamar felpakoltam a házam a fülkébe, ahol egy idősebb sofőr, meg (feltehetőleg) a kb 12 éves fia várt rám. Egy szót nem tudtak angolul...Ettől függetlenül az út csodás volt. Elénekeltem nekik is a „Kis kalapomat”, az örömódát, Verdi rabszolgaindulóját, meg egy jó néhány dalt. Megosztottam velük a mogyoróimat, de úgy hogy az utolsó kettőt meghagytam magamnak, éppen úgy mint eddig :).
Megfelezte az utamat ez a teherautó, de ekkor a nap már a magas kasmíri hegyek mögött járt. Micsoda lehetőség kipróbálni az esti stoppolást. Kíváncsiskodók vettek körül amikor kiszálltam a teherautóból. Kérdezték, hol alszok. Mondtam, hogy nem alszok, megyek. Percek alatt megállt a következő teherautó, és intették, hogy menjek mert elvisznek. Két fiatal hindu srác ült benne. Hatalmas volt a hely a fülkében. Az egész fülke egy hatalmas ágy volt. Mondták, hogy Jammutól 60 km-re fognak letenni, de addig élvezzem az utat. Nehéz volt az angolt a hinduval összeegyeztetni. Nehezen tudtunk értekezni, de pont jó volt. Szeretem, hogy minden egyes intenzívebb utazás után következik egy könnyebb fejezet, ahol lehet pihenni, akár aludni is. Mondták is, hogy nyugodtan feküdjek le. Én meg szót fogadtam. Alig ment le a nap, és máris egy olyan autót kaptam, amelyikben vetett ággyal vártak. Nem rossz. Közbe-közbe megálltunk, hogy megnézzük a meccs eredményét. India győzelemre állt. Azt mondtam Kasmírban, hogy az nem fog nyerni, aki a legjobban nyerni akar, aki Isten segítségét kéri a nyeréshez, mert annak kell megtanulnia, hogy nem nyerni kell, nem legyőzni a másikat, hanem játszani. Arra tippeltem egy hónappal ezelőtt, hogy India Pakisztánnal lesz a döntőben, mert ez a meccse meg kell történjen. Szembe kell nézniük egymással. Elődöntő lett belőle. Egyik megállóban nagy örömmel jött vissza a sofőr. Pakisztán megy haza! India Sri Lankával fogja játszani a döntőt szombaton. Sri Lankának nagyon kemény csapata van. De valahogy azt gondolom, hogy India lesz a bajnok. Emlékszem, amikor Spanyolországban voltam, ők lettek az európai bajnokok, amikor Gibraltáron voltam, Gibraltár szépét választották a világ szépének. Indiában vagyok, Indiának meg kell nyernie a világbajnokságot :).
Éjfél után jártunk az óra szerinti időben, amikor megálltunk vacsorázni. Előkerült a whiskys üveg. Kínáltak nagyon kedvesen, de én még a látványát sem bírtam. Már szinte elfelejtettem, hogy ennek az autónak is a whisky volt az adalékanyaga. Olyan volt az út addig a pontig mint egy agresszív teherautós Párizs Dakar verseny. Csakhogy annál egy kicsivel izgalmasabb, mert nem a puha homokban száguldottunk ezerrel, hanem a Kasmír völgyet körülölelő sziklák oldalán, ahonnét zuhanni csak nagyot lehet. Kaja és whisky után a gép is sokkal gyorsabban ment mint azelőtt. Azt merném állítani, hogy aki európaiként először kerül egy ilyen teherautóba azt a halálfélelem végig kíséri az úton egész az érkezés pillanatáig. Nekem már lassan megszokott, hozzátartozik a hétköznapjaimhoz. Egy elhagyatottnak tűnő vonatállomásban tettek le, ahol egy lélek nem volt az enyémen kívül, és ahol megtudtam, hogy a legközelebbi vonatig még van vagy 7 óra. Úgy döntöttem, hogy inkább elindulok gyalog. Visszafele indultam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az út ami mellett az állomás volt nem Jammu fele tart. Nekivágtam az éjszakának, neki a gyaloglásnak. Az éjszaka csendje körülölelt. Kevés autó járt, és nem igazán mutatták jelét annak, hogy szívesen elvinnének egy darabon. Elérkeztem egy katonai bázishoz, ahol két katona „ellenőrizte” a forgalmat. Bizonyos kamionok megálltak és a sofőrjük váltott egy néhány szót a katonával. Mások csak lassítottak pénzt nyújtva ki az ablakon a katonának. Ez sem volt idegen látvány nekem, aki egy poszt kommunista ország szülöttje. A katonákat kedvesen köszöntöttem, kezet fogtam velük. Nem tudtak angolul de sikerült megértetni velük, hogy Jammu fele tartok, és letértem a fő útvonalról, ezért oda szeretnék visszajutni. Vették az adást, fogtak nekem egy teherautót, ami visszavitt engem addig az elágazásig, ahol eltértünk az előző kamionnal Punjab (Pundzsáb) irányába. Ott is hindu katonák fogadtak, ugyanazzal az angol tudással, de ugyanazzal a segítőkészséggel. Fogtak nekem egy terepjárót amelyben 2 muzulmán fiatalember utazott. Mentek Jammuba valami zöldségekért. Feldobtam a bőröndöt hátul, és elindultunk Jammu fele. Az utat végigszunditottam. Arra ébredtem, hogy megálltunk. Azt mondták a srácok, nem tudják, hol vagyunk, mert még soha nem jártak Jammuban. Levettem a csomagomat az autóról, és próbáltam a tovább vezető utat kitalálni. A fiuk szinte szó nélkül visszaültek az autóba, és elhúzták a csíkot. Így maradtam egyedül félálomban a nem tudom hol közepén. Elindultam az úton, remélve, hogy érzékelek majd valami mozgást az út valamelyik szélén, és megkérgezhetem, hogy hol vagyok, és hogy merre kell tovább menjek Jammu fele. Az első mozgás amit érzékeltem két kutyáé volt, amelyek egymást bátorítva rohantak felém, hogy elijesszenek. Megálltam, feléjük fordultam, nyugodtan vártam amíg a kedélyek lecsillapodnak, majd elindultam tovább az úton. Nemsokára megjelent egy motorbiciklis srác akitől megtudtam, hogy jó irányba haladok. Már csak 5 kilométer van a desztinációmig. Nem esett túl jól a hír, de nem ellenkeztem. Húztam tovább a bőröndöt az úton amíg valami fényt és mozgást láttam jobb felől. Amikor odaértem, láttam, hogy egy útszéli gyorskajálda-teázóhoz érkeztem. Egy 15 körüli fiú volt ébren. Tévézett. Ő beszélt hindiül én meg angolul. De akár magyarul is beszélhettem volna, hisz úgy sem értette. Hellyel majd teával kínált. Nem nagyon volt kedvem tovább gyalogolni, mert a fáradtság úrrá lett rajtam. Csak ülni szerettem volna, meg egy kicsit szunyókálni. Elővettem a laptopot és neki fogtam képeket válogatni feltöltésre. Képeim közelebb segítettek engem a napkeltéhez, lassan indulhattam tovább. A fiatal hindu srác még hozott egy teát nekem, meg egy péksüteményt, de nem akart pénzt elvenni. Neki szívesen adtam volna, mert láttam, hogy már egy darab ruha is sokat jelenthetne számára. Tévedtem. Valószínűleg meg volt mindene, amire szüksége lehetett. Elindultam az országúton Jammu fele. Nemsokára megállott egy kis teherautó, és szinte a vendégházig szállított. Visszaérkeztem oda, ahonnét egy pár nappal ezelőtt elindultam a csodálatos Kasmíri hegyek irányába. A kapus felhívta Renu tanárnőt, majd szó nélkül intett, hogy kövessem. Kinyitotta a szobámat. Utolsó energiáimat összeszedve nekiláttam kimosni a ruháimat. Víz mint a mesékben, hol volt, hol nem volt. De lassan sikerült befejezni. Lefeküdtem. Egész nap senki nem zavart.
Egy érdekes gondolat jutott még eszembe a 300 kilométeres, egy napos út közben. India tele van kisebb nagyobb teherautókkal. De két egyformát még nem láttam. Tarkabarkára vannak festve. Mindegyik egy egyedi robotocska egyedi dudaszóval. Azt gondoltam magamban, hogy ezek az autók annyira különböznek egymástól, hogy mondhatni egy egy ilyen teherautónak sokkal több egyénisége van, mint egy jól idomított, jól „betanított” modern embernek. Remélem, soha nem kerülünk oda, hogy egyedi robotocskák kezdjék irányítani a sok egyforma emberi lényt. A helyzet nem túl biztató, mert robotjaink egyre intelligensebbek, mi meg egyre butábbakká vállunk.
Kedves olvasó! Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszik a történet, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenet máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson. Ha úgy gondolod, hogy szívesen lefordítanád az olvasottakat valamilyen nyelvre, (gondolok itt elsősorban románra, vagy angolra), kérlek jelezd szándékodat e-mailben (szbdgndlt@gmail.com). Egyelőre nem bővelkedem az anyagiakban, de amennyiben a helyzet változik, készen állok fizetni is a szolgáltatásért :)
. A harmadik szám is megjelenik hamarosan. Hogy igazán szabad lehessen a gondolat, igyekszünk mindenféle politikai, kereskedelmi és más érdekektől távol tartani. Nem szeretnénk pénzért reklámozni benne bármit is, mert az elvehetné Szabadságát. Az emberi értékeket szeretné hangsúlyozni az anyagiakkal szemben. Ajándékként jelenik meg mindenki számára, aki szeretettel olvassa, és befogadja őt. Lapunk továbbra is teljesen ingyenesen elérhető szeretne maradni, hogy mindenki elolvashassa, akinek épp rá van szüksége talán egy fontos lépés megtételéhez. Aki viszont fontosnak tartja , hogy a Szabad Gondolat továbbra is megjelenjen nyomtatott formába, és önzetlenűl támogatni szeretné, kérem írjon a fenti címre.
Minden emberben van valmi veleszületett természetes jóság, amit eltakar a társadalom nehéz takarója. Az én dolgom, hogy ezt a takarót lehúzzam minél több felebarátomról., hogy egy annyival is szebb, és vidámabb legyen földi létezésünk. Ha lehúzták már rólad is a takarót, vagy te magad rúgtad le, mert már nem bírtad a levegőtlenséget, légy munkatársam, légy felelős a benned megszületett gondolatokért, megértésekért. Mond ki őket hangosan, hogy hallja az egész világ, mert különben minden magadba fojtott jó gondolat, meglátás halálra van ítélve. Nem azért kapjuk az örömet, az értelmet, hogy önző módon magunkba tartsuk, vagy alkalomadtán anyagiakra váltsuk, hanem azért, hogy mindig megosszuk, továbbadjuk, hogy a lánc ne szakadjon meg, hogy a gondolat szabadon szállhasson, amíg lehet. Megint csak arra kérem a teremtőt, hogy szálljon be a melóba, segítsen nekem szavakba önteni az elmúlt napok csodáit, mert egyre csak azt érzem, hogy az út olyan élményekkel ajándékoz meg folyamatosan, amelyek leírására a legszebb költői szavak sem lennének elegendőek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nehéz dolgot vállal, ki kezébe tollat vesz (Már nem emlékszem kinek a tollából származik, de nem is az a lényeg. Nem tagadom, akkoriban szívemből utáltam mindent, ami irodalom, ami költészet, és ékezetekkel is csak azóta kezdtem írni, amióta, nekifogtam az út folyamatos élő közvetítésének. Ezért előfordulhat, hogy meglehetősen gyakran hibázok, és kellemetlen élményben részesítem a szakma avatott nagyjait.). Ez ma úgy hangozna, hogy nehéz dolgot vállal, ki az OpenOffice-t írás céljából elindítja. Későn indultam Kovalamból. Kicsi mellékutak rengetegében, megkerestem a fő, az észak fele vezetőt, és belekezdtem a már egy jó ideje hanyagolt ballagásba. Olyan jól esett az újra otthonlét, hogy nem jött, hogy jelezzem az engem elkerülő autóknak, hogy én is ugyanabba az irányba megyek, ezért akár együtt is mehetnénk. Nemsokára be is köszönt a már egy ideje szokásos, meleg, tengerparti napnyugta, majd az este, amely szorosan az előző nyomában vágtatott. Azt is tudtam, hogy ez azt vonja maga után, hogy a járművezetők, nem látnak majd engem az út szélén, ezért fennáll a veszélye, hogy belém dörgölik majd fém szekerüket. A döntés megszületett: felpattanok az első buszra, és azzal folytatom tovább utam Trivandrum, Kerala fővárosa fele. Nem azért idegenkedek a buszoktól, mert fogytán a pénz, és spórolni akarok, hanem egyszerűen csak azért, mert jobb stoppolni, sokkal nagyobb érzés a gondviselés meleg ölelését érezni, amikor egy kedves autótulajdonos megáll, és örömmel felajánlja, hogy elvisz egy darabon. Na de a helyzet folyamatosan és gyorsan változik, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy az Indiai nagykövetség által kibocsátott engedélyem, amely feljogosít arra, hogy „turistaként” Indiában létezhessek, lassan lejár. Ez azt jelenti, hogy ma már kevesebb mint egy hónapon belül, már csak kívülről fényképezhetem a színek országát, a mostani otthonomat, Indiát. Nagyon kíváncsi vagyok észak Indiára. Valóságos legendákat zengenek Rishikeshről, meg Kasmirról amely, annyira csábító valamiért, hogy egyszerre hárman harcolnak kegyeiért: Pakisztán, India, és Kasmir jó maga. Valimért azt érzem, hogy ha már ennyire mélyen bennem van a béke üzente, akkor nem kerülhetem el az olyan helyeket sem mint Kasmír, ahol épp kevés van belőle. Mostanáig is folyamatosan szórtam az üzenetet, és bízok is benne, hogy valamennyire fertőzött, de azt gondolom, hogy ott lehet nagyobb hasznát veszik majd neki, mint mondjuk Dél Indiában, ahol látszólag jól megvan az iszlám a keresztény és a hindu egymás mellett. Elnézésed kérem kedves olvasó, hogy hirtelen megszakítom a közvetítést. Olyan dolog történt az elmúlt néhány perc alatt, hogy nem tudok most hirtelen a múltról mesélni. Puné és Bombay között vagyok fél úton, valahol az országút mellett. Reggel a tegnap esti jótevőm, elhozott a lakásáról egész idáig, hogy innét tovább folytathassam az utat Bombay irányába. Egy ideig próbálkoztam, hátha felvenne valaki, de a reggeli siető autók, nem nagyon szándékoztak megállni. Ezért én sem szándékoztam, önző akaratos kitartásommal erőltetni a dolgot. Félrehúztam, bementem egy út menti étkezdébe, amely tulajdonképpen egy födött, de nyitott, meglehetősen szellős helység. Mosolyogva, vidáman, a felkelő nap frissességével állítottam be. Hangosan köszöntem az ott levőknek, akik kedves mosolyokkal és szegényes angollal viszonozták. Abban az időpontban pangott a helység. Felfedeztem, hogy van dugasz, amit használhatnék a laptopomnak. Gondoltam, itt jó nyugodtan leülhetek és nekifoghatok írni, mert meglehetősen nagy az elmaradás. Kissé megbomlott az egyensúly a tapasztalás és a megosztás között, ami annak is köszönhető részben, hogy a múlt éjszaka előtt, már vagy négy napja nem aludtam ágyban, hagyományos európai ember által megszokott körülmények között, hanem buszon, állomásban, vonatban, imitt - amott, ahol sikerült. Ezek többnyire csak 1- 2 órás pihenések voltak. Nem panaszként mondom ezt, ugyanis, amióta, próbálok a környezetemmel egyformán rezonálni, azóta jóval kevesebb pihenéssel és étellel beérem. Meg is kérdeztem a fiukat, hogy leülhetnék- e, hogy valami írogassak a laptopomon. Mondták, hogy semmi akadálya. Nem is kellett fogyasszak semmit, és használhattam a helyet, meg a villanyáramot. Az asztal és a szék kissé porosak voltak, a nagy járműveknek köszönhetően amelyek a vendéglő előtt forgolódtak folyamatosan. Kértem egy darab rongyot, hogy letörölhessem az asztalomat. Hirtelen eszembe jutottak a hajós évek, ahol felszolgálóként dolgoztam, és kedvem támadt az összes asztalt letörölni egyúttal. Meglepődve nézték, hogy mit csinál itt ez a sápadt bőrü. És egy idő után rám is szóltak, hogy hagyjam abba, mert majd ők megcsinálják. Mondtam, ne idegeskedjenek, mert örömmel csinálom. Amúgy is, nem fogok semmit sem fogyasztani. Legalább ennyit fogadjanak el fizetségül. Hajnival csak este nyolc óra után találkozok Bombayben. Addig meg szabad az idő és az energia. És bár kicsi késéssel, de tudom közvetíteni az elmúlt napok eseményeit. Egész jól belemélyültem az írásba. Örültem, hogy ilyen spontánul jönnek a gondolatok és az emlékek a már jó pár napja lezajlott eseményekről. Egyszer csak egy hatvan év körüli hindu úriember, kedvesen rám köszön, és megkérdi, hogy vagyok. Én meg erre kedvesen, játékosan, kicsit bemélyítve a hangom, mondom neki, hogy ha ennél jobban lennék, akkor talán már nem is tapasztalhatnánk egymást ebben a formában. Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, hogy eszembe nem jutott, hogy na, még csak az hiányzott, hogy most amikor ilyen jól megy az írás, valaki megzavarjon és tört angollal kérdezősködjön, hogy ki vagyok, és miért vagyok, meg ilyenek. Nem, nem volt ilyen bennem. Abbahagytam az írást, és átadtam magam az akkori most pillanatainak. Perceken belül már úgy ment a konverzáció, mint például Dikk vagy George barátommal, akikkel mondhatni együtt nőttem fel. Röviden elmondtam neki, miért csinálom ezt, és hogy csinálom ezt. Elmondtam, hogy azzal szemben amit terveztem tavalyra, hogy körbemotorozom a földet, ennek az útnak nem igazán vannak önös céljai, sokkal inkább arra az üzenetre figyelek, ami megjelent bennem, amiről érzem, hogy most épp engem választott magának eszközül. Ezért felelős vagyok érte. Elmondtam azt is, hogy nem pénzzel utazom, nem vagyok turista, hogy ez az út valami mást szeretne üzenni azoknak, akik olvasnak róla, mint hogy milyen jó turistáskodni a világ körül, és hogy milyen jó hotelek meg ételek vannak például Goában. Meg milyen szép tengerpartok vannak Keralában. Elmondtam, hogy nem baj, ha több napon keresztül nem alszok ágyban, és az is elég ha naponta csak egyszer eszek kész ételt. Az sem baj, hogy néha tíz kilométereket gyalogolok húzva a táskát magam után. És az sem baj, hogy fogalmam nincs legtöbbször, hogy hol térek nyugovóra, ha lemegy a nap. Miután válaszoltam a feltett kérdésekre, megkérdeztem, hogy ő mivel foglalkozik. Ő erre azt mondja, hogy ő a tulajdonosa ennek a helynek, meg a mellette levő hotelnek. - Ez szívás! - gondoltam magamban. Kérdeztem tőle, hogy nagy baj – e, hogy itt írom a beszámolót, anélkül, hogy fogyasztanék bármit is. Azt mondta, dehogy, és megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz ami mellett van egy ventilátor, amit bekapcsoltatott a kedvemért. Megkérdezte, hogy fogyasztanék – e valamit. Mondtam neki, hogy nagyon jól ellettem látva a tegnapi fuvarom és kedves családja által, akik még uzsonnát és ivóvizet is pakoltak nekem az útra. Úgy, hogy mindenem megvan, amire vágyhatok. Hozatott, egy Kólát nekem, aminek örültem is nagyon, mert valahogy itt Indiában kívánni kezdtem néha, azt az itókát, amit nagyon ritkán fogyasztottam otthon. Azt mondta egyik barátom, hogy az főleg az elején hasznos is lehet, amíg megszokom az itteni ételeket. Vikamkher végül megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mondtam neki, hogy északnak tartok, Delhi majd Rishikesh irányába. De a tervem bármelyik percen változhat annak függvényében, hogy éppen mit hoz az aktuális jelen. Mondtam, hogy ma este Hajniéknál alszom, aki az egyetlen otthoni személy akit ismerek itt Indiában. Megnézte a címet, és elővette a telefonját, hogy hívjam fel Hajnit, és mondjam meg neki, hogy este nyolc órakor ott leszek nála. Én követtem az utasításokat, és megmondtam Hajninak, hogy megismerkedtem egy úriemberrel, aki azt mondja, hogy ne aggódjak, mert elintézi, hogy ott lehessek nála este a megbeszélt időpontban. Mielőtt megtudta volna, hogy ma estére már megvan beszélve a szállás, azt ajánlotta, hogy bevisz Bombaybe holnap. Mondtam neki, hogy nagyon kedves, de addig hol leszek én. Mondta, hogy az felől ne aggódjak. Mondom jó de nincs pénz, azaz van száznegyven dollárom meg ezer rúpiám az egész föld körüli útra, amit szeretnék főképp kajára költeni, ha szükség. Ismételte, hogy ne aggódjak miatta. Én meg azóta is olyan nyugodt vagyok, hogy ha ennél kicsivel is nyugodtabb lennék, fakabátban feküdnék készen az alámerülésre :). Megnyugtatott, hogy gondoskodik róla, hogy megérkezzek este a Bombayi desztinációmba. Addig meg nyugodtan üljek itt, és írjam a beszámolót. Megkérdezte milyen ételt fogyasztok, hús tartalmú vagy vegetáriánus ételt. Mondtam neki, hogy Indiába érkezésem óta az utóbbit fogyasztom, és tetszik nagyon. Kiadta az utasításokat a legényeknek, hogy az általam megszabott időpontban ennem adjanak, meg bármilyen italra van szükségem, kivehessem a hűtőből. Mondom neki, hogy fontos lenne a történetemhez, hogy tudjam, miért csinálja ezt. Miért segít nekem anélkül, hogy kérjem, anélkül, hogy cserében adnék én neki érte valamit. Erre mondta ő a következő szavakat, amelyek egy részét képezik válaszának: „Every person you come accross in this birth, has some connection with your previous births. There is a unique law of attraction which opertates in the nature, which is beyond the law of magnetism, it is the attraction between the auras.” vagyis minden személy, akivel találkozol ebben az életedben, valamilyen módon kapcsolatban volt veled az előző életeidben. Van egy különleges vonzás törvény, amely működik az életben, a természetben, amely a mágneses vonzáson túl van, amely az aurák közötti vonzásra vonatkozik. Azt, mondta, hogy amikor meglátott már, tudta, hogy dolgunk van egymással. Ide adta a névjegykártyáját, és megkért, hogy jól vigyázzak rá, és hogy bárhol is lennék India területén, ha bármilyen baj van, hívjam, és ott lesz, hogy segítsen. Megjegyezte, hogy van valami rokona Kasmírban, akit megkér, hogy segítsen nekem ottlétem alatt. Örömteli ritmust vert a szívem odabenn, amikor ezeket a szavakat hallottam. Azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de már sokat segítettél. Ez a magatartás, amit tanúsítasz személyemmel szemben, meg a szándék, hogy önzetlenül segítsél nekem, felemel engem. Annyira feltölt, hogy akár több napon keresztül is tudnék menni pihenés és étel nélkül. Ezek az alkalmak segítenek nekem tudatosítani, hogy egyre távolodok az egyszerű kalandtól, és az üzenet amit belém ültetett a lét, a feladatommá, életemmé válik. Bízok benne, hogy teljesíteni tudom a feladatot az isteni gondviselés segítségével., tudok figyelni az útjelzőkre, és mindig a célnak megfelelő legjobb úton fogok haladni. Remélem, nem sikerül senkinek és semminek a bennem lévő emberi EGÓt megfélemlíteni, hogy az elmeneküljön, magával rántva a testet, amelyet én most örömmel állítok a cél szolgálatába. Most pedig visszakanyarodok Trivandrumba, vissza ahhoz a ponthoz, ahol Vikamkher belépett a történetbe. Trivandrumban, a talán egyedüli kommunista indiai állam fővárosában csak az esti életet tapasztalhattam meg, mert a szállás árának egy töredékéből úgy gondoltam jobb buszjegyet venni, így éjszaka is haladok, miközben pihenhetek egy keveset. Mivel sokat hallottam Thekkadyrol, Kerala büszkeségéről, ezért elindultam egy éjszakai járattal, hogy a „Az Isten Tulajdon Országának” a szívét megvizsgáljam közelebbről is. Thekkady egy hatalmas rezervátum, ahol talán a legszebb a természet egész Dél Indiában. Élénk zöld, tele buja növényzettel, tavakkal, állatokkal, ahol az elefántok a tó partján fürödöznek, ahol a híres bengáli tigris uralkodik a dzsungelben. Éjjel érkeztem Kumilyba a Thekkady természeti rezervátum melletti kisvárosba. Kissé meglepett a hirtelen éghajlatváltozás, ugyanis a tengerszintről amire felébredtem, felkerültem a hegyekbe, ahol nem volt már annyira jellemző az éjszakai meleg tengerparti szellő. Reggelig az utcákon bolyongtam, megittam egy forró teát, rágcsáltam valamit, majd elindultam Thekkady felé. Hajnalban érkeztem a bejáratához, ahol már a turisták sorakoztak jegyekért. Kérdeztem mennyi ugyan biza, a beugró? Erre egy amerikai indiai azt mondja, hogy hát a színemet elnézve, nekem háromszáz. Ha kicsivel jobban hasonlítanánk egymásra, csak huszonöt rúpia lenne. Kicsit meghökkentem, mert bár otthon nem sok az a háromszáz rúpia, de itt, ahol néha indiaibban élek az indiainál is, kicsit sok lenne egyszerre kivenni a zsebemből azt az összeget. Optimistán megvártam a nyitást, hogy beszéljek a jegyárussal. Miután a turisták elhaladtak, odamentem a jegyárushoz, és elmondtam, hogy bár a bőröm színe arra utal, hogy turista vagyok, valójában egy szegény utazó vagyok, aki szívesen megnézné Isten csodálatos alkotásának eme különleges részecskéjét. És ha lehetne, akkor engedjenek be indiai áron, mert ha azt kifizetem, attól még nem fogok éhezni később. Azt mondják, hogy nem lehet. Nem volt amit vitatkozni. A szabályok szabályok. Gondoltam magamban, hogy valóban szép hely ez az „Isten Tulajdon Országa”, csak hát azt nem mindenki láthatja. Valószínűleg jó kell lenni, hogy annak közepét, Thekkadyt megtapasztalhasd. Igen ám de miből is áll ez a jóság? Hát a jelek arra utaltak, hogy ha turistaként egy néhány ezer euróval a zsebemben vágok bele ebbe az útba, elég jó lettem volna, hogy megtapasztalhassam a „földi paradicsomot”. Akár ki is fizethettem volna azt az összeget, bemehettem volna szájat tátani a baseballsapkás napszemüveges jó emberekkel együtt, de éreztem, hogy nem tehetem, nem vagyok turista, nem az a fő cél, hogy a látvány élményeket halmozzam. Miközben elmélkedtem a tapasztaltakon, egy jó ötletem támadt. Megkeresem a park igazgatóját, és ajánlok neki egy nagyon előnyös bizniszt. Arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen képeket készítettem mostanig Indiáról, és ajánlani fogom, hogy bemegyek a parkba, készítek a parkról meg annak az élővilágáról profi képeket, amelyeket cserében azért, hogy beengednek a parkba, teljesen díjmentesen oda adok nekik, hogy felhasználhassák őket a hely promoválására. Annyira tetszett az ötletem, hogy már láttam is magam, hogy belefényképezek egy tátongó tigris torkába. A „deputy directorral” kellett volna beszélnem ebben az ügyben. Személyesen csak a sorompón túl található irodában érhettem volna el őt, ami a szabályok szerint háromszáz rúpiába került volna. De megadták a telefonszámát, amit nyugodtan hívhattam, mert soha nem válaszolt senki. Egyszer csak beleszólt az úr a telefonba, elmondtam neki az ötletet, és tetszett is neki nagyon, de azt válaszolta, hogy meg kell adja nekem egy még fontosabb igazgató telefonszámát, aki dönthet majd az ügyben. A még fontosabb igazgatót is felhívtam akinek a hangját alig hallottam az utca zajának köszönhetően, mert hogy egy utcai telefonról hívtam jobb híján. Ettől függetlenül, lelkesen bemutattam neki a marketing tervet. Túl sokat nem hallottam az amúgy sem túl lelkes hangjából. Arra emlékszem, hogy egyszer csak egy sípszóval beszélgetek, ami nem igazán volt vevő az ajánlatomra. Nem haragudtam senkire. Sem a deputy directorra, sem annak felettesére, sem magamra. Szívből örvendtem, hogy a lét engedett nekem egy kis betekintést „Isten Tulajdon Országának” a szíve csücskébe, elgondolkodhattam a történteken. Jó volt az élmény, mert láthattam az ember lehetőségeit egy szegény kíváncsiskodó vándor szemszögéből is. Ismételten örvendtem, hogy nem úgy indultam az útra, hogy valami megspórolt pénzösszeggel kelet európai turistát játszok a világ körüli utamon. Megtehetném, hogy eladom a motoromat, és annak az árából megteremtem a hírt, hogy a székely legény körbeutazta a földet. De továbbra is úgy érzem, hogy az utazás leggazdagabb formáját választottam így pénz nélkül, és hála van a szívemben mindenért amivel az út folyamatosan megajándékoz. Legyen az úgynevezett jó, vagy úgynevezett rossz. Sokan, akik olvassák ezeket a sorokat, tudják, hogy nem létező fogalmak ezek. Rossz dolgoknak mondhatná a fentieket a modern ember, de én hálás vagyok, hogy szerencsém volt ezekhez a rossz dolgokhoz is. Jó ismételten elgondolkodni azon, hogy mit is teszünk azokkal a dolgokkal, amelyeket használatra kölcsön kapunk a léttől. Először is bekerítjük úgy – e? A „miénk” vagy az „enyém” bélyeggel címkézzük. És mivel az enyém, az természetes, hogy másnak semmilyen köze nincs hozzá. Az én nagyon fontos engedélyemre van szükségük, hogy láthassák, tapasztalhassák azt, amit tiszta ingyen adott a lét minden élő számára, hogy örömét lelje benne. De Thekkadyban kiderül, hogy az elefánt látványában csak azok részesülhetnek, akik a szabályaink szerint fizetnek érte. Ha nincs pénz, az elefánt nem is létezik, mert ő a határokon túl van, amit szintén mi gyártottunk, és aminek átlépése pénzbe kerül. Apropó határ! Ez a kedvenc témám, mert szorosan egybevág az üzenettel. Mondta valakinek a teremtő, hogy ez az ország amelyikben élsz a tiéd, csakis és kizárólag a tiéd, senkit ne engedj be, mert ott csak neked van helyed. Nekem személyesen nem mondta, hogy az ország ahol élek, csak és kizárólag az enyém. Én kezdtem határokat építeni, anélkül, hogy megkérdezzem tőle, hogy ő, aki életet adott testemnek, mit gondol róla. Én döntöttem el, hogy bekerítem, és birtokolni fogom a földet, ahol élek, hogy sorompót teszek a bejáratára, hogy elszigetelem magam az egésztől aminek részeként születtem ide. Nem volt bennem egy cseppnyi alázat, hogy megkérdezzem a teremtőmet, hogy jó lenne – e, ha megtenném ezt. Nem figyeltem a szülőm szavára, pontosabban én mint teremtettje felülbíráltam a szavait, még mielőtt megértettem volna őket. Még mielőtt megértettem volna a teremtésemet, olyan dolgokat kutattam, amelyek időrendben csak később következtek volna, miután már értem azt a teremtményt, ami kutatni akar, ami bíráskodni akar. Ezt tettem. Csodálkozunk, miért van harc, miért van háború. Szinte hihetetlen, hogy mennyire egyszerű a válasz rá. Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy bármi ami van, ami körülvesz birtokolható? Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy több lesz az által, hogy elveszi a másét, hogy értékesebb lesz az által hogy többet birtokol? Határokat építettünk, hogy elszigeteljük magunkat egymástól, hogy eltávolodjunk egymástól. Határokat építettünk, mert azt hittük, hogy az ami azon belül van, az a miénk, attól leszünk mi értékesek a teremtés szemében. Azt hittük, hogy minél tágasabb a minket körülvevő határvonal, annál boldogabbak leszünk. Igen, ez részben így van, mert ha például Kína addig növeli a határokat ameddig csak lehet, az fog történni, hogy a határvonalak összeérnek, és így megszűnnek, mert nem lesz amit elválasszanak egymástól. De mivel, hogy kétlem, hogy Kína addig tudná növelni a határait, hogy azok összeérjenek, hogy az egész föld egy hatalmas nagy Kína legyen, ezért tanácsosabbnak látom az összes határt eltörölni. Határok nőttek és csökkentek sokszor a történelem folyamán. Hatalmak születtek azért, hogy meghaljanak. Mi értelme volt? Az elefántot az Isten teremtette. A fát, az erdőt, a vizeket, a napot az Isten teremtette. De melyik szent könyv írja azt, hogy a határokat is Isten adta? Hogy lehetünk ennyire intelligensek, hogy a szentkönyveink üzenetét arra használjuk fel, hogy a határainkat gyilkolás és harc árán növeljük, mikor egyetlen szent könyv sem mondja, hogy a határokat Isten adta. Ellenkezőleg! Tőle az egységet kaptuk annak minden örömével együtt. De mi visszautasítottuk, az elkülönülést választottuk, az eltávolodást, a gyűlöletet. Azért lettünk ilyen kicsire teremtve, hogy együtt egymást kiegészítve, segítve elérjünk oda, ahonnét jöttünk, megértsük a teremtés nagyszerűségét, hogy továbbléphessünk, hogy megnézzük, mi van azon túl. Ez helyett mi mit teszünk? A határainkat bővítgetjük, és persze csodálkozunk, hogy miért kell a háború? A háború egy természetes eredménye annak a magatartásnak, amely elutasította az értelmet, a szeretetet, az egységet és magába fogadta a birtoklási vágyat, a kapzsiságot, a hatalomvágyat helyette. Nagyapám a földért élt, a határainak a tágításáért. Amikor a határait a legnagyobbra méretezte, negyvenöt évesen érte jött a halál. Utolsó percen rá kellett jönnie, hogy minden amiért élt hirtelen veszni fog, és veszett is. Meztelenül jött erre a világra, és meztelenül távozott. Vajon mit vitt magával, amikor az egész élete, minden gondolata a határainak tágításáról szólt? Te mit viszel magaddal holnap, amikor érted jönnek, és azt mondják ennyi volt, menni kell? Gondolkodj el! Miközben próbálkoztam emberibb eszközökkel mint a pénz bejutni a parkba, az út széléről egy meglehetősen magas, szikár hindu férfi köszöntött aki a háza elejét seperte közben. Kiderült, hogy a háza a munkahelye is egyben. Természetgyógyász: ayurvedikus gyógyszereket készít saját kezűleg, ayurvedikus masszázst kínál a hozzá látogatóknak. Valami ősi harcművészet mestere is egyben. Tanítványai vannak, amelyek egy része a harcművészet elsajátításáért, másik része az ayurvedikus masszázs megtanulása céljából jár hozzá. Kökény fekete bőre hátterével valósággal világít a fehér bajsza, egészséges fogai, és a szakálla. Mondtam neki, hogy több mint valószínű nem fogom igényelni egyetlen szolgáltatását sem, de viszont megkérném, hogy adjon helyet a bőröndömnek, amíg eldől, hogy maradok vagy sem Thekkadyben. Örömmel ragadta meg a nehéz bőröndöt és röpítette befelé, a rendelőjébe. Később elmondta, hogy hatvankét éves, amire én akkorát néztem, hogy ha jól fókuszolok, valószínűleg látom India északi határait is. Édesapja már száz fölött van. Szakmájuk családi örökség, de úgy látszik, hogy az egészségük is. Sima bőre, az egész testét acél kemény izmok borítják. Olyan volt az alkarja, mint nekem annak idején, amikor napi több órán keresztül edzettem. Amikor visszamentem a bőröndért behívott egy teára, és büszkén mesélt a családi örökségéről, megmutatta az ősi kardokat, fényképeket, amelyeken ő volt különböző hollywoodi színészek, visszatérő kliensei társaságában. Megmutatta azt is, hogy miért kedvelik őt, hogy milyen masszázstechnikái vannak. Kettőt olyan fogott a karomon, hogy azt hittem, hogy az kevés kaki, ami lehet bennem a kicsi evések után hirtelen magamra hagy. Hosszú beszélgetés után kijelentette, hogy beljebb megyünk a házba, mert készen van az ebéd. Kedves mosolyú a felesége, a lánya és a tanítványai úgyszintén. Indiai curry különböző fajtái az asztalon. A rizst leszámítva, ami a barna rizs kúra óta nem nagy barátom, mindent nagyon szerettem. Ebéd után megmutogatta nekem a vendégkönyveit, amibe a világ szinte minden nyelvén voltak bejegyzések és ajánlások írva. Érdekes dolog amit megjegyeztem, hogy a lánya ayurvedikus orvoslást tanul valamilyen államilag elismert iskolában. Úgy látszik itt is lassan a papírnak nagyobb hitele és értéke lesz, mint a tulajdonképpeni szaktudásnak. Egy éjszakát töltöttem Kumilyban, ami jó volt arra, hogy pótoljak az elhalasztott pihenésekből. Vettem egy USB internet sticket, mert úgy számoltam, hogy épp eleget használom az internetet, hogy megérje. Azért a pénzért amit amúgy is elköltenék internetre, hogy feltöltsem a képeket és a szavakat, folyamatosan nálam lehet az internet. Most úgy látom, hogy nem volt nagyon jó vásár, mert meglehetősen lassú az internet, és a feltöltés nem fog menni. Másnap reggel elindultam Munnar fele, ami arról híres, hogy tele van hatalmas tea, kávé és kardomon ültetvényekkel, valamint arról is, hogy Dél India legmagasabban fekvő városkája. Ezt meg is éreztem hamar, ahogy a nap sugarai bebújtak a hegyek mögé. A stoppolás nagyon jól ment. Néha még ha két kilométerre is, de felvettek. Az első autó vitt körülbelül 5 kilométert Miután a bácsika tudomásul vette, hogy milyen fába vágtam a fejszémet, szeretett volna legalább egy kajára meghívni. Udvariasan mondtam nemet, mert nem voltam éhes, és szerettem volna a napot a kilométerek gyiloklására használni, mert messze volt onnét még Rishikesh. Egy teherautós fiatalember is felvett, aki nem bírta visszatartani a nevetést amikor megtudta, hogy mivel foglalkozok. Nem bővelkedett Navas sem az anyagiakban, de tudta, hogy nekem most jelenleg még kevesebb van mint neki. Kérdezte ő is, nem e vagyok éhes. Mondom neki, hogy nem, de amúgy is keveset eszek. Félrehúzott a Kumily és Munnár közötti út derekán, és vett nekem egy kávét meg egy csomag kekszet. Érdekes az volt, az utazásban, hogy bár nem tudott angolul, jól tudtunk kommunikálni. Gyönyörű volt a látnivaló a teherautóból. Szinte olyan volt mint otthon: hatalmas szerpentinek, meredek hegyoldalak, a zöld levelek között átlopakodó fény és az árnyékok játékát mint egy kellemes színdarabot figyeltem. Olyan szép volt ez az útszakasz, hogy már szinte vártam, hogy mikor mondja, hogy na én megérkeztem, hogy folytathassam az utat gyalogosan tovább. Miután szétváltak útjaink alkalmam nyílt erre, ugyanis egy jó darabon nem is stoppoltam, és önkéntesek sem kerültek, akik megkérdezték volna, hogy nem – e tartanék velük. Jó sok kilométer után jött egy hatalmas, talán nyolc vagy kilenc személyes Tata márkájú új személygépkocsi, benne öt fiatal srác akik séta-kocsikázni indultak Munnar felé. Megálltak és megkérdezték, hogy nem e segíthetnek. Velük folyattam az utat a magas hegyszirteken, ahol az út néha még egy autónak is keskeny volt, nemhogy kettőnek. Elég gyorsan mondott búcsút a nap, ezért a srácok jobbnak látták, hogy megforduljanak, hogy a meglehetősen keskeny úttal felszerelt hegyszirtekkel, ne sötétben kelljen megbirkózniuk. Készítettem egy pár fényképet a teaültetvényekről, majd elkezdtem gyakrabban jelezni az autóknak, hogy nincs szándékomban odafenn hálni. Felvett egy fiatal házaspár, akikkel kellemeset társalogtunk egész Munnarig. Sötétben érkeztem oda. Egy szabadtéri gyors kajáldában fogyasztottam valami finom és olcsó indiai vacsorát. Nem állt szándékomban Munnárban éjszakázni, ezért megkérdeztem a helyeiktől, nem e lenne busz Cochi felé valamikor az éjszaka közepén, hogy a buszon pihenhetnék reggelig, miközben a kilométerek is fogynának. Azt mondták, hogy reggel fél hatig nincs busz. Gondoltam se baj, el leszek az utcán is egy éjszakát. Épp csak azzal felejtettem el számolni, hogy több mint kétezer méterre voltam a tengerszinttől, ami Celsiusokban nem jelentett sokat. Éjfél felé nagyon kezdtem fázni, ezért elindultam, hogy keressek valami jó kis recepciót ahol elüldögélhetnék reggelig mint egy nyugdíjas kotló. Itt meg arra nem gondoltam, hogy ez nem Európa. Itt a recepciók már régóta zárva vannak, csak kintről lehet egy egy helyre belátni, és nézni, ahogy az ott dolgozók milyen nyugodtan alukálnak a földön. Találtam egy lepattantabb motel szerűséget, amolyan munkás szállodát, ahonnan hangosan kihallatszott a televízió hangja. Gondoltam megnézem mi vár ott rám. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, rögtön előttem volt a felfele vezető lépcső. Nagyon szűkösnek bizonyult a kis szálló minden vonatkozásban. A lépcső mellett, velem szembe egy függöny takart valamit. Gondoltam nekitámasztom a bőröndömet, és felmegyek megnézni, a lépcső hova vezet. A bőrönd megtámasztása úgy sikerült, hogy ahogy elfordultam, egy nagy csörömpölést hallottam a hátam mögött, és amikorra visszafordultam a bőröndöm nem volt sehol. Beesett a függöny mögött rejtőzködő lejárati lépcsőn.
Előkapartam a lámpát, hogy megkeressem a bőröndömet, és megnézzem, hova vezet a lépcső. Óvatosan lementem a lépcsőn, és kimentettem a bőröndöt, aminek a fogantyújának a zárja elromlott. Azóta, ha ki szeretném húzni, hogy a hátitáskám után kössem, ki kell pakoljak mindent belőle, szét kell szedjem, ahhoz hogy kihúzzam a fogantyúját. Lementem a lépcsőn. Egy elhagyatott szoba tárult elém a az alaksorban. Ajtaja nyitva, senki nincs bent csak egy ágy. Meg is örvendtem neki, de sajnos azt is látnom kellet, hogy a az ágyat víz veszi körül. Nem a tegnap költöztek ki a szobából az biztos. Gondoltam magamban, hogy ha jobb nincs, ez is megteszi a hideg és a fáradtság ellen.
Zenét hallottam fentről. Valahol a tévét bömböltették. Felmentem az emeleten, bekopogtam, hogy megkérdezzem, neme tudnak valamit a tulajról, mert kéne nekem egy olcsó szoba. Egy hindu srác nyitott ajtót. Elmondtam neki, mi járatban. Ő meg közölte hiányos angollal, hogy ebben az órában az esélyek nagyon gyérek, hogy szobát találjak. Azt mondta, ha gondolom, szívesen elszállásolnak, de tartsam hozzá magam, hogy a szobában már hatan vannak. Mondom, nem gond, a földön is elalszom. Akkor még megvolt a matracom is, amit soha nem használtam. Bementem a szobába, ami még két európai személynek is kicsinek bizonyult. Két ágy volt benne, és egy matrac. Egyiken hárman, a másikon ketten aludtak, a matracon meg egy ember aludt. A srác készen állt lemondani a kényelméről. Az egész ágyat felajánlani nekem. Mondtam, hogy nekem úgy igazából még ágy sem kell csak ne legyen hideg. Végül egyik hindu srác leköltözött a földre, és a másik megosztotta az ágyat velem. Sokat nem beszélgettünk, mert ők a kőműves munka mellett nem sokat angoloztak. Az én hindu tudásom kimerül a „namaste”- ban. Lefeküdtünk. A hosszú út rám nehezedett, és hamar elaludtam. Reggel korán keltünk. Teával kínáltak a gazdag szegények, miközben a csapat egyik fele nekilátott a főzésnek. Szavak híján mutogattam képeket nekik. Az erotikus képeket nagyon élvezték, mert az tilos arrafelé. A reggelit visszautasítottam, indultam. Bárt az otthon, az út. Elgondolkodtam, milyen jó ilyen gazdag szegénynek lenni, mert mindig van egy jó szó egy csésze tea, meg egy kis rizs még egy hetedik személynek is. Megköszöntem a gondviselésnek a meleget, a nyugalmat és a jó pihenést, és elindultam Cochi irányába Dél India legszebb tájaiban gyönyörködve útközben.
Cochi egy felkapott tengerparti város amiről később kiderült, hogy milliók élnek benne. Viszonylag sokáig vonszoltam a bőröndömet a szerpentineken, gyönyörködve az élő zöldben, amikor megállt az első autó, ami épp egy taxi volt. Udvariasan közöltem velük, hogy nóóóóó máni (nincs zsé taxira, csak kajára). A fiuk erre azt mondják, ne aggódj, mert nem is azért álltunk meg. – Az üzenetednek köszönd. – mondták. Miután megismerkedtünk, éreztem, hogy a testvéreim, akik tovább visznek utamon. Megálltunk, meghívtak reggelizni, teáztunk, és elindultunk tovább a reptér fele, ahová tartott az egyik fiatalember. Kb. fél úton búcsúztunk el egymástól. Egy kisebb városban találtam magam, amelyen végighúztam az üzenetet magam mögött. Majd egy kis Suzuki vitt tovább, amelynek utasai, nem nagyon beszéltek angolul, de érezhető volt, hogy szavak nélkül is szívesen segítenek a vándornak.
Megjegyzem, hogy mindenki buszmegállóban akart letenni, mivelhogy arrafelé bárhogy magyaráztam senki nem ismerte a stoppolás fogalmát. A buszmegállóban egy idősebb bácsika magyarázta nekem, melyik busszal mehetek tovább Cochi fele, de mutattam neki, hogy én gyalogolnék inkább. Erre kihúzott egy százast a zsebéből, hogy tegyem el a buszra. Visszautasítottam, közölvén vele, hogy nem a pénz hiány miatt gyalogolok. Ő volt a nem tudom hányadik személy, aki gondolhatta magában, hogy szédült európai. Elhagytam a buszmegállót, és hamarosan folytattam az utam, egy vasat szállító teherautóval. Rövid távolságokat utaztam sok autóval. Végül jött egy hét személyes jármű, amelyben egy személy utazott. Egy üzletember vezette az autót. Elvitt egész Cochiig. Ritkább eset ez, amikor egy nagy, gazdag jármű úgy dönt, hogy felvesz még egy utast. Általában megszokott, hogy a kicsi autókban több hely van, és kisebb a féktávjuk, ha stopposról van szó. Cochiba érkezvén, egyre inkább tudatosult bennem, hogy nem ez az India, amiért én tizenegyezer kilométert repültem. Hatlmas európai metropoliszban találtam magam. Európaibb volt Európánál. Nem mintha haragudnék Európára, de nem az a célom, hogy Indiában Európát lássam. Minden modern benne: utak, épületek, felhőkarcolók, üzletek pont olyanok mint Pesten. Elmentem a vasútállomásra, hátha tudnék jegyet venni egy aznapi vonatra. Lehetetlen küldetés. A jegyeket már mind eladták. Lehet már többször is, és a vonat órákat késik. Újabb döntés, kihúzom a házam a metropolisból, és az országúton majd csak kerül valami a híres Goa fele. Kilómétereket hagytam magam mögött amíg még beljebb kerültem a városba. De találtam egy bőröndös boltot, ahol egy néhány jó szóért kihúzattam a fogantyút, így a bőrönd nem kalapálta többé a bokáimat. Verejtékező hátamra szállott az est. A sötétség forróságában kerestem egy buszt, amely kivitt engem a városból. Fáradt voltam. Nem éreztem, hogy most kell elkezdenem az éjszakai stoppolást. Leszálltam egy buszmegállóban, ahol régi szokás szerint, az éjszakai szállás árából buszra ültem Goa fele. Kényelmes vala a busz. Egyetlen érdekessége, hogy olyan banya mellé ültettek, aki folyamatosan szidott mindent, ami körülötte volt, beleértve az .én aranyos fehér pofimat. A kezével megfogta a rosszat a levegőben, és elhajította. Bíztam benne, hogy a körömvágóján kívül semmi éles nincs nála. Az átkait mostanig nem éreztem, ha az nem számít átoknak, hogy nem sokat tudtam pihenni a huzat, meg a hideg miatt, mivelhogy minden ablak nyitva volt. Cochi - Goa kb hatszáz kilométer. Jót pihenhettem volna, ha nem felejtem a melegítőt, a csomagtérben levő bőröndben. Na de eltelt. Volt egy busz váltás is. Egy két órát aludhattam is úgy, hogy közben tíz percenként megébredtem.
Goában vagyok. Micsoda lehetőség. Haladtam egy jót, és mehetek a partra egy kis olcsó szobába pihenni, írogatni, Szabad Gondolatot szerkeszteni. Na hadd el szerkesztés. Vissza érkeztem a turista paradicsomba, és még olcsó szoba sem került. Ezek úgy elvoltak már kapva, hogy az ötszáz alatti számokat nem is ismerték. Kedves Goa, te nem leszel az én hírességem. Visszaadlak a turistáknak. Száznyolcvan fokot fordultam, a szálláspénzt újra buszra áldozván. Irány Bombay. A legjobb busz mostanig. A pihenés lehetősége átölel. Nem voltam ugyan jó szagú már, de nedves zsebkendőkkel, meg imitt amott vízzel tisztítottam magam, ahogy tudtam. Viszonylag jól utaztam. Talán három órát is aludhattam.
Megérkeztem Bombaybe. Ezt most úgy mondom mintha Újfalu központjáról beszélnék, de te értsd úgy, hogy Bombay határától, még több mint egy órát utaztam Sionig, ahol leszálltam a buszról. Ez nem nehéz egy szinte huszonegy milliós városkában.
