Szabad Gondolat

Elköltöztem

ELKÖLTÖZTEM IDE

EZENTÚL A LEGFRISSEBB BESZÁMOLÓKAT ITT OLVASHATOD

Nepáli éjszaka

Éjszaka van. A nappali események egybeolvadnak az álmok világával. Nem ér véget a nap az estével, hanem folytatódik tovább odaát. Felgyorsult az idő nagyon. A kicsi emberi test szinte képtelen követni az eseményeket. A beszámolók is el-el maradoznak. Sok az élmény, sok a történés, kevés az alkalom az írásra. Abba kéne hagyni talán. Nem kéne mindent leírni. Egyre inkább unom a részleteket is begépelni. De a részlet maga a köret. Anélkül nem megy a főétel. A laptopom is lerobbant. Kicsi kapun sok minden érkezik befele. Talán jó lett volna beosztani ezt a sokat 20-30 évre. Tudja a fene. Ami után a nap lemegy a szúnyogok kitartóan szívják a vérem ha a csillagos ég alatt alszok, ha bent. Úgy látszik, ez a ritka vér mindenütt keresett. Nemcsak a kórházak, hanem ezek az élősködők is imádják Rám szállnak sokan. Egyszerre többen is lakomáznak. Mintha szúnyog lakodalmat tartanának rajtam.

A gondviselés mindig jó útra terel. Soha nem kell kint aludjak. Ha semmi pénzem nem lenne is jól meglennék. Egyetlen hátránya a dolgoknak, hogy amikor egy család befogad, megvendégel, nem tehetem meg, hogy leülök a szoba közepén, és mintha ott sem lennének, neki fogok írni. És nem is szívesen tenném, mert mindig jól érzem magam velük, jó anyagot biztosítanak a további eszmefuttatásokhoz.

Eddigi hosszú évek eseményei, „felfedezései” most napokba sűrűsödnek. Azon tűnődtem álmomban, hogy a két nem kért jóslat is értelmet nyer ezekben a száguldó hétköznapokban. Négy-öt éven belül már olyan gondolatokat kell majd a felszínre hoznom a lét mélyéből, amelyek már teljes mértékben összeférhetetlenek lesznek a nagy hazugságokkal, amelyekbe az ember oly betegesen kapaszkodik. Nekem vagy nekik menni kell. Az igazságnak nehéz lehet az útja egy hazugságokkal tele társadalomban. Ettől függetlenül nagy hitem van abban, hogy a teremtés igazságát nem lehet olyan könnyen eltiporni még a modern tudomány eszközeivel sem. A hamis próféták fellázadnak ellenem, mert egyszerű létezésem által meginog a hatalmuk.

Te, aki olvasod ezeket a sorokat, leszel a bíró, aki dönteni fog, aki az ítéletet kimondja. Ha még négy-öt év múlva is ott leszel, ahol mostan vagy, a lusta kényelmes álmodban, akkor az én nyakamra veted a kötelet, hogy ne zavarjalak amikor fényes nappal nyitott szemekkel alszol. Te leszel a hóhérom. Ha viszont akkora már belekóstoltál az ébrenlét gyönyörűségébe, akkor a hamisaktól kéred vissza a figyelmed, hogy kiéhezve elhagyják a színpadot. Bármennyire is kényelmetlen, de előbb vagy utóbb elérkezik számodra is a döntés ideje, amikor választanod kell az örök álom és a látás között. Nyilván ha addig még arra is rest voltál, hogy legalább belekóstolj a színek csodálatos világába, egyszerű lesz a döntésed. Nagy döntés lesz ez ám, mert utána vagy az örök sötétség, vagy az örök világosság következik. És te kell dönts, mert nem fogja megtenni helyetted egyik általad megbízott képviselő sem. Ez már nem az a játék.

 

Alszik a háború

 Másnap reggel jól kipihenten, frissen ébredtem. Kicsivel a reggeli napsugarak után keltem. Hikmat már az óráit tartotta az iskolában. Amíg visszajött, én már túl voltam a reggeli teázáson, és már egy néhány sort is begépeltem, a magam mögött hagyott útról. A nap elég hamar eltelt a városban. Miután hazamentem, megkérdeztem, hogy bevállalnának-e egy újabb otthoni specialitást. Azt mondták, hogy milyen beszéd. Erre Hikmattal „lóra ültünk”, és bevágtattunk a piacra dzsemért, ami eddig ismeretlen fogalom vala számukra. Vettünk tojást, tejet. Liszt és cukor volt otthon. Vettünk két sört is meg a lányoknak csokoládét.

Apropó sör. Én elképedve vettem tudomásul, hogy a sör háromszor annyiba kerül, mint otthon a finom friss kocsmai csapolt sör. Gondoltam magamban, ez igen, még megiszok két sört, azzal stoppolhatok haza, mert teljesen legatyásodok. Sajnos Nepál egy nagyon szegény ország, hatalmas árakkal. Minden sokba kerül, csak a munkának nincs értéke. Mindent importálni kell Indiából, vagy Kínából, ezért az árak a csillagos eget karcolják. Az a motorbicikli ami Indiában ötvenezer rúpia, Nepálban százötvenezerbe kerül. Egy indiai rúpiáért 1.6 nepálit számolnak. Még így is kétszerese a motorkerékpár ára a reális árnak. Én amikor jöttem át ide, még szinte örvendtem is, hogy mivel ez nagyon szegény ország, kevéske pénzem nem fog nagyon fogyni. Tyűűű mekkorát tévedtem. Nem is bánom, hogy csak egy hónapra van vízumom :). Kérdeztem, hogy miért nem Indiában veszi meg a motorkerékpárt, ha itt ilyen drága. Hát azért mert mire az Nepálba kerül a feneke alá, még drágább lesz mintha Nepálban vásárolná meg. Hihetetlen, hogy minél kevesebb vére van a népnek, annál jobban szívják egyesek. Bár szabadon járhatnak-kelhetnek a két ország lakói a határon, a kereskedelmet nagyon megvámolják az állambácsik. Itt megint feltevődik a kérdés miért is van állam? Miben segíti az az állampolgárt? Hozzásegíti a nehézségekhez, melyek egy jó adag szenvedés után végül megvilágítják az ember valóságát, amely hozzásegíti azt a feleszméléshez. Egyre inkább azt látom, hogy sem a hatalmak sem a vallások nem hibások az ember szerencsétlenségéért. Egyedül az ember a felelős amely vakságával megteremti és élteti ezeket a rendszereket. Ők a szükséges rossz. Én ezért igyekszem, hogy ne a rendszer ellen uszítsam a fiatalokat, hanem inkább arra biztatom őket, hogy a tudatosság élő mezejére lépjenek, ahol már nincs kiszolgáltatottság, nincsenek hibások.