Bombay
Beugrottam egy reggeliztetőbe, hogy kinyissam az elektronikus jegyzetfüzetem, megnézzem a leveleket, hogy hátha válaszolt Hajnal vagy valamelyik CouchSurfös a szálláskereső levelemre. Hát nem. Nem volt válasz. Pedig igazán nem sett volna rosszul, ha több napos nem alvás után valaki a mosakodás, meg ágyban alvás reményét kínálja számomra. Az étkezdében odajött egy középkorú hölgy, érdeklődvén az üzenetemmel kapcsolatban. Megkért, mondjam el mi az üzenetem. Én megkértem, mondja el, miért van szüksége rá. Megtudtam, hogy a hölgy szeretett fia elveszítette meglehetősen fontos állását, és elkezdett inni, úgymond a rossz útra tért. Elpanaszkodta, hogy egy angyal a gyerek, de amikor iszik, vagy valamilyen drog hatása alá kerül, aggresszívvé válik. Ebben a specifikus esetben az üzenetem is másképp hangzott. Megkérdeztem tőle, hogy lehetek – e teljesen őszinte, hozzá, mert ha nem nem látom értelmét a további beszélgetésnek. Igennel válaszolt. Kérdeztem, hány fia van. Mondta, hogy három, de csak ezzel van baj, és ha munkát találna, minden helyreállna. Mondtam neki, hogy vegye úgy, hogy csak két fia van, mert ez amelyikről beszél hamarosan már nem lesz közöttük. Mondtam neki, hogy a fiának nem munkát kell találni most leginkább hanem valami mást, ami fontosabb annál, ami eszközül szolgál majd a lehető legjobb munkahely megtalálásában. Először azt a személyt kell megtalálni, akinek munkát szeretnének találni, mert jelenleg, nincs akinek munkát keresni. A hölgy valamiért úgy figyelte szavaimat, mintha a legmeghittebb barátnőjével beszélne. Azt kérdezte, beszélnék – e a fiával Mondtam, ha arra kér, hogy beszéljek vele, én nem tehetek mást mintsem, hogy beszélek vele. Leintette az első riksát, begyömöszöltük csomagjaimat és elszáguldottunk a lakásukra. Bemutatott a gyermekének. Mivel, hogy utálom az időt vesztegetni, mert amúgy is kevés áll rendelkezésünkre belőle, rögtön a tárgyra tértem. Elmondtam, hogy mi tudtam meg az anyától. Rákérdeztem a fiatalemberre, hogy az amit hall, igaz – e. Beismerően bólogatott. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert az ő esete nem egyedüli. Mások is küszködnek ilyen gondokkal, de viszont vegye tudomásul, hogy számára az idő elérkezett. Válaszúthoz ért., ahol választani kell. Megkértem a teremtőt, hogy tegyen engem az igazsága eszközévé, hogy utat mutathassunk, a legénynek. Elhallgattam, és egy kis idő után azt mondtam a fiúnak, hogy megérkeztek a válaszok, amelyeket, ha akar felhasználhat arra, hogy mostantól a lehető legjobb irányba haladjon az úton, és hogy ezeket nem én mondom, hanem csak közvetítem. Kérdeztem, meghallgatja, vagy sem. A fiatalember beleegyezett, hogy elfogadja őket. Egy közel három órás információcsere következett. Nem éreztem fáradtságot, megfeledkeztem a hosszú útról is. A fiú, az édesanyja és én átadtuk magunkat az akkori jelen pillanatainak. A csoda szemmel láthatóan bekövetkezett. Nyugodtság, harmónia uralta a burkot, amiben ott hárman voltunk. Befejezésképp hangsúlyoztam, hogy most már megkapta az eszközt, de rajta áll, hogy használni fogja – e, vagy elveti. Megmutattam neki mindkét választás következményeit. Megkérdeztem az anyát van – e mit enniük, nélkülöznek – e valamiben. Mondta, hogy megvan mindenük. Kérdeztem, hogy akkor megegyezhetünk – e abban, hogy egyelőre munkahely helyett nekifognak közösen megkeresni az embert, akinek munkát kell majd találni a későbbiekben. Kissé bizonytalankodva, de elfogadta a javaslatot. Nyomatékosan ismételtem, hogy hagyják a fenébe a munkát, mert lehet, hogy az hamar megkerül, mint kéne, és elveszíti a fiát, és talán jobb döntés lenne munkahely helyett a gyereket megtalálni. A beszélgetés után friss vizet töltöttünk a flakonomba, bementem a fürdőszobába, és napok után először egy jót zuhanyoztam. A fiú felajánlotta, hogy a robogójával kivisz a buszmegállóba, ahonnét visszamehetek Sionba, és tovább folytathatom utam India egyik legnagyobb betonrengetegében. Az elején nem hittem, hogy lehetséges, de amikor ő is, én is, a bőröndöm is, meg a hátitáskám is rajta voltunk a kis robogón, meggyőződtem róla, hogy valóban lehetséges. Hogy is ne lenne lehetséges abban az országban, amelyben néha egy motoron négyen vagy akár ötön is elférnek.
Sionban találkoztam egy nagyon kedves fiatal párral, akik folyamatosan hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy mi célból, és hogy indultam útnak, de kiderült végül, hogy ugyanazokat az elveket vallják ők is szívük mélyén mint én. Miután jó bombayi tanácsokkal láttak el, azt mondtam nekik, hogy ne feledjék, felelősek a gondolatokért, hisz a szív mélyén őrzött gondolatok olyanok, mint a csokoládé, ami túl finom, ahhoz, hogy megkezdjük és elfogyasszuk, ezért, soha nem esszük meg, és egy idő után elromlik, fogyaszthatatlanná válik. Mielőtt elbúcsúztunk a lány adott nekem egy csomag kekszet, hogy ha netán az úton elkap az éhségérzet, legyen amivel oltsam. Elindultam vonattal a CST felé, Bombay egyik állítólagos legszebb részébe. De kiderült, hogy mit szépnek neveztek ők, azt én korábban láttam már Londonban, és más európai nagyvárosokban. Igen mi építettük azt a szépet, a kolosszális, hatalmat sugalló épületeket. Tudtam, hogy én nem ezért jöttem ide. Az első indiai vonatozás egy elfeledhetetlen élmény volt. Olyanok a vonatok, mint érdekes hosszú növény, melynek a virágjai két oldalt vannak, ugyanis annyira tele vannak emberrel, hogy minden bejáratnál kilógnak az emberek. Szándékosan nem mondtam ajtót, ugyanis én még olyant vonaton nem láttam. A bejáratnál levő emberek testének kb. kilencvenöt százaléka a vonaton kívül utazik. A vonatállomásban a fáradtság újra úrrá lett rajtam. Próbáltam az egyetlen indiai otthonival a kapcsolatot felvenni, de sikertelenül. Valami nem stimmelt a számmal. Egy idősebb hindu úriember egész délutánját arra áldozta, hogy segítsen nekem kideríteni, hogy lehet Hajnalt felhívni. Sikertelen küldetés. Megesteledtünk újból. Ételt meg teát vett nekem, majd abban egyeztünk, hogy visszamegyünk az állomásba, ami a vonatrobbantások óta egy meglehetősen jól őrzött, biztonságos hely az északázásra. Még helyet is találtunk a váróteremben, így nem következhetett egy újabb 2 – 3 órás szundikáció.
Hajnalban keltem….volt a váróteremben egy mellékhelység, amely zuhanyzófülkékkel volt tarkítva. Ez pont jóm volt nekem, mert reggel felfrissülve indulhattam Pune fele, ahol Osho meditácós központja számít talán a legfőbb turisztikai atrakciónak. Azért esett a voks Punera, mert érkezett egy Couchsurfingos üzenet, hogy Puneban szívesen látnának. Egyébként is szerettem volna az Osho ashramját meglátogatni. Így hát örültem a lehetőségnek.
Dél tájt érkeztem a punei vasútállomásba. Gyalog indultam onnét az ashram irányába. Nem kis gyalogolás után egy meglehetősen nagy városon keresztül megérkeztem a világhírű Osho meditációs központba, egész pontosan központhoz, mert belülről nem sikerült megnézni. Nekem már akkor nem kezdett tetszeni a dolog, amikor az embereket egytől egyig bordó Panjabiban láttam. Gondoltam magamban, hogy nem azért nem maradtam katona, és nem maradtam luxushajón, hogy kint a civil életben önkéntesen felvegyek valamilyen -féle egyenruhát. Na de mivel odáig elmentem, úgy éreztem, hogy köteles vagyok bepróbálkozni. Rájöttem, hogy úgy igazából ennek semmi akadálya, azt leszámítva, hogy a regisztrációs díj kilencszáz rúpia, napi beugró ötven híján ugyanannyi. Nem tudom, hogy miután a beugrás megtörtént, még milyen belső díjak vannak. Arra még emlékszem, hogy ha az embernek kedve szottyanna odabenn éccakázni, akkor egy olcsóbb szoba, háromezer ötszáz rúpia, ami nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy vannak több mint tízezerért is szobák. Ha jól átkutatom zsebeimet, lehet be is mehetek, és egy éjszakát eltölthetek valahol a parkban, a padon hálva. Na de én nem akartam mindenképp az a székelyfiú lenni aki járt az Osho ashramjába. Különben is, hirtelen megint azon kaptam magam, hogy turisták közé keveredtem be. Régi elképzelés szerint úgy mentem volna oda, hogy dolgozok ott valamit, hátha cserében megtűrnek egy darabig. Meg is ismerkedtem Crystallal, aki egy amerikai fiatalember, és már egy ideje ott dolgozik. Elmondtam neki, hogy megérkeztem, és tudok minőségi képeket készíteni (jó kis tülzással), tudok kocsmároskodni, értek ehhez ahhoz, amahoz, tudok budit is pucolni. Szóval röviden hajlandó lennék valamennyi időt eltölteni ott dolgozva, cserében azért, hogy betekintést nyerek abba, amit Osho barátom nevében cselekednek ott az emberek. Azt mondja Crystal, hogy én vagyok a tökéletes ember számukra, ugyanis ha fizetek, mennyit is mondott?...talán negyvenhatezret, egy hónapig dolgozhatok ott, és még valami tanfolyamot is a nyakamba akasztanak cserében. - Micsoda lehetőség! - gondoltam magamban. Csupán negyvenhat ezerért. És vajon mit kapok ha fizetek hatvanezret negyvenhat helyett? Valószínűleg akkor lehet mellékállásom is azért a pénzért. - Ez egy magas rangú meditációs központ. - teszi hozzá Crystal. - Ez a meditációs központok Las Vegasa. Hát én ezt egyből el is hittem neki, fogalmam lévén az árakról. Osho annak idején megvilágosodást osztott. Nem tudom, hogy akkor mennyibe mérte kilóját, de most ebben a gazdasági válságban nem olcsó, az biztos. Na de ez ilyen. Van akinek erre van pénze, és akkor vesz belőle egy pár kilót. Ha netán egyszer még haza megyek, hozzám ne gyertek érte, legalábbis ne ezért a fajtáért, mert én egy dekát sem vettem. Nem volt elég pénzem. A másik fajtából adok díjmentesen, ha valaki kéri, és készen áll a befogadására, de a Las Vegasiból, nekem sem jutott. Nos, viccet félretéve, fontosnak tartottam ezt a részét is megosztani az utazásomnak, hogy akinek pont erre volt szüksége, elgondolkodhasson rajta. Megvilágosodás kapcsán még mindig melegen ajánlom Böjte Csaba “Hol van Nicaragua?” című írását, amit a Szabad Gondolat első számába is betettünk. Amúgy nagyon jópofa alak ez a Crystal. Úgy néz ki mint egy modern szamuráj. Nagyon szép hosszú haja van, karakteres arca, ja és Dél Koreai származású. Jót csevegtünk motoros kalandjainkról, majd kijöttünk az előtérből az útra, hogy egyet cigarettázzon. Kérdezte, hogy cigizek – e. Mondom neki, hogy jóformán nem is eszek, nem hogy cigizzek, de erre a nagy ijedtségre biza rágyújtanék egy pipára. Pipa után elbúcsúztunk egymástól. Én pár lépéssel odébb lecsüccsentem a járda szélére, hogy csekkoljak egyet a leveleken. Nem jött jelzés azzxal kapcsolatban, hogy hol alszok aznap éjjel, de jött egy csapat fiatal srác az indiai MTV – től (nem magyar TV, hanem Music TV :)), és arra kértek, hogy szerepeljek a műsorukban, amelynek a lényege az, hogy idegenekkel beszélgetnek a saját nyelvükön, egy telefonos program segítségével, amelyet fordítani használtak. Ugyanezekkel a telefonokkal filmezték az akciót. El voltam ragadtatva a gondolattól, hogy talán a következő lépés Bollywood :). Hálát adtam a sorsnak, hogy ezeknek az Osho centrumos tapasztalásoknak is részese lehettem, és újra befogtam a lovakat, hogy elinduljak vissza Bombaybe, megkeresni kedves barátom, Zoltán nővérét, Hajnalt (egyedüli magyar ajkú ember akit ismerek Indiában, és pont Bombayben él) szállás reményében, hogy tudjam összerakni a Szabad Gondolat 3. számát. Több embertől is érdeklődtem, hogy merre Bombay. Szokás szerint mindenki úgy válaszolt, hogy elmondták, hol a buszmegálló. Nagy szemeket meresztettek, amikor helyesbítettem, hogy nem buszozni akarok, hanem Bombaybe menni gyalog, vagy azzal ami útközben felvesz. Közben beugrottam egy fényképész boltba, hátha megvennék a fényképező felszerelésem. Nem azért tettem ezt mert nincs pénzem, hanem azért, mert ahogy nyúlik az út előttem, egyre nehezebbé kezd válni a hátamon a Nikon a három lencsével. Gondoltam vennék helyette valami kompaktabb kamerát, amit egyelőre el sem tudok képzelni a szeretett Nikon D90 után. De megpróbáltam. Mondtam nekik, hogy mindenestől ötszáz euróval olcsóbban adnám mint amennyi a valódi ára. De még úgy is rengeteg pénznek számított. Akkor jöttem rá, hogy amíg ilyen felszereléssel fogyasztom az utat, nehezen hiszik majd el, hogy a pénzt kizárólag csak ételre költöm, mert másra nem futná.
Egy újabb hosszú útszakasz előtt álltam: kigyalogolni Puneből a forró szmogon keresztül. A legtöbb járókelő, meg motoros kendőt köt az orra elé, hogy kicsivel később haljon meg tüdőrákban, mint „normális” esetben. Most, hogy magam mögött tudom már az öt napos Bombayt is, arra gondolok, hogy ez a hat nagyvárosi nap kb. olyan megpróbáltatás lehetett a tüdőmnek, mint hat év egy otthoni kő bányában.
Magam mögött Pune. Néha-néha hátrafordulok, és intek az autóknak, hogy SOS. Meg is áll egy aranyos kis Suzuki, amelyet egy fiatal mérnök vezetett. Ranjit a neve. Egyébként a Suzuki lett a kedvenc autómárkám itt Indiában. Kicsi autók, de van fék bennük, hogy megálljanak, ha valaki stoppol. A nagyobb autók már túl „kicsik”, hogy még egy személy elférjen bennük, még akkor is ha csak a sofőr ül bennük. Elgondolkodtató, hogy az ember sokkal több pénzért vesz sokkal kisebb autót, ami ugyan látszatra hatalmas, de valahogy mégis csak egy személynek van helye benne. Kedves olvasó, ha tetszenek soraim és a kalandom, most megkérnélek szépen, hogy segíts nekem: álljál, meg a stopposnak ha van hely az autódban, mert akkor ideát nekem is megállnak az autók. Ezt ha most nem érted, a későbbiekben gondoskodok róla, hogy érthetővé váljék.
Bryan Adamsot hallgattuk az autóban ismerkedés közben. Elmondtam Ranjitnak is, hogy tulajdonképpen én csak ez vagyok. Nincs nekem fontos munkám, beosztásom. Most csak ezt csinálom, ezt szeretem csinálni. Még akkor is ha éhen halok nekem kötelességem, a bennem levő hangot követni, és néha kihangosítani, hogy más is meghallja, aki eddig csak a nagy társadalmunk törvényeit hallotta. Mondtam neki, hogy röviden az a terv, hogy az országát, Indiát megszüntessem, eltöröljem a határait, hogy ne válasszon szét engemet az itt élő családomtól, a testvéreimtől, akik gondomat viselik folyamatosan, akik szeretetükkel egészséget és erőt lehelnek fáradt testembe. Hogy eltöröljem az összes határt mely az utamba kerül, beleértve az otthoni erősebb határokat is. Neki is elmondtam, hogy ezt az illúziót le kell bontanunk, mert nem a teremtőtől kaptuk, hanem mi hoztuk létre, hogy felbontsuk az isteni egységet, hogy elkülönüljünk egymástól, azt hazudva magunknak, hogy a határaink növelése egyenesen arányos emberi értékeink növekedésével, holott pontosan fordított az arány. Észre kéne venni, hogy egymás nélkül senkik vagyunk, együtt meg eljuthatunk haza, oda ahonnét jöttünk, vissza a fénybe. Arra valók a harcok, a vér ontások, hogy megértessék ezt velünk, mert másképp nem látjuk. Nézz körül, és lásd, minél többet akarunk birtokolni, annál nagyobb a harc, annál kevesebb az életöröm. Ne akarj semmit sem birtokolni, hogy meglehessen mindened amire szükséged van! Meg volt írva. Miért van az, hogy csak elolvassuk az írást de nem figyelünk az üzenetére?
Sok indiaival beszélgettem eddigi utam során. Így valamennyire betekintést nyerhettem az életükbe, gondolat és érzésvilágukba. Többüktől megkérdeztem, hogy voltak e már valahol idegenben. Azt válaszolták szinte kivétel nélkül, hogy nem. A módosabbja dolgozott már Dubaiban, de a legtöbbnek még nem adatott meg a lehetőség, hogy tapasztalatokat gyűjthessen a határokon túlról. Legfeljebb a televízión keresztül, nyerhetnek kitekintést országukból. Azt hiszem, ez meg is magyarázza, miért bálványozzák Amerikát oly sokan. Természetesen nem azért nem voltak sokan még országon kívül, mert nem volt pénz, hanem azért, hogy egyszerűen nem kapnak vízumot. Sokszor elmondom, hogy nekem viszonylag könnyű volt megszerezni az indiai vízumot, és ahogy elnézem, minden európai meg amerikai turistának könnyen megy. Az angol meg a német meg a belga meg az amerikai meg a magyar nyugodtan eljöhet, itt tölthet ha kedve tartja évente hat hónapot, maximálisan kiélvezve az olcsó indiai lét számára nyújtotta kényelmét. De ha az indiai szeretne szétnézni egyet odakint, az szinte lehetetlen. Nem tudom, mi a véleményed neked kedves olvasó, de nekem ez nagyon igazságtalannak tűnik rájuk nézve. Ez a szituáció egyértelműen azt sugallja nekem, hogy itt az egyik fél felsőbbrendű, mint a másik, hogy az egyik bármikor szakíthat a gyümölcsfáról, a másik meg csak nagyon különleges esetekben. Nos ezért kellenek a határok, meg a törvények nagy része. Ők mindig jó eszköznek bizonyultak az emberiség történelme folyamán a hierarchiák megteremtésére. A hitetleneknek, a hatalomra vágyóknak mindig is nagy szükségük volt a hierarchiára, hogy igazán fontosnak, társadalmilag értékesnek érezhessék magukat. Ez teljesen természetes velejárója a földhözragadt állapotnak. Ezeknek az embereknek örökös harc az életük. Jobbik esetben abban az ostoba hitben távoznak innen, hogy egy nemes célért harcoltak életükön át. Rosszabbik esetben meg az utolsó pillanatban jönnek rá, hogy lehetett volna egy gyönyörű életük, ha engedték volna, hogy az értelem lángja fellobbanjon bennük, és folyamatosan irányt mutasson.
Többször is próbáltam már hangsúlyozni, hogy micsoda nagyszerű emberekkel találkoztam folyamatosan az úton. De ha végig csak erről írnék sem lenne elég, hogy kifejezzem a hálámat, amiért az élet ezekben a csodás élményekben részesített. Itt megtapasztalhattam az igaz egységet, hogy mindnyájan egyek vagyunk, aminek a megélése a legfelemelőbb érzés talán amivel egy földi ember élete során találkozhat. Tanúja lehettem annak, hogy a földrajzi határ nem lehet akadálya annak, hogy igazi, meleg, akár családi szeretetet érezhessek magam körül. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a vízum lejár hamarosan, és a szív hiába is szeretne még itt lenni, előbb-utóbb elérkezik az ideje a szétszakadásnak, mert a szabályokat be kell tartani. Tehát dönteni kell, hogy melyiket válasszuk: a teremtés, a természet szabályainak a betartását, vagy pedig, a kapzsi, birtokolni vágyó emberi elme szabályainak a betartását. Ha az elsőt választom, megmarad a lelkem szabadsága, és boldogan szárnyal tovább addig amíg be nem teljesíti a küldetését, de közben a lakását, a testet lehet, hogy külső támadások érik, merényletet követnek el ellene, hátha életét veszíti benne a gazda. Ha a második lehetőséget választom, a ház érintetlen marad, de a gazdája lebetegedik és talán életét veszíti mivel, hogy a legfontosabb kincsétől, a szabadságától megfosztotta őt a lakása. Ezzel a döntéssel kell szembenéznie előbb vagy utóbb minden földi halandónak. Melyiket válassza? A gy0ny0rü, csillogó villogó lakást, vagy pedig annak gazdáját. A lakásról tudjuk jól, hogy egyszer csak összeomlik, az idő fogai szétrágják a fundamentumát, és egy idő után feldől, vége lesz. A gazdájáról meg már az orvos tudomány is azt állítja, hogy a gazda halála után is tovább él. Kedves építő mesterek! Elérkezett az idő, hogy ti is eldönthessétek, hogyan építkeztek. Kívül, vagy belül. Rövid távra, vagy hosszú távra.
Megérkeztünk Ranjit otthonához. Megkért, hogy mielőtt tovább mennék, menjek be egy teára. Elfogadtam kedves ajánlatát. Derűs arcú felesége, sógornője, meg öccse fogadtak. Fagylaltot hoztak, aminek az íze az út folyamán eléggé elfelejtődött. Közben megnéztem, érkezett – e email. Nem sok ajánlatot kaptam szállásra, de viszont észrevettem, hogy Zoltán barátom által küldött telefonszám nem teljesen ugyanaz, mint amit legelőször küldött. Egy számjeggyel több van a másodikban, mint az elsőben. Rögtön hívtuk is a Ranjit telefonjáról, és csodák-csodája, a vonal túlsó végén beleszólt Hajnal. Azt ígértem neki, hogy estére megérkezek, de utána Ranjit felajánlotta, hogy náluk aludjak, aminek nagyon örvendtem, mert a Punei napsugarak és a tömény szmog és a több napos nem alvás nagyon megtizedelték erőforrásaimat. Már-már kezdtem elfelejteni milyen ágyban aludni. Zuhanyozni volt alkalmam az első bombayi látogatásom alkalmával, de ágyat már rég nem láttam. Úgy megvendégeltek, mint egy minisztert, de igyekeztem keveset fogyasztani arra hivatkozva, hogy én nem ehhez vagyok szokva, és ezért nem szeretnék elsőre nagyon belakni. Megkínáltak minden földi jóval, kedvességgel, szeretettel, forró fürdővel, puha ággyal. Úgy ébredtem másnap, mint akit elvittek éjjel egy ajándék körutazásra a paradicsomba. Jót reggeliztünk, és utána kivitt Ranjit az országútra, egy olyan kereszteződésbe, ahonnét több esélyem volt stoppot kapni. Elbúcsúztam Punei jótevőmtől, és mivel nem volt nagy kedvem egy helyben álldogálni, elindultam az országúton Bombay fele. Így érkeztem meg ahhoz az útszéli vendéglőhöz, ahol az előbb az adást megszakítottam, hogy az új élményeket, még úgy frissen leírjam.
Vikamkher este öt óra tájt jött vissza. Kérdezte, hogy készen állok – e az útra. Mondtam, hogy én mindig készen mindenre. Beültettek egy kis Suzuki Marutiba, és elindultunk a Bombay fele vezető úton, hogy fogjunk egy buszt nekem. Meg is érkeztünk egy nagy parkolóba, ami mögött egy módos vendéglő ékeskedett. Vikamkher megvette a jegyemet. Bár csak soha ide se adta volna, hisz amikor megláttam, hogy kétszázötvenbe kerül az út Bombayig, nagyon meglepődtem mivel, hogy eddig én kétszázötven rúpiáért, hatalmas távolságokat buszoztam olyan ablak nélküli nagyon fapados huzatos buszokon. Ez igazi luxus busz volt, hatalmas televízióval felszerelve. Vikamkher a jegyszedőnek külön nyomott egy néhány tízest a kezébe, hogy engem a megfelelő helyen tegyenek le. Egyszerűen tudtam, hogy ez amit most értem tesz, az se nem több se nem kevesebb annál, amit a saját gyerekéért is tenne. Vikamkher egy olyan személy, akivel szavak nélkül is tudtam beszélgetni. Értettem minden gesztusát, minden cselekedetét, minden indíttatását. Érdekes dolog még az, hogy amikor a kezembe nyomta névjegykártyáját, hogy bármikor felhívjam, ha India területén bajba kerülnék, arra lettem figyelmes, hogy meglehetősen sok mindennel foglalkozik. Kérdeztem is tőle, hogy nem – e fárasztó annyi mindent csinálni. Azt mondta nem, mert számára az összes dolog amolyan hobbi, amit örömmel csinál, és az egész mögött az a lényeges alapelv áll, hogy mindennel amivel foglalkozik, szolgálatot teljesítsen az embereknek, az emberiségnek, hogy az által, azok nagyobbá válhassanak. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még megkért, hogy szóljak ha pénzre van szükségem, mert ad rúpiát, dollárt, amire szükségem van. Mondtam neki, hogy már így is túl sokat adott, és ha soha nem is kerül sor arra, hogy segítségét kérjem valamiben, már ezzel a kedves gesztussal is nagyot segített nekem az utamon, ugyanis lelkileg feltöltődve, tele pozitív energiákkal indulhatok tovább. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nem az az ember ő akinek, meg kell köszönni bármit is, de ettől függetlenül azt kívánom, hogy az élet folyamatosan megadjon mindent neki, amire szüksége van, hogy ezt az egészséges életfelfogást megőrizhesse. Azt válaszolta ő erre, hogy nincs neki szüksége semmire. Ő a legelégedettebb ember a földön. Mindene megvan, amire vágyhatna, sőt, még annál több is. Ő már csak egy nyugodt halálra vágyik, semmi másra. Elmosolyodtam, megöleltem, mint apámat, és felültem a buszra. A csodás naplemente talált nagyon az aznapi élmények finom utóízével. Hosszabb volt az út Bombayig, mint gondoltam.
Késő este szólt a jegyszedő srác, hogy megérkeztem a desztinációmba. Leszálltam a buszról, Kelet Maladon. Nem kis látvány volt ami fogadott. Az esti Bombay olyan mint Európa leghangosabb metropolisa csúcsidőben. Hatalmas forgalom az autópályán, az utcákon pezseg az élet, a zöldségárusok, a boltosok nagyon elfoglaltak. Dudál talán a biciklis is. Hemzsegnek a riksák, az autók, a motorbiciklik meg a járókelők. Lenyűgöz, hogy tud annyi ember meg jármű ilyen sűrűn egyszerre mozogni anélkül, hogy balesetet okozzanak. Minden négyzetcentiméter ki van használva. Már régóta figyelem az indiai közlekedést, ami egyszerűen lenyűgöz engem. Aki még nem látta, annak nehéz ezt elképzelni. Mint a hangyák, összevissza, de mégis hatalmas harmóniában egymással...Hihetetlen. Nem tudom mennyi baleset van Indiában, de én még egyet sem láttam, és azt gondolom, hogy lehet sok a baleset, de az is lehet, hogy ha leosszuk a lakosság számára, az arány lehet nagyon kicsike lesz. Ebben a közlekedésben nincsenek szabályok. Talán csak egy, ami azt mondja, hogy hangolódj rá a forgalom dallamára, és kövessed, alkalmazkodj a ritmushoz és a többi hangszerhez, tehát a többi közlekedő alanyhoz. Többször figyeltem, hogy egy sofőr sem veszíti el a türelmét amikor valaki kihúz eléje,m egyszerűen csak rálépik a fékre, és hagyja, hogy a másik is elinduljon. Dudálni mindenki dudál, ahogy azt már az előbb is említettem. Talán még álmukban is megnyomják egy párszor, mert duda nélkül annyira elképzelhető a közlekedés, mint odahaza, kerekek nélkül. Azt mondtam, hogy ha netán, szállítási cégem lenne valamelyik életemben, biztos, hogy Indiai sofőrt alkalmaznék.
Valósággal rotyog az élet az utcákon mint a töltelékes káposzta a fazékban. Mindenki köszön, mindenkinek intek, köszönök, visszakiáltok. Közben érdeklődöm, hogy merre is van a cím, ahová mennem kell, hol van a Sai Baba templom. Több fiatal srác is magyarázta egyszerre, merre kell menni. Végül egyik akinek a neve Samir volt, azt mondta szívesen mutatja az utat nekem. Amúgy sem siet semerre, belefér az idejébe.
Hosszas séta után megtaláltuk a címet. Hajnalék az az napot már félig elbúcsúztatták. Samir azt mondta, hogy holnap szabad, ha van kedvem hozzá, szívesen megmutatja nekem Bombay egy részét. Hajnaléknak röviden és tömören bemutattam az utat, és elmondtam, hogy egy kis nyugodt helyre lenne szükség, ahol össze tudnám szerkeszteni a Szabad Gondolat 3. számának az oldalait.
Több napot töltöttem Bombayben, amíg az újság végleges formája végre megmutatta magát. Legtöbb időt a házban a laptop mögött töltöttem. Néha-néha pihenésképpen kimentem a nagy Bombaybe. Első nap Samirral elmentünk megnézni Bandrat, ahol a Slumdog Millionaire című indiai film egy részét forgatták. Bandra arról híres, hogy két fele van: a vasúti síneken innen és túl. Ezt a két részt röviden és nagyon kifejezően úgy is lehetne nevezni, hogy pokol és menny. Egyik oldala a dús gazadagoké, a másik meg a templom egerénél is szegényebbeké. Mivel a gazdag negyedek, és az azokban levő élet, már ismerős volt számomra, a Slum (a szegény helyek) feltárására esett a választásom.
A slumokban (szlam) élő emberek talán a világ legszegényebb emberei, ha az anyagi javakat vesszük alapul. Azt hiába is próbálnám sorolni, hogy mijük nincs, mert, akkor fel kéne soroljak mindent, ami nekünk elégedetlen gazdagoknak van. Többnyire bevándorlók. India más államaiból jöttek Bombaybe a jobb megélhetés reményében. Európainak szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire szűkös körülmények között is létezhet az ember. Arra gondolok, hogy kb. abban különbözhet az orosz fogságtól ez a hely, meg az adottságai, hogy maga a terület nincs drótkerítésekkel körülhatárolva, és nem katonák irányítják az ott élők minden lépteit. De ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg ember él ott, azt is mondhatjuk, hogy kisebb ez a tábor mint az egykori orosz meg a lengyel koncentrációs táborok. Természetesen az utóbbiakban több a luxus. Samir nem is nagyon akart beljebb jönni. Bombayi lévén soha nem járt még egyetlen slumban sem. Mindig távolt tartotta magát az élet a társadalom eme színterétől. De tudomásul vette, hogy nem vagyok turista, így arra sem nagyon vagyok kíváncsi, hogy a britek annak idején miket építettek mások nyomorúságán. Inkább azt nézném meg, milyen a másik, a nem kívánatos India. Egy hatalmas tűz pusztított nemrégiben Bandraban, aminek következtében nagyon sokan fedél nélkül maradtak. Mondanám, hogy ház nélkül, de arrafelé nem igazán láttam házakat, csak amolyan műanyaggal fedett árnyékokat, ami alatt családok élték életüket. A tűzben állítólag annak a lánynak is leégett az otthona, aki játszik a Slumdog Millionaire című filmben. Vécézési lehetősség nem nagyon van arrafelé, ezért a gyerekek a sínekre kuporodva végzik kisebb-nagyobb dolgaikat. Erről jut eszembe, hogy naponta húsz ember veszíti életét, vonatbalesetben, mivel pont olyankor mennek át a vasúti síneken, amikor a vonat már túl közel van. Említettem még az elején, hogy ezen a helyen, ahol az emberek között lecsökkent a fizikai távolság, mert rengetegen vannak, valahogy azt éreztem, hogy mégiscsak távolabb kerültek egymástól. Több a búval b…..ott arc, kevesebb a mosoly, több a robotoló emberi lény akinek már nincs ideje és energiája egy semmibe nem kerülő mosollyal megajándékozni embertársát….Bárcsak nem is látná, de akkor elesne, a nagyváros kínálta jó anyagi lehetősségektől. Arra számítottam, hogy itt majd még rosszabb lesz a helyzet, hogy a fájdalom, és a nyomorúság lesz olvasható az emberek arcáról, hogy alig várom majd, hogy magam mögött hagyjam a helyet, de tévedtem. Visszatért a derű, az emberek vidáman köszöntöttek, a gyerek olyan nagy ujjongással játszottak a semmiben, a segélyruhákból készült hegyeken, hogy nem hittem a szememnek. Megint csak azt kellett tapasztalnom, hogy a világ leggazdagabb emberei között járkálok, akik ugyan szűkölködnek anyagiakban, de az életörömük határtalan. Jobban örvendenek annak a kevésnek, mint mások a százszor annyinak. Az lét ismételten megmutatta, hogy a boldogság amelynek felleléséért könyveket olvasunk, tanfolyamokra fizetünk be, amit szüntelen kutatunk, az sokkal közelebb van hozzánk, sokkal egyszerűbben fellelhető mint gondolnánk. És a híres eszközeink, amelyekkel őt keressük, néha még távolabb visznek tőle. Nem volt alkalmam túl mélyről meríteni az ottani élet kínálta tapasztalásokból, de azt valahogy éreztem, hogy lelkileg gazdagabb emberek laknak ott mint a város más részein. Eltűnődtem, hogy az amit megvetünk, amit elítélünk, amit korrigálni akarunk, lehet, hogy közelebb van a természetességhez, mint azok az erők amelyek folyamatosan el szeretnék törölni ezt a képet a föld felszínéről. Ott nincs akkora távolság az emberek között, mint a vastag falakkal elválasztott betontömbök rengetegében. Ők nem félnek annyira egymástól, mint a biztonságos körülmények között élők. George Carlin felesége halála után fogalmazott gondolatai jutnak eszembe, amelyek megjelentek a Szabad Gondolat 3. számában is. Lehet, hogy annál nagyobb a bizonytalanság mértéke, minél inkább ragaszkodunk a biztonságunkhoz. Nem gyakran láttam szegény embert félni. Mit féltene ő? Talán a szegénységét, hogy nehogy valaki ellopja tőle? Azt nem kell félteni, arra a kapzsik nem törnek rá.
Tűnődj el kicsit te is, mitől félsz amikor félsz, milyen birtokolni kívánt tárgy vagy ember elveszítésétől félsz? Létezne – e a félelmed, ha le tudnál mondani arról, hogy bármit is birtokolj, kisajátíts magadnak? Tudnál – e félni ha hirtelen elveszítenéd az illúziót, hogy valami a tiéd lehet, és nem kéne visszaadd, amikor eljön a számonkérés ideje. Figyelnünk kell, mert minél inkább elhisszük, hogy akkor vagyunk gazdagok, ha egyre csak gyűjtünk, életünk végéig csak gyűjtünk a reklámok útmutatása szerint, annál kevesebbet tudunk magunkhoz venni azokból a javakból, amelyek nem vesznek el a test halálával sem. A szem nem csak arra való, hogy nézzen, hanem arra, hogy lásson is! Nem elég csupán csak nézni valamit, mert látás nélkül a képek nem nyernek értelmet. A képek önmagukban semmit nem jelentenek.