Az országban amelyről korábban azt hittem, hogy béke uralkodik, meglehetősen sok baj van. Ennek jelképe, hogy fegyveres katona mászkál úton-útfélen. Mindenért amiért pénzt lehet kérni, nagyon sok pénzt kérnek. Minél szegényebb az ember, annál többet kell fizetnie. De ez így normális, ha már telni hagyjuk a bili, akkor hagyni kell, hogy teljesen felteljen, amíg kiloccsan belőle a tartalma. Utána meg újra tiszta bilivel kezdődhet a mese.

Olyan tíz-húsz éve a maoisták elkezdtek szerveződni a népet elnyomó állam ellen. Elindult egyfajta polgárháború Nepálban. Jó sokáig tartott. A maoisták csoportjai a dzsungelben bujkáltak. Össze-össze csaptak az állam haderőivel. Sokan meghaltak a „Szabadságért”. Hikmat azt mondta, hogy annak idején előtte is két út állott. Egyik az elfogadás és a családalapítás, a másik meg az erdőben levő bujkálás. Azt mondja, hogy a bujkáló barátai közül szinte egy sem él. Sikerült az összesnek feláldozni életét az eszméért, ólom által szétroncsolt koponyával, folyóba dobva végezni. Most csend van Nepálban. A színdarab a békéről szól. Hogy lett a csend? Hát egyszerű: a maoisták vezetője a kormány mögé került. Talán miniszterelnök. Számomra ez már lassan komédia, pontosabban paródia. Kapott ő is egy tál husikát, amit televíziózás közben rághat, hogy ne kelljen a nép baján törje a fejét. És „béke” van Nepálban. A katonák vigyázzák a békét. Valahogy úgy mint Irakban, vagy Afganisztánban, vagy Kasmírban. Eddig akivel beszélgettem a véres harcok útján kivívott békét senki nem nevezi békének. Elég a kormánynak, ha ő annak nevezheti? Megnyugtattam Hikmatot, hogy nincs háború Nepálban, mert most épp alszik. De ha ne adj Isten úgy jár mint én, hogy a szúnyogok rászállnak, és összecsipdesik, az fel fog ébredni, mert én is mindig felébredek, ha már nagyon zavar a szúnyogcsípés.

Hazavittük a palacsintához valókat, és újból felcsaptam szakácsnak. Isteni istenük volt ennek a kedves nepáli családnak. A vendég, akit Istenként tisztelnek, pityókalevest és palacsintát főz nekik :)) Ízlett nekik a híg palacsinta. Nekem is nagyon. Nem azért mert én készítettem, hanem azért, mert már rég nem ettem.

Úgy terveztem, hogy másnap továbbállok, de Hikmat jött egy olyan ötlettel, hogy menjek velük egy szegény gazdálkodó családhoz, akiknek segített valami támogatáshoz jutni, és ezért meghívták őket vacsorára. Azt mondta, hogy úgy készüljek, hogy ott is alszunk. És nagyon egyszerű körülmények között laknak. Engem ekkora már nem nagyon lehetett megijeszteni az egyszerű körülmények kifejezéssel. Mondtam neki, hogy ne törődjön, én ha kell a szabad ég alatt is, ha kell a folyó martján is....A másnap megint hamar eltelt. Gyengélkedő számítógépemet próbáltam meggyógyítani. Délután időben elkezdtünk készülni a látogatásra. De csak hat óra körül indultunk. Hikmat a felesége és a két gyerek motoron mentek. Én meg előttük már odastoppoltam. Amikor ők is megérkeztek a faluba, ahonnét le kellett térni a dzsungel irányába, azt mondta Hikmat, hogy először beviszi a családját a kis faluba, majd visszajön értem. Ez nem is történt másképp. Kis offroad motorozás és a napnyugta után, megérkeztünk vendéglátóinkhoz. Én már távolról megszimatoltam, hogy a lehető leggazdagabb emberekhez jöttünk. Hatalmas terület. Ameddig a szem ellát semmi nincs bekerítve. Három agyagból tapasztott ház egymás szomszédságában. Volt egy óriási, és két kisebb. Isten tudja hányan lakhattak ott. De az a béke amit az a hely kisugárzott magából, leírhatatlan. Egyik férfinak két felesége is volt. Neki köszönhetően én is elgondolkodtam, hogy nem is olyan rossz dolog ez a házasság. Gyerekek asszonyok férfiak. Mindenki egy bogban. A házak belsejéről és külsejéről teszek fel képeket, hogy segítsenek nekem a bemutatásukban. Nem kell már mondjam, hogy nagyon egyszerű berendezésű otthonok voltak ezek. Minden agyagból volt. A házban voltak szintén agyagból készült hatalmas, amolyan kulacs alakú tartályok, amelyekben a gabonát tárolták. Szerelmes lettem ezekbe a sáros agyagos keverékből tapasztott házakba. Ha hazamegyek, én is építek egyet. Szerintem szinte teljesen költségmentesen is fel lehet építeni egy ilyent egy néhány tetőtől talpig székely barát segítségével. Ideális télen-nyáron. Télen nagyon jól tartja a meleget, nyáron meg jó hűvös. Kellemes száraz gabonaillat volt odabent. Nem volt szükség légfrissítőre. Az ablakoknak mint általában csak a helyük volt szépen kidomborítva, ahol a levegő szabadon járhatott ki be. Egyszerű otthonaikba soha nem mennek be cipősön, akarom mondani papucsoson. Mindig kint hagyják a lábbelit. A padlás az olyan anyagból készült mint a fal. Egybe van minden tapasztva, akár egy homokvár a tengerparton. A földre szalmából készült szőnyeget terítenek az étkezéshez, de ez nem létfontosságú. Étkezés után az asszonyok felseprik a földet, néha fel is mossák. A szintén agyagból gyúrt tűzhelyet azt hiszem, minden nem kimossák. Hikmat mesélte, hogy ő is ezen a helyen nőtt fel, de a szülei eladták a földjeiket, és a városra költöztek, hogy gyerekeiket taníttassák. Ennek ellenére ő mindig ide jön vissza, ha igaz csendre, nyugalomra vágyik. Olyan szeretetteljesen beszélt ezekről az emberekről, hogy néha vallásos emberek nem tudnak ilyen szépen beszélni isteneikről. Mondta, hogy ők soha nem veszekednek, soha nem hadakoznak senkivel. Nem akarnak többet mint amennyiük van. Kiderült, hogy mint gazdálkodók, elég jól viszik. Hatalmas földjeik vannak. Még malmuk is van ahol a búzát megőröljék. De nincsenek rossz viszonyban senkivel. Egyetlen bajuk Hikmat szerint az, hogy iskolázatlanok. Meg is kérdeztem tőle rögtön, hogy ki mondta neked, hogy az iskolázottság hordozza az ember értékét. Tényleg vajon Jézusnak milyen végzettsége volt. Tudott-e írni és olvasni. Nem-e azért ítélte halálra a társadalom, mert tudatlansága égbekiáltó volt. Honnét lenne neked liszted, ha minden szülő iskoláztatni akarná a gyerekét. Láthatod, hogy milyen harmóniában élnek. Egyik sem siránkozik, hogy jajjjjj, nincs iskolám, és ezért milyen boldogtalan vagyok. De lehet, hogy egy szép nap, eljön majd egy okos hozzájuk is, aki elmondja nekik, hogy ha iskolába mennek, akkor sokkal értékesebbek, és boldogabbak lesznek. Oszt egyet hajítanak a sarlókon, és mennek iskolába. Te meg mész Indiába a lisztért is, mert Nepálnak saját lisztje sem lesz. Vagy majd beimportálja neked valaki tripla áron, mert ugye kell egy a háromból a kereskedőnek, kell egy az állambácsinak, és egy neked. Természetesen mind a háromért te fizetsz majd. Nem veszi észre ő sem, te sem, én sem, senki, hogy olyan íratlan szabályok szerint éljük életeinket, melyek igazságáról szentül meg vagyunk győződve, de valahogy mégis megnyomorítanak bennünket.

Kényelmes ágyat vetettek nekem, fölötte szúnyoghálóval. Megint úgy aludtam mint egy baba, fel sem akartam kelni. Másnap meglátogattunk még néhány környékbeli családot is, akik szintén ehhez hasonló életmódot folytattak. Vannak ott valami érdekes fák melynek az ágát letörik, és azzal tisztítják fogaikat. Ennek nedűje nagyon jól fertőtlenít is. Hamar ellestem a módszert tőlük, és kipróbáltam én is. Nagyon bejött a dolog. Úgy éreztem, hogy a fogaim is jól megtisztultak tőle. Egy kis kunyhó mellett egy apró öreg párocska válogatta a foghagymát. Mindketten már kilencven felé jártak. A bőrüket összeráncolta az erős nap, különben makk egészséges és fitt volt mindkettő. Nem győztem csodálkozni rajtuk. Olyanok voltak mint két 90 éves gyerek egymás mellett, ahogy kuporogtak és dolgoztak az otthon most már tiltott növénnyel. Úgy érzem néha ismételnem kell magam, hogy hangsúlyozzam, hogy mennyire szép az, hogy az emberek ennyire közel vannak az Isten minden más teremtményéhez, az állatokhoz, a földhöz, a növényekhez. Nem fosnak, hogy jajj mi lesz ha bepiszkítom a kezem, és befertőződik, nem e kell majd levágja a doktorbácsi. És mi lesz a higiéniával ha majd nem lesz pénz Domestosra. Nem e fognak a bacilusok pokolra küldeni az azokat elpusztító vegyszerek hiányában. Az a szomorú ebben a kis tragikomédiában, hogy a fogyasztói társadalom valóban úgy van nevelve, hogy már a tudattól, hogy elfogyott a Domestos megbetegszik. Tehát ránk nézve ez igaz is. Rájuk nézve, meg mi a csöcs az a Domestos? Vagy lehet, ha elmondanám nekik mi az a Domestos, csendben elvonulna imádkozni, és helyettem is bocsánatot kérne a teremtőtől, hogy különböző káros vegyi anyagokkal mérgezem az anyatermészetet. Micsoda csillogó villogó pozitív kisugárzású reklámjaik vannak! Istenem...Visszamentünk vendéglátóinkhoz reggelizni. Reggeli után elkezdtünk szedelőzködni, megköszöntem teremtőmnek, hogy újra ilyen csodálatos élményben részesített, nekik meg a kedvességet, a ragyogó mosolyokat, és elindultunk vissza „nyugatra”.

 

Az áldozat/ A dráma

            Az ember olyan mint egye veder amelyben víz van. Ha a veder folyamatosan azon van, hogy kisebb vedreket feltöltsön vízzel, és nem figyel oda magára, akkor előbb-utóbb azon kapja magát, hogy kifogyott, nincs már több vize. Nemhogy a többi vederbe, de még neki sem jut. És adakozó helyett a veder koldussá válik. Pontosan úgy mint az áldozatot vállaló szülő, aki a gyerekétől koldulja a sikert, hogy az által ő is értékessé váljon. A társadalom és annak összes szabálya arra nevel, hogy ilyen veder légy te is. Adjál adjál adjál. Még ha ki is ürülsz adjál. Szinte az összes vallás az összes szabály abba az irányba tuszkol, hogy légy te is egy ilyen üres veder, amit már könnyen lehet rakosgatni. És ha dobnak bele egy kegyelem garast, örök hűséget esküszik egy idióta eszmének, egy szent háborúnak, ha kell. Borzalom! Az a veder, mely odafigyel arra, hogy folyamatosan tele legyen vízzel, hogy teljese legyen „élete” az állandóan képes adni, mert mindig van amiből. És akarva-akaratlanul is megtölti a kisebb vedreket. De az a veder, amely egy idióta eszmét követve elhanyagolja magát, annak annyi, nemhogy segít, hanem megnyomorít maga után más vedreket is. Aki ezt nem tudja megérteni, abból automatikusan koldus veder lesz, amit alkalomadtán csak eszközként használnak a szar tárolására. Figyelj oda magadra, mert ha megvonod magadtól a figyelmed, képtelen leszel bárkin is segíteni. Sem anyádon sem apádon, sem gyerekeiden, senkin. Mindenkinek csak a terhére leszel. Energiát szívsz el a környezetedtől, miközben azt hazugod magadnak, hogy jó adakozó vagy. Kérlek, ne tedd ezt! Légy felelős életedért, hogy olyan veder lehess amelyik soha nem fogy ki, amelyből mindig meríthetnek mások is.