Többször is el kell mondanom, hogy itt Indiában a nyomorúság országában folyamatosan megtapasztalom a végtelen gazdagságot. Mennyire más jön le a televízióból, ha Indiáról közvetítenek....hihetetlen. Rengeteg kevés van itt ebben az országban. De az a sok kevés mind-mind alkalmas az adásra is, így soha nincs szűkség. Egyre azt érzem, hogy bár nekem is egyre kevesebb van azokból a dolgokból amelyekre fektettem a hangsúlyt mostanig, mégis egyre csak gazdagodok általuk. És bár néha nagyon koszos vagyok, amikor az út pora vastagon lerakódott a hátamon, amit felold a verejték, ami néha megszárad, majd megint feloldódik, egyre csak azt érzem, hogy folyton csak tisztulok és tisztulok itt, a lélek fürdőszobájában. Micsoda ajándék, micsoda kegyelem. Megkaphattam a szegénységet, hogy az gazdaggá tegyen. C.R. Singh szavai újból előjönnek: ha a világ összes óceánjainak vizét örömkönnyekké, és változtathatnám is kevés lenne, hogy kifejezzem a hálát ami a szívemben lakózik, itt a bőség országában. Hirtelen most eszembe jut legutóbbi gibraltári utam egyik legfontosabb élménye is. Találkoztam, egy dúsgazdag emberrel, akinek milliói voltak. Az érdekes a történetben az, hogy ezt én soha nem tudtam róla, és amikor mondták nekem, hogy ő az egyik leggazdagabb ember a környéken, nem jött, hogy elhiggyem. Végül be kellett ismernem, hogy ennek az embernek tényleg van pénze, nem pedig fordítva. Hatalmas vagyona nem kerítette hatalmába az embert. Olyan alázatosság, és kedvesség sugárzott belőle, hogy nehéz volt elhinni, hogy több pénze lehet mint nekem, akkori kocsmárosnak. Nem mindennapi tapasztalás volt ez. Azt hiszem soha nem felejtem el ezt az egyet a több ezerből.
Bandra után moziba mentünk....európai filmfesztivál kellős közepébe csöppentem. Így ingyen mozizhattam is egy jót...Rég nem voltam moziban, és abszolút nem volt része a tervnek, hogy én majd mozizni is fogok útközben., de bevallom, nagyon jól esett megnézni azt a jó kis belga komédiát (Chicken is no dog), majd két nap múlva a Made in Hungáriát, amelynek a rendezőjével, Fonyo Miklóssal váltottam is egy néhány szót mozi után. Az történt, hogy több éves kihagyás után el kellett jönnöm Bombayba, hogy megnézzek egy jó magyar filmet. Made in Hungária! Szeretettel ajánlom, minden jó kedvet, vidámságot kedvelő embernek. Ritkán jártam ki a házból, mert kezdőnek meglehetősen időigényes folyamat az újságszerkesztés meg tördelés, de valahányszor kitettem a lábam a házból, valósággal felpördültek az események körülöttem.
Egyik alkalommal a vonaton egy újságíró lány szólított meg, aki rövid ismerkedés után meghívott egy hotel vendéglőjébe bulizni. Közöltem is vele hamar, hogy nem fér bele az én költségvetésembe, hogy ilyen helyekre menjek, és nem is része az úti célomnak, hogy bulikba járjak. Ő erre azt mondta, ne aggódjak, mert teljesen ingyen van. Ehetek ihatok ami belém fér, jól érezhetem magam, bollywoodi módra. Nem adtam neki határozott választ ott helyben, de másnap mégis csak úgy döntöttem, hogy nem azért jött a lehetőség hozzám, hogy elküldjem haza, ezért feltettem a vándorkendőt, rá a kalapot, és elindultam a buli irányába. Amikor megérkeztem a hotelhez, nagyon kételkedtem, hogy oda engem beengednek ezzel az imadzsemmel, de nem volt probléma. Lekísért a kapus a Hotel alaksorában található mulató helyre, ahol kedves indiai fiatalok, gyönyörű hindu lányok köszöntöttek. Intenzív ismerkedés követte az érkezést, majd étellel itallal kínáltak a pincérek. Bár olyan volt ez számomra mint az ígéret földje, nem vittem túlzásba sem a bort sem az ételt. Hálás voltam, hogy ezzel ajándékozott az élet, de nem akartam kinyírni magam örömben, ezért csak óvatosan fogyasztottam. Azok a lányok, azok a mosolyok...az a jókedv, az a zene igazi ajándék emberi érzékszerveimnek. Nagyon vendégszerető fiatalok vettek körül. Úgy táncoltunk, buliztunk együtt, mintha legalább tíz éve minden hétvégén ezt csinálnánk. Egy kedves, kissé visszahúzódó hindu lánnyal ismerkedtem meg, aki amikor útnak engedte belső mosolyát, egyszerűen elkápráztatott. Közben jött egy másik jány is, aki sokkal bátrabban, eddigi legszebb indiai angollal, jött ismerkedni. Atyám milyen szemei voltak.- Nem csoda, hogy szerre nyeritek a világ szépe versenyt.- Gondoltam magamban. Nagyon barátságos beszédes volt. Egyszerűen eltiporta a másik lányt akivel előtte beszélgettem. Fiatal volt hozzám képest a maga huszonegy évével, de egy lelkileg értett női lényt ismertem meg személyében. Elég hamar telt a jó idő. Lassan az utolsó vonatok indultak volna, amikor a lány azt mondta, hogy ő is arrafelé lakik amerre én, és szívesen elvisz engem ha elfogadom. Miért ne fogadnám el? A csokoládét is elfogadom, ha kínálnak, mert szeretem. Isten ajándéka volt az együtt eltöltött idő. Ennyire indiai tapasztalatom, még nem is volt mostanig. Folyamatosan megkértem, ha valami fontosat szeretne közölni, szóljon előtte, hogy forduljak el, mert ha a szemébe kell nézzek közben, gőzöm sem lesz miről fog beszélni. Ez a lány ismerkedésünk első pillanatától kezdve úgy gondoskodott rólam, mintha anyukám lett volna. Meg is jegyeztem neki, hogy nekem ez túl sok. Nem tudom mit kezdjek ennyi kedvességgel. Kaját akart venni nekem, meg minden, csak épp ne éhezzek amíg vele vagyok. Gondoltam magamban, ha ilyen egy indiai feleség, akkor mennyei lehet a házasság a férfi számára :). Pénzt akart adni nekem, hogy legyen egy kis útravaló. Mondtam neki, hogy nem fogadhatom el, mindig van annyi amennyire épp szükségem van. Erre erőszakkal a zsebembe nyomta. Megérkeztünk a bombayi rezidenciám elé, búcsúzni kellett. Mindenképp szeretett volna adni valamit, amiről majd eszembe jut. Mondtam neki, ne izgassa magát, mert már ide adta, azokkal a szép mosolyokkal, a kedvességével, meg csábos szemei tekintetével. Erre elővett egy kis tükröt a táskájából és a kezembe nyomta. Mondtam neki, hogy pont erre vágytam egy életen keresztül, de jobb ha megtartja, mert az ő földi megnyílvánúlása valószínűleg sokkal nagyobb hasznát veszi majd neki mint az enyém :). De ő ragaszkodott, hozzá, hogy megtartsam, azt mondván, hogy ha eljön az idő visszaadom a pénzt is és a kis kinyitható tükröt is, amelynek a másik fele nála maradt. Mindvégig őszinte voltam hozzá. Tudta, hogy nekem más a felfogásom a férfi nő kapcsolatról mint neki. Én nem birtokolhatok, engem nem birtokolhatnak. Lehet, hogy soha nem lesz senkim, és soha nem leszek senkié, mert tudom, hogy csak így lehet meg földi létemnek mindene amire épp szüksége van ahhoz, hogy majd egyszer természetes módon levetkőzze magáról, a földi lét nehezékeit. Abban egyeztünk, ha nem megyek el a következő nap, még összefutunk, hogy élvezzük még egy kicsit egymás társaságát mielőtt örökre magam mögött hagynám Bombayt. Úgy is alakultak a dolgok, hogy maradt még másnapra is egy kis újságos elintézni való, így estefelé találkozhattam a csábos tekintetű hindu szerelmemmel. Elvitt egy nagyon vagány föld alatti pipázós helyre, ahol vízipipáztak még a falak is. Sötét sejtelmes földalatti helység volt, jó ambient zenével. Soha nem vonzott a vízipipa, de ott kifejezetten jól esett szívni az aromás füstöt, és közben beszélgetni a lánnyal. Sajnos neki haza kellett mennie elég korán, ugyanis szigorú szabályokkal vigyáznak a szülők a család hercegnőjére. Ennyi volt, nem sok nem kevés, épp elegendő, és nagyon szép. A kapu előtt szálltam ki a Riksából. Egy búcsú ölelés szép szavak kíséretében, és azzal le is zárult a bombayi szerelmi történet.
Felmentem a lakrészre. Hanjalék nem aludtak, így volt alkalom egy kis beszélgetésre, amire korábban nem sok idejük volt nekik sem és nekem sem. Rajesh elmondta, hogy ha kimegyek a kapun, előttem az országút, és Ahmedabad amerre indulni szerettem volna, az balra van :). Mondom, akkor megvan, hogy melyik irányba veszem az utat majd reggel. Ennek nagyon örültem. Nem kellett végigbuszozzak a zajos hangos füstös városon, hanem egyszerűen csak elfordulok balra, és megyek kb. ötszáz kilométert, ami után megérkezek Ahmedabadba, ahol Prem Kumarral szerettem volna találkozni, aki nyolcvankettőben, Mahatma Gandhi születésnapján elindult gyalog a föld körül a béke üzenetével. Egy utolsó közös vacsora következett, még egy kis beszélgetés, utána elküldtem az újságot a nyomdának, és lefeküdtem, hogy másnap frissen, indulhassak tovább. Tudtam, hogy majd megint nem sok esély lesz egy darabig az ágyban alvásra, az európai színvonalú tisztálkodásra :)
Reggel amire felkeltem Rajesh már munkában volt. Hajnallal megreggeliztünk, kihúztam a szekerem a szobából, majd elbúcsúztam tőle, megköszönve neki, hogy otthont biztosítottak a harmadik Szabad Gondolat megszületésének. Kimentem a házból, ki a kapun, megnéztem a gumijaim mennyire kopottak, és elindultam északnak, Mahatma Gandhi városa Ahmedabad (ejtsd Amdabadnak). Nagy forgalomban húztam magam mögött a bőröndöt. Többen is intették, hogy elvisznek. Én azt mondtam nekik, ne vicceljetek, jelenleg sokkal gyorsabban haladok mint ti. Egy riksa is felvett, és teljesen díjmentesen elvitt egy darabon, majd egy kedves kis Suzukika. Becézem, mert amint mondtam már, ez a legkedvesebb, legjószívűbb, legszeretőbb autó a világon:). Az első Suzukika szinte ki is vitt a városból, de a küldetését egy másik testvére teljesítette. A második gazdája megteáztatott, és ennem is adott volna, ha éhes lettem volna, majd vett nekem egy flakon vizet az útra. Bőrönd húzás következett újra hegyen völgyön keresztül, amit a városon kívül kifejezetten élveztem is. Egyszer csak megállott egy teherautó, hogy elvigyen egy darabon. Az utasfülke dugig tele volt, de mondták, hogy hátul a csomagtér egyedül az enyém. Nem volt könnyű felmásznom oda, de nagyon kalandos utazásnak ígérkezett már lentről is. Egy teljes teherautó csomagtere csak az enyímé, ráadásul ingyenért :). Jó kis buli volt odafent, főleg ha a sofőr fékezett. Nagyon jókat táncoltam a néhol meglehetősen göröngyös utakon. Közben integettem kifele minden élőnek, és fényképzetem, filmeztem őket. Egy fél órai utazás után valami srácok érkeznek a teherautó mögé egy fehér Toyota Corollaval. Jókat gesztikuláltunk egymásnak. Szavak nélkül a tudomásomra hozták, hogy nem hagyhatják, hogy ott hátul zötykölődjek, ezért a teherautó elé húztak és megállították. Ilyent sem stoppoltam még. Teherautó csomagteréből kifele....nem hittem a szememnek, hogy még így is lehetséges a stoppolás. Átpakoltuk magamat a Toyota hátsó ülésére, és elkezdődhetett a Kaland, a „roadtrip”. Módos autó volt ez ám, bőr huzatos ülésekkel. Tudtam, hogy egyikőjük sem utcaseprő. Kis ismerkedés után, felhangosították a zenét és kezdődött a buli. Énekeltek, táncoltak az ülésben. Én is hamar átvettem a ritmust. Így fogyattuk az utat Gujarat állam felé. Egyszer csak azt mondják, hogy eljött a sörözés ideje. – A micsod aideje? - kérdeztem én? Ezek nem vicceltek. Húztak félre egy motel elé, ami mellett egy söröző volt. A világ minden nevesebb söre a hűtőben. Még választhattam is. Carlsberget ittunk mindannyian. Istenem milyen finom volt, és milyen hideg, milyen jól kompenzálta azokat a fokokat amiből kb. negyven volt körülöttünk a levegőben. Még az útra is vettek egy néhányat, és apukának is egy kis üzemanyagot, hogy legyen a nehéz időkre. Út közben megtudtam tőlük, hogy a rajongásuk a sörért részben annak is köszönhető, hogy Gujarat államban tilos az alkohol árusítás, fogyasztás. - Micsoda okos, dolog még ezt is törvénybe foglalni! - gondoltam magamban. - A törvényhozók jóvoltából, legalább egy kicsivel még jobban esik a sör az embernek. Igen, részben nekik köszönhetem, hogy egy jót sörözhettem is az úton. Mindkét srác fiatalabb volt mint én vagy négy évvel. Sógorok voltak, mivel ugyanabból a családból választották párjaikat. Vidám-kedélyű fiatalember mindkettő. Megvan mindenük amire szükségük van: szerető család, jó munkahely, és egy kis söröcske is alkalomadtán. Nem vágynak semmi másra, mint amijük már jelenleg is van. Elégedettek, nem sóvárognak olyan dolgokért amelyek nincsenek, amelyek lehetnének. Azt hiszem ez az ők szívből jövő mosolyaik, nevetéseik okozója, életük titka. Nagyon szívükön viselték a vándor sorsát, mondták, hogy gondoskodnak róla, hogy még aznap megérkezzek Ahmedabadba. Mondtam ne aggódjanak, elég az nekem, ha valahol az autópályán kitesznek az autóból. Mielőtt érkeztünk volna a városba, ahová ők éppen tartottak, behúztak egy busz elé, és megállították. Kiderült, hogy a busz épp arrafelé tart, amerre én. Amire valamennyire felébredtem kissé álmos kábultságomból, már meg volt vásárolva a jegyem, és a bőröndöm fel volt pakolva a buszra. Röviden búcsúztunk, de egy darabig még a busz mellett jöttek, integettek, búcsuszavakot kiabáltak felém.
Hosszú idő telt el amíg Ahmedabadba érkeztem, amit részben arra használtam, hogy pótolni próbáltam az elmulasztott beszámolókat. Olyan intenzívnek bizonyul ez az utazás, hogy elég gyakran elveszítem az egyensúlyt a tapasztalás és a tapasztalatok megosztása között. Valósággal el kell bújjak írni, mert ha nem ezt teszem, csak gyűlnek a meg nem osztott tapasztalatok, amelyek túl szépek ahhoz, hogy magamba zárjam őket. Azt érzem, hogy ez ami történik, nemcsak velem, nemcsak értem történik. Szeretném, hogy mindenkivel, és mindenkiért történjenek, akik szeretettel olvassák, és befogadják ezeket az élményeket. Ha nincs lehetőségem egy-egy állomásban aludni és időt tölteni néha, akkor valószínűleg egy kedves családnál vagyok, akik otthont adtak a vándornak, és akikkel nem tehetem meg, hogy laptopozok mialatt náluk vagyok, mert próbálom hagyni, hogy a lehető legtöbb, a lehető legszebb dolgok történjenek akkor és ott, amikor és ahol épp lehetőség nyílik arra, hogy megtörténjenek.