            Annyira megtetszett nekem a tetőn a csillagos ég alatt, hogy arra kértem jótevőmet, hogy engedje meg, hogy fent aludhassak. Nem volt semmi ellenvetése Hikmatnak, sőt, neki is annyira tetszett az ötlet, hogy magának is a csillagtakaró alatt vetett ágyat. Leírhatatlan érzés nyugovóra hajtani a fáradt fejet kint a szabad levegőn, hol a kellemes nyári szellő simogat álomba.

            Reggel korán a napsugaraival együtt jött a tetőre a reggeli tea is, kedves, jó reggelt mosoly társaságában. Úgy éreztem magam ott, mintha oda születtem volna. Jól telt Hikmatéknál, jó volt a társaság, jó volt a hangulat. Éreztem, hogy szívesen látott vendég vagyok. Másnap együtt motoroztunk vissza a városba, ahonnét traktoron utazva távolodtam 8 kilométert 2 nappal korábban. Hikmat az irodájába sietett, én meg egy csendes lepattant kajáldát kutattam fel, ahol leülhettem írni. Késő délután  értem haza. Azt mondtam, ha nem veszik rossz néven, egyet én szeretnék főzni nekik valami otthonit. Neki is fogtam pityókát hámozni, hagymát pucolni. A kuktában hamar megfőtt az ízes pityóka leves, amit ők is előszeretettel fogyasztottak. Este megint sokáig beszélgettünk. Igazi Rómeó és Júlia történet. A nehézségek, még jobban összefűzték őket. Argentin filmsorozatba illő dolgokról halhattam egész este. Azt mondta a srác, hogy úgy érzi, hogy ha felesége meghalna, ő sem akarna tovább élni. Ugyanezt az asszony helyett is elmondta. Úgy gondolja, ha ő halna meg előbb, a kedvesének sem lenne boldog az élete nélküle.

            Én valósággal le voltam rökönyödve, hogy milyen csapdákat állít az ember maga és felebarátja elé. Mondtam neki, hogy barátom, bármennyire is szeretlek titeket, kötelességemnek érzem ezekre az öngyilkos gondolatokra őszintén reagálni, ha már az én füleim voltak azok, amelyek felfogták és továbbküldték az információt az agyam felé.

-        Te tényleg azt hiszed, hogy egész életed értelme, hogy szerelmes légy egy bizonyos személybe, önfeláldozóan megvond a figyelmedet minden más környezetedben létezőről ezért? Sajnos, ha azt mondod, hogy nem szeretnéd, hogy a feleséged előtted meghaljon, akkor meg kell tapasztalnod az ő elvesztését. Mert az lesz a végső inger számodra, melynek következtében kinyithatod a szemeidet a világ felé melybe bele lettél teremtve. Teljesen normális dolog, hogy az embernek szembesülnie kell félelmeivel. Ez egy ajándék, egy nagy lehetőség, a félelemmentes, teljes élet lehetősége. Egyszerre sok irányból ordít felém, hogy az emberek áldozatoknak vannak nevelve. Ezért kénytelen vagyok írni erről. Te meg elolvasod, elítélsz ha jól esik, vagy felhasználod valamire saját belátásod szerint. A tipikus én a tied te az enyém történet. Megint visszakanyarodunk a birtokláshoz, a birtokolni akaráshoz. Szentül meg vagyunk győződve, hogy boldogságunk, ha birtokolhatunk olyan dolgokat, amelyek már a születésükkor elmúlásra voltak ítélve. Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy ennyire becsapjuk magunkat? Mi ez, ha nem hitetlenség, a teremtéssel szembeni teljes bizalmatlanság jele? Az ember aki hisz, és nem pedig hitet hazudik magának, hogy jónak gondolhassa személyét, nem tesz ilyent. Ha van bűn, íme, itt van. A fenti sorokban olvashatod. Már most szembe kell nézzenek az elvesztés félelmével, mert a meglehetősen jó képű fiatalembert környékezik a lányok. Hívogatják, üzeneteket küldözgetnek. Ő meg eszeveszettül „védekezik” ellenük. Elmondja nekik, hogy nős, és két gyereke van, de csak nem hagyják békében. A feleségének is folyamatosan elmondja, hogy mi történik, akarata ellenére. A felesége meg otthon eszi a kefét, hogy vajon szeretett férje munkában van-e vagy csajozik. Istenem, de jó, hogy van ez az idegtépő féltékenység, de jó hogy gyötörni tud mindaddig amíg az ember látni kezd, vagy végleg lehunyja szemeit. Szelíden de ugyanakkor tárgyilagosan próbáltam szemléltetni velük, hogy mi az amit ezzel a magatartással bevonzanak maguknak. Mondtam, a birtokolni akarásnak semmilyen köze nincs az igaz szeretet kinyilvánításához. Mondtam Hikmátnak, ha igazán szereti feleségét, engedje őt szabadon. Sőt, kérje meg rá, hogy néha egyedül elmenjen otthonról, amíg ő vigyáz a gyerekekre. Egyedül lehessen saját gondolataival, saját életével, hogy pihenjen, elmélkedjen, „meditáljon” kicsit, elmenjen a barátnőihez, megtapasztalja a környezetet, amibe bele lett teremtve, és ezáltal megérthesse saját életét, hogy szebbé, színesebbé, értékesebbé válhasson. Így sokkal vonzóbb lesz férje számára is. Az évek, évtizedek telhetnek nyugodtan, mert a szépségét és a varázsát soha nem veszíti el. Így igazi élmény lesz a férjnek is minden együtt töltött perc. Természetesen ez fordítva is érvényes. A fiatal női és férfi test vonzalma alábbhagy és szépen elmúlik az öregedéssel, de a belső fény vonzalma, megrészegít mindenkit maga körül, még évtizedek után is. És ezt nem kezdi ki az idő foga. Hagyjátok a fenébe egymás terrorizálását és féltését, mert az a másik test amit birtokolni akartok, már rohadásnak indult, és lassan elmúlik.

Keményre gyúrt galuskák voltak ezek a fiatal párnak. Tussi nem beszélt angolul, de szemmel láthatóan értette, amit mondok. Fáradtnak látszott mindkettő, amikor befejeztem a feltett kérdésre az élettől jövő válasz tolmácsolását. Hikmat szenvedett a szavak súlyától. De nem baj. Inkább most szenvedjen, és essen túl rajta, mintsem egy életen keresztül ne legyen egy igazán felszabadult, őszinte tiszta pillanata. Elbúcsúztam tőlük, felmentem a tetőre, belebújtam a hálózsákomba, és magamra húztam a csillagtakarót.

A koldulás művészete

            Az aki a „külső boldogságokon” vegetál, az egy életre a koldulást választotta, annak a boldogságát vagy boldogtalanságát mindig meghatározza egy külső tényező, egy külső ítélet, vagy egy külső elismerés. Ez az ember mindig összetörik, lelkileg tönkre megy ha valami rosszat mondanak rá. Ez az ember küzd majd az elismerésért, az oklevelekért, a rangokért, hogy különböző, ember által létrehozott intézmények által naggyá avattassa magát, ez által azt hazudva magának, hogy most már értékes, sőt jóval értékesebb mint más, akinek kevesebb oklevele van, mint aki kevesebb dicséretet szerzett a társadalomtól. Ő mindig könyörögni fog a figyelemért. Senkit nem kímél, még saját gyerekeit sem. Sőt, ők lesznek a legnagyobb áldozatok. Nem ők kapják tőle a figyelmet, hanem tőlük veszi el azt. Arra kényszeríti őket, hogy mindig a kedvében járjanak, mindig „szót fogadjanak”, hogy saját mintájára torzíthassa a még tiszta, ártatlan, egyedi megismételhetetlen emberi lényt. Így nevel koldust a gyerekéből is, így öröklődik a koldulás generációról generációra. A gyerek alig várja már, hogy felnőtt lehessen, és visszaszerezzen valamit abból, amitől ártatlan gyerekként megfosztották. Ő is nekikezd intenzíven koldulni, hogy nagy lehessen mint az apja. Tetszik, nem tetszik, ezek vagyunk. Igazi boldogság önti el a szívemet, amikor látom, hogy a szülő a gyerekét szabadon hagyja a tapasztalások mezején, és teljes erejével és tudásával segíti, hogy megtalálhassa a saját egyéni útját, az egyéniségének legmegfelelőbb szakmát, életformát, ahol ő a legjobb lehet. Segíti, hogy ő is meghalhassa belül az isteni hangot, amiből még egy ugyanolyan nincs a világon. Helyette a legtöbb szülő valamit nevel gyerekből. Valamivé idomítja, vagy idomíttatja gyerekét. Pont úgy ahogy a székely a malacot karácsonyra levágni hizlalja. Ez szörnyű. Közben természetesen azt hiszi, hogy milyen nemes dolgot visz végbe: valakivé iskoláztatta gyerekét. Nem veszi észre, hogy VALAMIVÉ tette őt idióta, önös törekvéseivel. Manapság a legtöbb esetben jogászt, közgazdászt, orvost vagy valami ehhez hasonlót szokás idomítani a gyerekből, mert a buta a szülő elhiszi, hogy egy jogász vagy egy orvos, jóval értékesebb, mint egy takarító, vagy egy gazdálkodó. Még csodálkozunk, hogy ennyire a feje tetején áll a világ. Tehetséges szabómeseterek végeznek ügyetlen orvosi munkát, és fordítva: tehetséges orvosok végeznek igénytelen szabó munkát. Erre szoktam mondani, hogy az aki teljesen szabadon élhet, mindenféle idomítás mentesen harminc éves koráig, az sokkal többet él, mint akit beépítenek a falba már gyerekkorában, és kilencven éves koráig a tégla szerepét alakítja, amit más formált, aminek semmi egyedisége, semmi egyénisége nincs, amiből több millió van, ami semmiben nem különbözik a másik kilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenctől. Azt is vallom, hogy az a szülő aki  megöli gyerekét, aki szülői terror mentesen élhetett harminc éves koráig, sokkal kisebb gyilkosságot követ el, mint az, aki már nagyon fiatalon elkezdi idomítani gyerekét, megfosztva őt minden vonásától, ami egyedivé tehetné őt ebben a társadalomban. Csodálkozunk, hogy miért mondják egyesek, hogy birkákként élünk? Hát ezért! Azért, mert birkákként emberi lényeket nemzünk, akikből később birkákat nevelünk. Egyszerű a válasz. Tudod mi nem egyszerű? A fenti sorokban magadra ismerni. Az nagyon nagyon nehéz. Talán a legnehezebb egy dolog egy ember számára. De ha sikerült, akkor már meg is tetted az első lépést az igazság, az egyéni szabadság, és az igaz boldogság irányába.