Ismételten éjjel érkezek mint az EDDA. Éjjel fél kettő, Ahmedabad buszállomás. Jönnek a segítőkész jószívű emberek, akik a turistát látják bennem, és kínálják a hotelt, a taxit. Legjobb fegyverem a következő két szó: NÓÓÓÓ MÁNIII (nincs pénz)...Egyesek még ezután sem hagyják abba a hadjáratot, tovább erőltetik a dolgokat. Ilyenkor azt mondom, hogy nem vicceltem, tényleg nincs pénzem. Ez meg beleszól a mi barátságunkba, nemde? Elindultam kifele az autóbuszállmásból. Közben vettem egy főt tojást az utcán, hogy csillapítsam éhségérzetemet. Tovább mentem a város belseje felé. Pezsgett az élet az utcán mindenütt. Kóbor-tehenek, motorok , riksák, gyors kajáldák. Egyből körülvettek kérdezvén melyik az én országom. Mondom, hogy Románia. Ha azt nem ismerik, Magyarországot mondok helyette. Utóbbin nevetnek, mert úgy hangzik angolul mint az, hogy éhes. Ha azt sem ismerik mondom, hogy Európa. Ezt már nagyjából mind tudják, hogy hol van. Helyet kerestem, ahol leülhetnék, bedughatnám a laptop kábelét valahova, hogy megnézhessem a neten, hátha találnék információt a keresett személyről. Egy boltos, aki elég jól beszélt angolul, ajánlotta egyből a segítségét. Kinyitotta egyik boltját amit már csak raktárnak használt. Utat engedtem a kifele igyekvő 2 kilós patkány komának, majd becserélkeztem helyette a helységbe, ahol egy kényelmes irodai szék fogadott egy asztal társaságában. Bekapcsoltam a laptopot, és megpróbáltam az internetet, ami határozott nemet mondott a kérésemre. Közben a tulaj elmondta, hogy a munkások nagy része neki dolgozik, a környéken az övé a legtöbb gyors étkezde. Teát hozatott (csáj), és megkérdezte, mit ennék szívesen. Udvariasan mondtam neki, hogy köszönöm szépen, épp nem vagyok éhes, mert az előbb pusztítottam el egy főt tojást. Mondtam neki, hogy a küldetés sikertelen volt, ugyanis az internet nem működik. A környéken senki nem hallott Prem Kumarról. Mondom neki, hogy én akkor elmegyek a vonatállomásra. Azt mondta, hogy a motorral elvisz. Másodszor ülök az enyémnél kétszer kisebb motoron úgy, hogy a hátamon a hátitáskám, meg valahol közben a húsz kilós bőröndöm. Megkérdezte, hogy kényelmesen ülök e. Mondom persze, ennél kényelmesebben nem is ülhetnék. Próbáld csak meg elképzelni a kényelmem egy biciklin két személlyel és harminc kilónyi csomaggal :).
Megérkeztem az állomásba ahol talán több ezer ember feküdt a földön, asztalon, széken, csomagszállító szekéren, meg mindenütt. Úgy lehetett elképzelni a képet, mint egy háborús filmjelenetből kivágott, háború utáni csatateret. Itt már tudtam, hogy ez sem egy kis falu. Kiderült később, hogy Bombay mellett az, de itt is akad vagy négy millió lakos.
Egy darabig nézelődtem a csatatéren, reménytelenül keresve a helyemet benne. Egyszer megszólít egy kedves fiatalember, hogy mit keresek, nem – e tudna segíteni. Mondom én már azt sem tudom, mit keresek a fáradtságtól, talán csak egy helyet, ahol megpihenhetek. Azt mondta, itt dolgozik az állomáson, menjünk be az irodájába, ott majd leülhetek. A munkatársai is kedves emberek voltak, az egészen beszéltek angolul. Sikerült nagyjából válaszolnom minden feltett kérdésre, amire a természet úrrá lett rajtam, és már éreztem, hogy tovább nem tudom nyitva tartani szemeimet. Reggel hat óra volt. Ők indultak már hazafele. Jött a váltas akivel nekem már nem volt nagy kedvem ismeretséget kötni, abban a lemerült állapotban. Elkísért a fiatal ember a legkényelmesebb váróterembe, ahol, találtam is magamnak egy szivacsos, három személyes ülőkét, ami rövid idén belül teljes méretével oda adta magát nekem, hogy le tudjak feküdni. Közel húztam magamhoz a bőröndöt meg a táskát, azzal elindultam az álmok mezején. Mostanig ez volt a legkényelmesebb útféli szállásom. Három órán keresztül járhattam a réteket, amikor hirtelen felkaptam a fejem, mert elérkeztem a végére, ahol újra kezdődött az aszfalt. Bementem a fürdőbe csomagom értékesebb részét a hátamon víve. Meglepődtem, hogy meglehetősen jól felszerelt és tiszta a mellékhelyiség. Egy budizás két rúpiába került, amíg egy zuhanyzás ötbe. Ez bőven belefér még az én költségvetésembe is. Ezért egyből befizettem egy full extrás frissülésre. Az ingemet meg a bugyimat is megmostam, és vissza is vettem, hisz tudtam, hogy ha kimegyek onnan, csupán fél óra kérdése és kopogni fog minden rajtam a szárazságtól. Megborotválkoztam, fogat mostam, készen álltam a lakodalomra. Kimentem az állomásból, hogy internetet keressek, ahol talán többet megtudhatnék Prem Kumarról. Senki ember fia nem ismerte, akivel eddig beszélgettem, pedig nem hinném, hogy sokan és gyakran gyalogolnák körbe a földet Amhmedabadból indulva, még akkor is ha ez egy négy milliós kisváros. A vasútállomással szemben volt egy kis internetező, ahol húsz rúpiával fizettem a szolgáltatásért, valamint elvették az útlevelemet, és beírtak a nagykönyvükbe, hogy ott jártam, és interneteztem, és akkor még nem volt semmilyen bomba nálam, mert a táskámból nem hallatszott, hogy tik tak, tik tak, és robbanás nélkül távoztam. Az interneten érdekes módon csak egy két cikket találtam róla, semmi többet, sem a személyéről, sem az általa létrehozott „Friends of All” nevű szervezetről. Elindultam nem tudom merre, talán megkeresni Gandhi otthonát, mivel az ő hatására indult Kumar testvérem a világ körüli útjára. Gondoltam ott csak tudnak róla. Közben befizettem egy útszéli teljes reggelire, ami chapatiból, meg három különféle curryből állt, kis edénylékben tálalva. A chapati olyan szerű mint a palacsinta, de vastagabb a tésztája, ezért ki kell nyújtani, majd kályhán megsütni. Számomra a rizs és a chapati közül az utóbbi a király, a másik csak az udvari bolond, amióta másodjára is belevágtam a barna rizs kúrába. Valahányszor megszakítom az írást, azért van mert elfordulok, és köszöntöm a körülöttem futkorászó Dzserike (egerek). Miután már nagyon sokat gyalogoltam és a betontömbök csak szaporodtak az út szélén, megkérdeztem, hogy még milyen messze van Gandhi ashramja. Válaszként azt mondták csupán hét kilométer, ami valóban nem lenne sok valahol kint a természetben, vagy a szerpentineken, amelyeket a zöld színű élővilág vesz körül, de ebben a füstös poros forróságban a fehér Tarzannak, sok egyszerre. Ezért felpattantam egy buszra, amelynek bejáratát, mentében kellett célba vegyem két darab, összesen kb. húsz kilós csomag kíséretében. Négy rúpiáért vittek szinte az ashramig. De ott is megkérdezte egy motoros, hogy nem e szeretném, hogy elvigyen. Megérkeztem a Gandhi házához. Épp nem volt otthon, de az emlékei meg az életének képekben és írásokban történő összefoglalása díjmentesen elérhető volt minden Gandhi és az általa képviselt szellemiség tisztelőjének, így nekem is. Gandhi a tiszta, harcot teljes mértékben elutasító életével részévé vállt az enyémnek, és hálás vagyok a létnek, hogy megtudhattam annak idején, ki volt az a Gandhi, ki volt az aki harc mentesen térdre kényszerítette a gonoszat. Ahogy beléptem a kapun egy kellemes nyugodtság, tisztaság érzés lett úrrá rajtam. Lekapcsoltam az utánfutót, és elindultam, hogy körbesétáljam az igaz emberré válás számomra egyik legfontosabb bölcsőjét. Közben érdeklődtem a keresett személyről. A válasz ismételten negatív. Végül egy könyvtárosnőnek csillant fel a szeme, hogy igen, ő hallott róla, de nem tudja, hogy találom meg. Ettől függetlenül megígérte, hogy megtesz mindent, hogy segítsen nekem. A minden, ha a mindenség úgy akarja nem mindig elég. Ezért ebben az esetben sem volt az. Az éjszakai kevés alvástól és az égető napsugaraktól kimerülve lefeküdtem egy kő padra Gandhi testvér otthonában és egy órát szundítottam. Elfogadtam, hogy bár megtettem mindent, valamiért még nem jött el az idő a találkozásra. Elindultam vissza a vasútállomás, Ahmedabadi otthonom irányába. Egy darabig gyalogosan mentem, ahol egy csapat fiatal srác kísért utamon. Figyelmeztettek, hogy gomboljam be az ingem, mert nem illő kigombolt inggel járkálni. Mondtam nekik, egye a fene, én vállalom, hogy illetlen vagyok, mivel hogy ha azt senki nem vállalná, előbb utóbb elfelejtenétek, mi az illő és mi az illetlen. Felpattantam az első buszra. Vidáman, kicsit mókásan, meglehetősen hangosan köszöntöttem mindenkit. Viccből alkudni akartam a buszjegy árából, erre egy fiatalember úgy döntött kifizeti helyettem,. Mondtam neki, hogy csak viccelek, annyira csóró még nem vagyok, hogy ne tudjak kifizetni négy rúpiát a jegyre. Prakush kíváncsian érdeklődött, mi járatban vagyok arrafelé, ezért előadtam neki a történetem sűrített változatát. Erre ő úgy döntött, hogy segíteni fog nekem. Onnantól, mindenhova elkísért, még a munkájába is elfelejtett visszamenni. Italt és vágnivalót vett nekem, és javasolta, hogy menjünk el egyik leghíresebb helyi újsághoz, mert ők biztos tudnak Kumarról. El is mentünk a „Gujarat Samachar”-hoz, hátha tudnak segíteni. Halvány fogalmuk nem volt arról ki az a Prem Kumar, és nem is nagyon piszkálták az archívumot, hogy hátha megkerülne benne. Ellenben úgy döntöttek, hogy nagyon jó cikk alany vagyok az újságnak, és elkezdtek fényképezni, majd kérdezgetni. Elmondtam, hogy elindultam a föld körül a béke üzenetével, így ott ahol szükség van rá, elmondhatom, hogy mi okozza a harcokat, miért nem élhetnek békében. Ez alkalommal sem csalódtam a médiában. Olyan dolgokat kérdezett ahelyett, hogy az üzenetről érdeklődjön, hogy hány éves vagyok, honnét jövök, és édesapám, meg édesanyám meg korom, meg végzettségem, meg hány napja, meg meddig meg hány centi, meg milyen magas, meg hány órakor. Az az érzésem támadt, hogy csak viccel velem. Gondoltam magamban, hogy hejjj koma, a lényeg nem e érdekelne, ha már ilyen intenzíven pazaroljuk egymás idejét. Felelőtlen voltam, Nem adtam hangot a gondolatnak. Hagytam a szenzáció hajhász újságírót, hogy tovább álljon a részletkérdésekre adott válaszokkal. Megtanultam, ha legközelebb ilyen újságíróval fogok találkozni, akkor meg sem fordul a fejemben az üzenet, hanem azt mondom, hogy ha Román államelnök fia vagyok, csak nem tudok jól románul. Jogot végeztem és bekerültem én is a parlamentbe, hatalmas palotám van odahaza, meg sikeres jogász is vagyok közben. De egyet úgy döntöttem, hogy megnézem Indiában mi a helyzet, hogy nem e tudnék valami diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni a két ország között...jó kis komédia volt ez az interjú ha értenék Gujaratiul, biztos elolvasnám, mit tartottak érdemesnek közölni rólam. Segített is tudatosítani bennem, hogy eddig sem voltam, de valószínűleg ezutén sem leszek a a mass-média, a világsajtó legkedvencebb alanya. Ja és úgy próbálj te is őszintén szavakot, gondolatokat formálni, hogy te sem leszel az! :)) Ha otthon ülnék, és írnék egy szappanoperát, a párkapcsolatokról, meg ennek kapcsolatát elemezném az anyagi jóléttel, és még jól is sikerülne, biztos leteperne a mass-média is, nem hagyna békén amíg egy újabb sikertörténetet az asztalra nem tennék.
Eljöttünk az újságtól, Prakush riksát fogadott minden irányba amerre mentünk. Irány az internetszolgáltató, aki valamiért úgy döntött, hogy az előre kifizetett internet szolgáltatást megvonja tőlem, hogy ne tudjam sem a történeteket sem a képeket feltölteni az internetre :).
Azt mondta a fiatalember mivel, hogy nem Gujarat államban vettem az internetes sticket, nem tudják megoldani a problémámat. Mondtam neki, igaz is, bocs hogy zavarom, visszamegyek néhány ezer kilométert Kerala államba, megkérdezni, mi történt az előre kifizetett internetszolgáltatással. Megkértem, ne csináljon úgy mintha a „Vodafone”-tól vettem volna az internetet, és hozzuk az „Idea”-hoz mentem volna megoldatni a problémát. Odalent olyan szépeket ígértek a szolgéltatásról, hogy azt mondtam, hogy még ha pénzem sem lenne is megvenném valahogy. Ledolgoznám az árát. De ahogy becsuktam a hátam mögött az ajtót, egyre csak azt tapasztaltam, hogy örvendek, hogy meg tudom nézni a leveleket, nemhogy még fel is töltsek képeket az internetre. Azt mondják el nekem, hogy miért nem tudnak segíteni, nem pedig azt, hogy oldanák meg a problémámat. Mondom, hogy jól van fiatalúr. Én vagyok a fagylaltos bácsi. Odajössz hozzám fagylaltért, amit előre kifizetsz. Majd én azt mondom neked, hogy sajnos épp elfogyott a fagylalt, de gyere vissza holnap. Holnap amikor jössz, azt mondom, hogy sajnos a fagylalt szállító összeveszett a gyártóval, nem pedig azt, hogy nem tudok adni fagylaltot, nesze a pénzed. Nem mérgelődtem. Ők sem egyáltalán, nagyon élvezték a humoros panaszkodásomat. Várom az internetet, de még azt sem tudom, hogy kitől várom, csak azt, hogy várom. :))
Prakush elvitt egy „Cyber Cafe”-ba, ahol megnézhettem a leveleket. Nincs nyerés, nincs konkrét válasz a kanadai barátomtól Joel-től, hogy lehet megtalálni Prem Kumart. Azt írta, hogy előkeresi a papírt amelyiken az információk vannak. Azt majd elküldi. Írtam neki, hogy nem akarom erőltetni, reggel tovább utazok. Mondtam Prakushnak, hogy ez a nap is megtelt, mehetek haza az állomásra. Reggel még meglesem, nem e jött valami info Kumarrol. Ha nem, útra teszem magam észak irányba, Delhi, Rishikesh felé. Ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt szétválnak útjaink még eszünk egy kis útszéli vajas kenyeret. Elindultunk vissza az állomás fele. De még mielőtt egy riksát fogtunk volna, egy úriember rám köszönt, jelezve, hogy tetszik az üzenetem. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy tetszik a kis oldalkocsis robogója. Erre ő felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Felültünk hárman a kis járműre és elindultunk az állomás fele, ami meglehetősen messze volt onnét. Útközben megállt egy helyen, hogy vegyen nekem valami jellegzetes gujarati ropogtatni valót. Itt találkoztam a bolt tulajdonossal, aki a táskámat látván szinte szóról szóra elmondta, hogy mi az üzentem.
Jó érzés volt hallani, hogy másokban is megvan az üzenet. Gondoltam, ha szerre mindenki felszínre hozza, úgymond felelősséget vállal érte, a változások világszerte elkezdődhetnek. Tetszett amit olvastam Gandhi otthonának falain: „My life is my message” (Az életem az üzenetem). Mennyire szeretném ha mindenki így tudna élni, hogy az élete legyen az üzenete. Hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy felelősséget kell vállalnunk a bennünk levő üzenetekért, ki kell mondanunk őszintén azt ami bennünk van, mert másképp teljesen fölöslegesen kaptuk meg, és csak elveszik, aminek eredményeképp lassúbb lesz a világ, és soha nem abba az irányba fog haladni, amelyikbe mi szeretnénk. Mondott még más ilyen egyszerű de egyben nagyszerű szavakat is Gandhi mester, mint például „Be the change you wish to see in the world” (Légy te a változás, amelyet tapasztalni szeretnél a világban). Ez alapjában véve ugyanarra a dologra hívja fel figyelmünket: vállaljuk a felelősséget azért ami bennünk van, kezdjük mi el a változást, mert azt nem lehet elvárni egyetlen politikustól, vezetőtől sem. Ha a változás nem belülről jön, az csak mindig egy képzeletbeli változás marad. Ne bízd a felelősséget másra, mert visszajön az hozzád, de akkor amikor már késő lesz. Szavazzál mindig magadra, az egyéni, megismételhetetlen emberi léted megszületésére, hogy fontos rész lehess a várt változásnak. Az amit csak te tehetsz meg senki más nem fogja megtenni helyetted, így ha nem cselekszel, annyival szegényebb marad a világ.