Különös házasság Nepálban

 

            Hosszú zötykölődés és elmélkedés után megérkezett buszom az aszfaltra, amely egyik irányba Mahendranagar felé vezetett, a másik irányba pedig be az ország belsejébe, Pochara és a főváros, Katmandu felé. Én természetesen az ország belseje felé szerettem volna haladni, de miközben a hogyan továbbon gondolkodtam, megáltt egy motoros fiatalember és kíváncsiskodni kezdett, mi járatban errefelé. Én dióhéjban el is meséltem neki, hogy merről, merre tartanék. Mivel látta, hogy nem sietős az utam, azt mondta, ha van kedvem, menjek el az otthonába, és töltsem ott az éjszakát. Mondom neki, ha ilyen kedvesen hívsz, én örömmel elfogadom. Miért is erőltetném tovább az utat? Amúgy a nap lemenőben van lassan. Ekkora már praxisom volt a nagy bőrönddel és hátitáskával a motoron utazásban. Visszafele indultunk, a határ irányába. Megint úgy jártam mint a csárdásban: kettőt balra, kettőt jobbra. Se baj, még rendelkezésemre áll szinte egy hónap. Megérkeztünk szerény kis otthonához, ami az előzőhöz képest egy palota volt. Otthon gyönyörű felesége, 6 éves kislánya és másfél hónapos kisfia fogadtak. Bevittük a csomagjaimat a házba. Közben megtudtam, hogy ő tanárkén dolgozik. Magán iskolákban tanít nepáli irodalmat. Ezen kívül még egy németek által létrehozott alapítványnál is  tevékenykedik, amely a pénzért szolgának adott gyerekeket próbálja kiszabadítani börtönükből, visszavinni a családhoz, és segíteni rajtuk, hogy helyreálljon a helyzetük, hogy ne kelljen a gyerekeiket eladják, vagy odaadják gazdag embereknek. Érdekes dolgok kezdtek kiderülni a békésnek hitt Nepálról. Közben megkérdezték, mit szeretnék vacsorázni. Erre azt mondtam, azt amit ti szeretnétek vacsorázni. Tökéletesen megfelel az nekem. Motorra ültünk, hogy elmenjünk a  közeli piacra vásárolni. A változatosság kedvéért én ültem elől. Egyre szimpatikusabbak ezek a kicsi 125 köbcentis motorok amióta tudom, hogy van köztük olyan is (Honda Hero), mely egy liter benzinnel 80 kilométert is képes megtenni. Tehát fogyasztása 1.25 liter 100 kilométeren. Úgy megszoktam már ezeket a kicsi jószágokat, hogy attól tartok, hogy nem merek majd ráülni az otthoni 750 köbcentis 250 kilós vasparipámra. Bevásárlás után hazamentünk. Amíg készült a vacsora, felmentünk a ház tetejére. Lapos a ház teteje piknikezésre első osztályú. Leültünk és élveztük a naplemente fényeiben a vidéki élet csendjét. Kiderítettük, hogy mindketten a harminckettedik földi életévünket töltjük. Neki is meg kellett indokolnom, hogy 32 évesen még hogyhogy nem vagyok házas. Mélyebb betekintést nyerhettem Hikmat által a nepáli szokásokba, tradíciókba. Ízelítőt kaptam az elmúlt évtizedek történelméből is. Elmondta, hogy nagyon megnehezíti családi életüket a közös bűnük, hogy kaszton kívül házasodtak, ugyanis a felesége, egy magasabb kaszthoz tartozik mint ő. De ők mivel az egymás iránti érzelmeik fontosabbak voltak számukra, mint minden más külső családi és társadalmi elvárás, összemertek házasodni, ezzel egy hatalmas botrányt okozva mindkét fél számára. Hikmat szülei elfogadták idővel a döntésüket, és azóta újból családtagnak tekintik a gyereküket és annak családját. A lány szüleinek még nem sikerült, de nem is nagyon törték magukat. Sőt, egybekelésük idején fenyegették, és folyamatosan nehezíteni próbálták életüket, hogy bűnhődjenek mindketten helytelen döntésükért. Ilyen a szerelem Nepálban. Itt szinte mindenki egy Rómeó és Júlia, akiket nem a szülők adnak össze egymással, hanem szabad döntésük eredményeképpen kelnek egybe. Mint kiderült, a lány szülei már csak azért sem fogadhatják el a helyzetet, mert ha elfogadnák, őket is megvetné, megbélyegezné a társadalom, így szóba sem kerülhet, hogy kockáztassanak.

            Mondtam Hikmatnak, hogy házasodás terén nálunk már nincsenek ilyen súlyos gondok, de azért a társadalom nálunk is előszeretettel hajigálja a bélyegeket annak a hátára, aki nem fogadja el annak íratlan törvényeit, aki önállóan mer gondolkodni, és önálló döntéseket mer hozni, melyek nem mindig vágnak egybe az elvárásokkal. Nálunk is keresnek, és ha nem találnak, festenek fekete bárányt. Nálunk is megvan szinte minden jó és rossz, amit nekem most elmondhatna annyi különbséggel, hogy nálunk zöldre van a zöldre van a rácsos kapu festve.... Mondtam, hogy én is legalább olyan törvényszegő vagyok mint ő, annyi különbséggel, hogy nem roskadozok a bélyegek súlya alatt, mert nincs időm ennyi sok szép dolog mellett rájuk is figyelni. Amióta megláttam, hogy milyen gyönyörű ez az élet, bűnösnek érezném magam, ha siránkoznék, és azon törném magam, hogy minden okos elvárásnak eleget tegyek. Ezt javasoltam neki is. Próbáljon meg saját magára és családjára figyelni a bélyegek helyett, hogy az igazi öröm forrását fellelhesse odabent. Vegye észre, hogy milyen nagy lehetőséget kaptak a sorstól az által, hogy ilyen kitaszítottak lettek. Mostantól elkezdhetnek a külső hangok helyet a belső, isteni hangra figyelni. Ez által esély adódik számukra is, hogy megértsék, hogy az igaz boldogságot, nem anyuka meg apuka meg a szomszédnéni meg annak barátnőjénél kell keresni, hanem odabent.

Ima a kurvákhoz

Kurvák, latrok, tolvajok, alkoholisták, rossz erkölcsű földi halandók, eszeveszett őrültek, igaz szentek! Mind-mind a barátaim vagytok. A gyermekeim vagytok. Én szültelek titeket a törvényeimmel, a szabályaimmal, az ítéleteimmel, az elvárásaimmal. Szánalmas életetek azért teremtetett, hogy megváltást hozzon nékem, hogy megvilágítsa az igazság útját koszos lábaim előtt.

Kedves rosszak, kitaszítottak! Köszönöm, hogy vagytok nekem. Könyörögve kérlek titeket, hogy bocsássatok meg nekem, hogy tudatlanságommal, vakságommal ilyennek teremtettelek benneteket. Teljes szívemből szeretlek mindannyitokat nemes szolgálataitokért. Ne haragudjatok rám, hogy vakon ítélkeztem fölöttetek ahelyett, hogy elfogadjalak olyannak, amilyenek vagytok, és elfogadásom által megértsem, mi az amit adni akartok nekem, az útját vesztettnek.