Elértünk az állomásra, megint búcsúzni kellett, megint egy újabb legjobb baráttól. Csak annyit tudtam neki adni cserében azért ami tőle kaptam, hogy azt mondtam neki is, hogy Isten áldjon, adja meg neked mindazt, ami eszközül szolgál számodra igaz emberré válásodban. Azt válaszolta Prakush, hogy már megadta a fizetséget a lét az által, hogy megismerkedtünk és ezt a napot együtt tölthettük. Kis vékonyka törékeny emberke volt Prakesh, de a jóakaratára világokat lehetne építeni. Még azt is észben tartotta, hogy akartam mosóport vásárolni, mert elfogyott, és mielőtt bejöttünk az állomásba, elszaladt, mondta, hogy jön mindjárt. Én már meg is feledkeztem a mosóporról. Egyszer csak érkezik vissza kezében a mosóporral, meg valami jó fogtisztító rágógumival. Hihetetlen, mennyire figyelmes és segítőkész egy ember. Utoljára megkérdezte még valamire van – e szükségem, mert ha nincs megy haza a felségéhez, akit nem mert felhívni, nehogy haza parancsolja őt. Azt mondják a nagyok az alázat megtapasztalásának legjobb eszköze a szolgálat, az embertársaidért tett önzetlen szolgálatok. Az aznapi fizetése is meg lett felezve szegénynek, mert ha a munkában valamit nem jól teljesít, büntetésképp levágják a fizetésének felét. Nem volt benne semmi feszültség vagy megbánás miatta. Végig örömmel ott volt, segített amiben tudott, utolsó pillanatban is őszinte mosoly volt az arcán. Megöleltem, és „”elengedtem, hogy menjen haza a családjához. Amíg ki nem mondtam, hogy minden rendben, minden megvan amire szükségem van nem mondta, hogy neki most akkor haza kéne mennie, még egy fél szóval sem tett célzást arra, hogy bajba kerülhet amiatt, hogy későn megy haza.
Visszamentem az állomás irodájába, ahol az azelőtti estét is töltöttem. Ott volt az én váltásom, az éjszakai. Megkérdeztem, hogy maradhatok-e náluk, hogy írjak, mert meglehetősen nagy az elmaradásom. A válasz igen volt, hozatták is már a teát a gondolatok mellé. Nagyon megszerettem az itteni teát. Finom ízes, kb háromnegyed része tej. Készen cukrozva adják. Isteni itóka reggel, délben, este, vagy épp egy jó beszélgetés mellé. Közbe közbe kérdeztek, én meg válaszoltam. A fiatal srác aki azelőtt este behívott az irodába nekifogott telefonálgatni, hogy az internetemet visszakapcsolják. Miután kissé elállt a hátam a sok üléstől, gondoltam egyet sétálok, hogy helyreálljanak az izmok és az ízületek. A srác velem szembe jött kissé bizonytalanul, zsebkendőt tartva az orra előtt. Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Meg is kérdeztem tőle, mit használ. Tudta a srác, hogy nem titkolhatja, és a kérdést is úgy tettem fel, hogy nyugodtan válaszolhatott rá. Mit használhatna szegény ha még sörözni is bűn ebben az államban. Elővett egy kis üveget, benne feltehetőleg aceton (vagy valami más erős oldószer). Éreztem is a szagát már az elejétől fogva. Visszamentünk az irodába. Nagyon fáradt voltam már, nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy erről beszélgessek vele, de ha már belekeveredtem a dologba, nekem kötelességem volt a kérdéseire bennem megszületett válaszokat szerre tolmácsolni neki. Voltak neki is mint a többi vele hasonló sorsú fiatalembernek nyomós okai, amelyek feljogosították őt arra, hogy huszonkét évesen elinduljon meghalni mint az elefántok egy hosszú élet után amikor érzik, hogy eljött az idő. Beszélgetésünk közben figyelmeztettem, hogy nem igazán van kedvem nekem most osztani az észt a problémájára, legszívesebben már aludnék mert a szemeim ragadnak le. De mivel, ez így történt, hogy rajtakaptam gyilkosság közben, nekem most kötelességem a válaszokat, amelyeket kínál számára az élet az én személyemen keresztül neki kézbesíteni. Az majd az ő dolga, hogy mit kezd velük. Csak arra kérem, hogy hagyja abba a hazugságot főleg önmagával szemben, de ha lehet másokkal szemben is, mert ez csak gyorsítja a gyilkosság folyamatát. Hosszasan beszélgettünk. Fáradtabb nem is lehettem volna, mint amilyen fáradt voltam akkor, de valahogy a gondolatok olyan kristály tisztán formálódtak, és kerültek terítékre, hogy én is elcsodálkoztam. Amikor már éreztem, hogy az üzenetet átadtam, jeleztem hogy én lassan indulnék lefeküdni, ha úgy érzi, hogy már nincs több kérdés. Abban egyeztünk reggel, amikor végez felkölt (ami nekem csak 2 óra alvást jelentett volna), és elmegyünk együtt a netemet tisztázni, és közben ha szükség váltunk még egy pár szót. Örömmel fogadta el a javaslatomat, és reggel ott is volt az „ágyam” mellett. Tyűűűűűű milyen kómás voltam, amikor felköltött. Azt sem tudtam hirtelen, melyik állomásban vagyok, de egy dolog nagy örömet okozott nekem, éspedig a fiatalember arca, a nyugodtság, meg az öröm amit rajta láttam. Azt mondta, hogy nincs értelme ilyen korán felkeljek, mert úgy is csak tízkor nyitnak. Azt mondta, hogy lehet jó is vvolt, hogy nem találtam meg a keresett személyt, és lehet, hogy nem is azért kellett nekem itt eltölteni két napot, hanem másért. Elmosolyodtam, és azt mondtam, lehet hogy igazad van. Valahogy én is éreztem, hogy talán az ahmedabadi igazi küldetés teljesült, indulhatok tovább. Ezt igazolta, hogy ma este sem volt válasz, amely segített volna megtalálni a békejárót, de én ettől függetlenül nagyon sokat haladtam, mondhatni szinte utolértem magam, minden lényegesebb mozzanata az útnak szavakba van öntve. Lassan lehet csomagolni őket, és postázni hazafele. „Facebook”-ot cseréltünk, és búcsúztunk. Bízok benne, hogy az ahmedabadi barátom „házának” a fundamentuma elkészült, és lassan épülhet rá az „otthona”, mely biztonságot nyújt számára, amikor odakint „rossz az idő”.
Este hétig írtam ezeket a gondolatoka az állomásban, és szinte be is fejeztem, amikor abbahagytam, hogy zárás előtt elmehessek az internetet szolgáltató cég itteni kirendeltségéhez. Rájöttem, hogy ugyanoda érkeztem, ahol azelőtt este is voltam. Annyi változott a hozzáállásukon, hogy már be sem akartak engedni amikor megláttak, azt mondván nyolc előtt tíz perccel, hogy záróra, hogy ők fél nyolckor zárnak. (biztos valaki tévedésből elírta az ajtón a programot, amely szerint nyolckor van a záróra). Én mindenesetre örültem, hogy nem volt internet, így utolérhettem magam. Visszajöttem az állomásra, kinéztem egy kényelmes ágyat magamnak és elkezdtem írni.
Most éjjel fél egy van. Harmadik éjszakámat fogom tölteni az ahmedabadi állomásban. Egérke futkorászik a lábaim mellett a földön, zúgnak a ventilátorok, a magyar ékezetes írás még mindig nagyon lassan megy, és az időbeli eltérés az élményeim meg azok megosztása között már csak néhány másodperc. Konklúziók: ezután rendszeresen próbálok írni, a Szabad Gondolatot meg folyamatosan szerkeszesztgetni, amikor anyag és ihlet van hozzá.
Kedves olvasó!
Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszik a történet, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenet máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson. Ha úgy gondolod, hogy szívesen lefordítanád az olvasottakat valamilyen nyelvre, (gondolok itt elsősorban románra, vagy angolra), kérlek jelezd szándékodat e-mailben (szbdgndlt@gmail.com). Egyelőre nem bővelkedem az anyagiakban, de amennyiben a helyzet változik, készen állok fizetni is a szolgáltatásért :)
. A harmadik szám is megjelenik hamarosan. Hogy igazán szabad lehessen a gondolat, igyekszünk mindenféle politikai, kereskedelmi és más érdekektől távol tartani. Nem szeretnénk pénzért reklámozni benne bármit is, mert az elvehetné Szabadságát. Az emberi értékeket szeretné hangsúlyozni az anyagiakkal szemben. Ajándékként jelenik meg mindenki számára, aki szeretettel olvassa, és befogadja őt. Lapunk továbbra is teljesen ingyenesen elérhető szeretne maradni, hogy mindenki elolvashassa, akinek épp rá van szüksége talán egy fontos lépés megtételéhez. Aki viszont fontosnak tartja , hogy a Szabad Gondolat továbbra is megjelenjen nyomtatott formába, és önzetlenűl támogatni szeretné, kérem írjon a fenti címre.
Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszett a beszélgetés, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenete máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson.
Rájöttem, hogy szükség van a Szabad Gondolatra. Különben már rég nem léteznék. Ha hirtelen megszűnök létezni ebben a formában, azt jelenti, hogy visszautasította a világ a szabadon gondolkodást.
Ma eljártam a kórházba, hogy vért adjak. Kiderült, hogy nagyon ritka-vérű vagyok, B3 negatív. Ezért nagyon értékelték a cselekedetet. Bevallom, életemben soha nem adtam vért mostanig. Nem is jöttem lázba soha attól a gondolattól, hogy tűt szúrjanak az ereimbe. De ma valahogy mégiscsak jött, hogy elmenjek vért adni. Volt nekem 6 liter belőle. Most 3 decivel kevesebb….igazán nem öl meg. Olyan sok jót kaptam és kapok folyamatosan az élettől, hogy úgy éreztem, ez a 3 dl vér csak egy parányi töredéke annak. Itt Puttaparthiban, főleg az ashramon belül, nagyon elterjedt szokás a SEVA, ami nem jelent mást, mint adni anélkül, hogy valamiféle fizetséget várjunk cserében. Sokan értik ezt, tudják, hogy nincs szükség arra, hogy bármit is kérjenek, mert a teremtés, a gondviselés maga, mindig tudja mire van leginkább szükségünk. Ugyanezt olvashatjuk a nagy könyvünkben is, de valahogy mégsem próbáljuk ki, mert nincs bizalmunk hozzá. Ezért folyamatosan árat szabunk mindennek. És csalódottak vagyunk, ha valamiért nem kapunk annyit, amennyit elvárunk. De ez így van rendjén: csalódnunk kell mindaddig, amíg az ébredés meg nem történik, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy nincs értelme bármit is akarni, mert az akarat az élet ellensége. Nincs ahogy igaz, tartós boldogságot érezzünk, mert bizalmatlanságunkból kifolyólag nem akarunk nagyon összebarátkozni az élettel. Így nem adunk neki esélyt, hogy megnyilvánuljon általunk. Javaslom, hogy akinek kedve van hozza, kicsit tűnődjön el a SEVA (selfless giving) jelentésén. Tudom, hogy vannak már sokan, akiknek már nem idegen a dolog. Tudják, érzik, miről szól a „seva”. De aki még nem próbálta, hanem csak filozofált a Szentírás útmutatói fölött, most végre ültesse gyakorlatba. Olvassál kevesebbet, és élj/tapasztalj többet. Az okoskodás nem visz előre. Tudom, mert próbáltam. Sokáig okoskodtam, amíg rá nem jöttem, hogy az életet nem tudom átjátszani, de ha figyelmes vagyok, az élet jó kis okosságokat tár elém anélkül, hogy nekem erőlködnöm kelljen. Aki nagyon ragaszkodik az okoskodáshoz, az okoskodásában boldogtalanul, féligazságokat vallva fogja elhagyni ezt a földi létet. Aki meg legalább egyszer alkalmat ad az életnek a teremtés nagyszerűségének, hogy megnyilvánuljon az életében, az látni fogja, hogy fölösleges volt annyit számigálni, annyit cselezni, annyit politizálni, annyit tervezni, annyit okoskodni, annyit sakkozni, mert maga az élet, aminek mindannyian a teremtményei vagyunk, tetszik-nem tetszik, fölöttünk áll, és jobban tudja, hogy melyik a legokosabb lépés, mint a mi szürkeállományunk.
Egyesek gyanakodnak, hogy vajon ki pénzeli az újságot, meg az ingyenes angol tanfolyamot, és hogy vajon milyen politikai érdek áll a háttérben. Hát igen…. Az okoskodók fejébe nem fér bele, hogy lehet adni önzetlenül, lehet szeretni az adást, hogy igazi élmény tud lenni az öröm látványa a másik arcán, aki kap anélkül, hogy azt kellene közben gondolja, hogy vajon mi lesz az ára. Sokaknak fogalmuk sincs mi lehet ez a jelenség, mert ezt nem lehet agyalással megérteni. Ennek megértéséhez élő szívre van szükség. Természetesen az sem fér a fejükbe az ilyeneknek, hogy az, aki képes önzetlenül, EGO nélkül adni, az folyamatosan megkap mindent az élettől, amire szüksége van anélkül, hogy bármit is kellene kérnie. Az újságot mostanig az önzetlen szeretet pénzelte: a család, a barátok meg a többiek, akikkel útközben találkozott a Szabad Gondolat. És ezt anélkül tették, hogy várjanak cserében valamit. Amit csinálunk, nem pénzért csináljuk, hanem azért, mert bennünk van, és ki kívánkozik belőlünk. Felelősséget próbálunk vállalni a bennünk levő gondolatokért, érzelmekért, hogy mások is bátorságot meríthessenek ahhoz, hogy kipróbálják önmagukat. Ezeket a gondolatokat azért kínáljuk, hogy mások is végre kimondják azt, ami bennük van, hogy ne okozzanak maguknak halálos daganatokat a szorongással, a stresszel, a kettősséggel ami a külső és belső életük között van, hogy vidáman, őszinte mosollyal az arcukon, beteljesülten hagyják el ezt a földi létet, ha eljön majd az idő, nem pedig fájdalomtól eltorzult arccal, büdösen, nyomorultan, kínszenvedések között. Nehéz megérteni. Értem és tudom, hogy ez már magas a szürkeállománynak. Ezért nem is haragszom a szkeptikusokra, a gyanakvókra, azokra, akik az ördögöt látják bennem meg az olyanokban, akik hasonló módon élnek és gondolkodnak. Még emlékszem jól én is, hogy honnét jöttem. Az embernek döntenie kell. Vagy háttérbe szorítja a számtant és elkezdi keresni az isteni ént, vagy marad a számtannal, földhöz ragadva, és szenved addig, amíg végül rá nem jön, hogy a szürkeállomány kudarcot vall egy bizonyos szint fölött. Elmondhatom, hogy nagyon szerettem a matekot, meg a logikát és jó is voltam benne. De megtapasztaltam, hogy van valami az agy felső határai fölött, és most az beszél belőlem. Ezek a szavak sem az enyémek. Én csak alázatos eszköze vagyok ezeknek a gondolatoknak. Hagyom, hogy csak úgy kijöjjenek, meleg ágyást találjanak, elültetődjenek, kinőjenek, virágot hajtsanak, és gyümölcsözzenek. Ennyi csak az én szerepem az egészben. Az egész ashram, az egész Puttaparthi erről szól: világunk egyik legmodernebb kórháza van itt, a világ legjobb szakemberei dolgoznak itt önkéntesen. Idejönnek minden évben és egy időt itt töltenek önzetlen, szeretetteljes munkával, hogy a kórházi kezelés itt Puttaparthiban mindenkinek teljesen ingyenes legyen. A kórház teljesen ingyen épült, az iskolák teljesen ingyen épültek. Ezt nekünk, európaiaknak nehéz felfogni, megérteni. Túl bele vagyunk süllyedve a logikus, modern anyagias gondolkodás iszapjába. Sai Baba egy hétköznapi emberkének pénzt adott, hogy belekezdhessen a vállalkozásába. Az illető vállalkozása kivirágzott, nagyon-nagyon sok pénzt hozott neki. Visszament a tanítóhoz és azt mondta neki: nagyon meggazdagodtam a tőled kapott kis tőkéből és az áldásodból, szeretnék valamit visszaadni belőle. Erre azt mondja Baba, nekem nem kell semmi, megvan mindenem. De ha adni akarsz, hát építs egy szép iskolát…., és fel is épült egy csodálatos zeneiskola. Nehéz ugye? Politika, cselszövés, összeesküvés van mögötte! Ez lehetetlen! Hát persze, hogy az! Hogy is lehetne lehetséges annak a kőfalak közé zárt elmének? Mi csak abban hiszünk, amit megtapintunk, amit látunk, amit hallunk. Semmi másban. De a teremtés csodája megtörtént velünk. Mi ahhoz kicsik vagyunk, hogy teremtsünk, de muszáj elfogadnunk azt, hogy létezünk, mert tapinthatóak, érzékelhetőek vagyunk. A szagunk menni kezd, ha sokáig nem mosdunk. Olyanok vagyunk, mint a hálátlan gyerek, akit a szülei szeretettel felnevelnek, ő meg rájuk gyújtja a házat, mert nem ért valamit. Hát persze, hogy nem ért valamit. Nem ért ő sok mindent! De ideje már észrevenni, hogy korlátaink vannak. Nem érthetünk mindent, sőt meg sem érdemeljük, hogy értsünk mindent. A sok megértéssel az sem lenne, mit kezdjünk, ha hirtelen ránk zúdulna. Ezért kapjuk csak kisebb adagokban ki-ki a maga mércéjével, hogy ne forduljon ellenünk. De, az a tény, hogy nem értünk sok mindent, még nem jelenti azt, hogy az a sok minden nem is létezik. Mindenki megtapasztalhatta eddigi életében, hogy olyan dolgoknak volt tanúja, amelyeket annak idején el sem tudott volna képzelni. Elég, ha veszel egy néhány fizika órát, ahhoz, hogy rájöjj, hogy milyen sok minden létezik, amit korábban el sem tudtál volna képzelni. Jól mondja a székely: az Isten az ember tévedését megbocsátja, de a makacs bunkóságát nem. Amondó vagyok, hogy próbáljunk meg egyszerűen csak tévedni anélkül, hogy bunkók is legyünk egyben, és máris kicsivel szebb lesz a világ, amelyben élünk.
Recent Comments