Boldog vagyok én, akit olyan barátok vesznek körül, akik folyamatosan megmutatják számomra az Igaz Utat.

Mostantól szabadon engedlek benneteket. Nincs már szükségem az ítélkezésre, nincs szükségem arra, hogy értéktelennek mondjalak titeket. Visszatérhettek a fénybe, oda ahonnét jöttetek.

Kedves olvasó! Tisztelettel megkérlek téged is, hogy ne ítéld el barátaimat. Ha jönnek, engedd közel őket magadhoz, értsd meg őket, hogy segíthessenek neked látni, hogy segíthess nekik a visszatérésben. Fényből születtek. Isteni fényt hoztak az életembe, melyet szívesen megosztok veled is, ha már készen állsz befogadására.

LÉGY SZABÁLYTALAN, LÉGY ÚJRA SZÉP! Kérlek ha tetszik, ne tartsd magadnál, add oda másnak is.

 

Mi az alkohol?

Mi az alkohol?

 

Azt kérdeztem tőle, miért kell neki alkohol? Azt válaszolta, hogy ellazulni. Miért kell ellazulnia? Tán mert feszültség van az életében? Azért mert összhangban van környezetével? Mert mindent amit tesz, örömmel tesz? Nem hinném. Lazulni akkor lehet, amikor van amiből. Nemde? Mi után van szüksége az embernek a lazításra? Tán ami után sorra nemet mondott mindenre, ami belülről jött., és megfelelt minden külső elvárásnak, társadalmi szabálynak, törvénynek, ami több mint valószínű nagy mértékben nem volt összeegyeztethető azzal amit az egyedi, belső hang diktált.

Sokan megkérdik, hogy nős vagyok-e. Ő is megkérdezte. A válaszom, hogy néha igen, de nem vagyok házas.

• Miért nem vagy házas?

• Hát, mert egyszerűen még nem éreztem, hogy meg kéne házasodjak.

• Te miért házasodtál meg?

• Nem tudom. Egy bizonyos kor előtt meg kell házasodni.

• Ki mondja ezt?

• Nem tudom, de mindenki ezt teszi. Ez a szabály.

(Gondolatban) – Igazi birka vagy, tudod?

Talán tudja, talán nem. Mindenesetre iszik még egy kortyot a lazulásért. A mai európai társadalomban már visszafogottabb az ítélkezés e téren, de egy két évtizeddel ezelőtt még kiprédikálták volna a templomban, hogy ezzel az emberrel baj van, mert már 27 elmúlt, és még nem házas.

Néha lazítás előtt gondolkodj el, miért és miből készülsz ellazulni, mert ha vagy olyan ügyes, hogy megtaláld a választ, egyszer csak azon kapod magad, hogy lazítanál, de már nincs amiből lazítanod, mert már teljesen laza vagy egy jó ideje. Tán még arra is alkalmas vagy már, hogy másoknak is segíts az ellazulásban. Azért jó megrészegedni néha, hogy lásd melyik az az állapot, amit el kell érni, amit meg kell tartani józanul. Ha az ember fél óra alatt válik teljesen őszintévé fél év kihagyás után, az nagyon nem kellemes élmény a hallgatóság számára, talán még saját maga számára sem, ha nagyon túlzásba viszi. Amikor berúgsz, vagy beszívsz rendesen, és már nem érzel semmilyen féle változást, azt jelenti, hogy megérkeztél, laza életed van, amelynek minden másodpercét a leghasznosabban töltöd. Tudni fogod, hogy minden külső segédeszköz csak fölösleges anyagi költséget jelentene.

Ígéretéhez híven el is intézte a dzsungelből való kijutásom a sofőrrel. Felpakoltak bőröndöstől elindultunk az aszfalt irányába. Láttam egy gyönyörű szép nepáli lányt a buszon, akinek feltehetőleg az édesanyja tartotta az ölében a babáját. Szegény nagyon kimerültnek látszott. Folyamatosan aludt el. Az édesanyja vigyázott rá is, és a gyerekére is. Nagyon fiatal lehetett. Épp csak kikezdte a naggyá válás a fiatalságát. Megtette, amit elvártak tőle, férjhez ment, asszony és anyuka lett belőle. De most nagyon fáradt, gyengének látszik. Kicsit pihenni kéne, ha hagynák. De már nem lehet. Majd csak negyven év múlva, amikor visszaadja magát az örökkévalóságnak, amikor a társadalom végleg leveszi vámpír fogait vérereiről. A buszon hagytam, hogy a gondolatok szabadon hancúrozzanak a fejemben, és már ott elővettem a füzetet és a tollat, hogy az alapokat lejegyezzem.

 

Falu a dzsungel közepén

 A busz tele volt. Nem nagyon kívánkoztam nagy csomagommal fel rá. Abban egyeztünk, hogy a busz tetején folytatjuk az utat. Elkezdődött életem első busz teteji utazása. Nagyon jó a kilátás onnét, jó a friss levegő, meg a szabad szél, mely simogat. Bárcsak soha ne fékezne a busz azon a poros úton, mert olyankor olyan port kavar az ember nyakai köré, hogy meglep amikor lenézek a földre és azt tapasztalom, hogy az úton is maradt belőle. De nem ellenkeztem én. Kapaszkodtam helyette, mert olyan úton haladtunk, hogy a fenekem csak néha érte a vas csomagtartót odafenn, és amikor megérte, akkor rendszerint nagyon fájt. Egyre beljebb kerültünk az erdőbe (itt dzsungelnek hívják). Elérkeztünk egy katonai ellenőrző ponthoz. Megkérdeztem, hogy minek vannak ők itt? Mire ügyelnek ennyire felfegyverkezve? Erre azt mondják az utasok, hogy az orvvadászok ellen. Miért milyen állatok vannak itt? Hát elefánt, orrszarvú, szarvasok, tigrisek, stb. Azt hittem csak viccelnek. De később kiderült, hogy egy olyan helyen vagyunk, amely tele van a fent említett állatokkal. - Sok a tigris, néha elviszi a teheneket. - Mondják. Ez igen kérem! Jó kis faluba lettem meginvitálva. - Remélem, nem téveszt majd össze egy tehénnel, hogy széttépjen engem helyette. Akkora marha, remélem nem vagyok. - gondoltam magamban :). Nehezen és fájdalmasan megérkeztünk a kis faluba, ahonnét még volt vagy 3 kilométer gyalogolni valónk Gopal falujáig. Az volt az érdekes az egészben, hogy nem volt szabad senkinek sem egyedül járnia az úton. A dzsungelbe csak busszal, vagy más autóval szabad ki és be járni azért, hogy a tigris gyomrát el ne rontsa az emberhús. Biciklikkel meg motorkerékpárral is csak csoportosan lehet közlekedni ezen az úton. Még ha nem is tetszene valami odabenn, akkor is azt kéne mondjam, hogy teszik minden, mert mit érnék én azzal, ha azt mondanám, hogy nem tetszik valami. Le is út fel is út, csak egyedül nem ajánlatos egyik sem. A gyalogolni való előtt megpihentünk, a buszmegálló melletti kocsmában, ahol Gopal (így hívják az első nepáli barátomat) ételt is rendelt. Ő whiskyvel kényeztette ízlelő bimbóit. Nem látszott „rossz” embernek, de ahhoz képest, hogy 8 hónapja nem látta családját, feleségét, gyerekeit, nagyon nem sietett haza. A végén én kellett meginvitáljam őt saját otthonába. Már a séta maga nagyon élménydús volt számomra. Az az életvitel, amit a kis folyó partján láttam, amely mentén gyalogosan közeledtünk Gopal háza fele, szerintem nem sokat változott az elmúlt kétezer esztendőben. Kicsi kunyhókban élnek az emberek, melyeknek nem több a feladatuk, minthogy esőben, be lehet húzódni éjszakára. Vidám gyerekek játszadoztak a folyóban és a folyó partján. Nem zavarta őket, hogy mellettük hűsűltek a bivalyok is a folyó közepén. Szép nepáli jányok mentek hazafele előttünk, akikkel Gopal szóba elegyedett. Kevéske angoljukat mind ideadták nekem, hogy ne unatkozzak. Engemet „uncle”-nek hívtak (Nagybácsi). Olyan kedvesen mosolyogtak, hogy az már-már jobban perzselt mint a nap sugarai. Hosszú gyaloglás után átkeltünk a kis folyón, ahonnét a ház nem volt túl messze Gopal szerint. A távolságok meghatározásáról lévén szó én már rég nem hittem neki. Már a főúton amikor találkoztunk azt mondta, hogy csak e helyt van a faluja, nem messze. Megérkezénk kicsi otthonába, ami nem volt különb azoknál a kunyhóknál amelyeket korábban láttam a folyó mentén. Nagyon figyelmeztetett már az elején, hogy készüljek fel arra, hogy nagyon egyszerű az otthona. Mondtam neki, ne izgassa magát, ha kell a csillagos ég alatt is elalszok a szalmában. Nem először történne ilyen. Hát mit mondjak? Valóban egyszerű volt a kis kunyhó. Annál egyszerűbbet rajzolni sem lehetett volna. Nem tudom, hogy egyáltalán ajtó volt e rajta. Abban biztos vagyok, hogy én személyesen egyet sem csuktam be vagy nyitottam ki ott tartózkodásom alatt. Nem volt túl magas az egész. Annak viszont örültem, hogy nem négykézláb kellett bemenni. A ház váza fagerendákból volt összerakva. Falai alapját valami bambusz képezhette, amelyre kívül-belül valamiféle agyagos sárt tapasztottak, amit talán szalmarostokkal kevertek össze feldolgozás előtt, hogy jobb legyen a tartása. Nagyon érdekes és egyben kellemes élményt kölcsönzött szemeimnek a kunyhó látványa. Olyan tiszta és egyszerű. Mintha egybe lenne olvadva a környezetével. Olyan mintha egy nagy kő tömbből lenne kifaragva. A ház előtt is ugyanaz az agyag volt mint belül. Annyi különbség vala a kint és bent között, hogy kint hűvösebb volt a levegő, és kevesebb volt a fény, a kicsire méretezett lyukaknak köszönhetően, melyek az ablak helyén álltak. Érkezésünkkor édesanyja és gyerekei fogadtak. De nem volt semmi extra nagy fogadtatásban része. Mintha csak tegnap lépett volna el egyet a piacra, és másnap hazament volna. Kezünkkel megérintettük édesanyja lábát. Ő meg a kezét a fejünkre tette. Ez a módja itt az üdvözlésnek. Anyukája elég szikár fehérnép, aki nem lehet túl öreg, de már túl fiatal sem. Olyan 60 körüli. Szemmel láthatóan makkegészséges. Egészséges fénylő fehér fogsora, és mosolya arról árulkodott, hogy sokat nem idegeskedett élete folyamán, egyszerűen élt a környezete nyújtotta lehetőségekkel. Egy férfi is ült az édesanyja mellett a ház előtt, akiről azt mondta Gopal, hogy ő tanította gyerekkorában. Gurunak nevezi őt. Sok-sok gyerek volt mindenfelé amerre a szem ellátott, amiből csak kettő volt a Gopalé. De nem igazán vannak kertek arrafelé. Ha van is az állatokért van. Mindenki udvara a mindenki udvara. Jönnek mennek a vendégek, a gyerekek. Intenzív tapasztalások napjait tölthettem ott. Sokat nem beszéltünk mert nem volt nekik sem meg nekem sem akivel. Néztük néha egymást mint a borjú az új kaput és nagyokat csodálkoztunk egymás másságán. Én még láttam olyanokat mint ők annak idején a discoveryn meg a travel channel-en, de lerítt tekintetükről, hogy ők már egy néhány élete nem láttak még egy olyan kalapos sáppadtat mint én. Hirtelen eszembe jutnak a marokkói tapasztalataim is, melyeknek legkülönlegesebb részeit, fent a hegyekben a berberek között szereztem, akik egyenesen UFÓnak néztek engemet és a motoromat. Előkerült az asszonyka is hamarosan, aki egyből munkának látott. Végezte a dolgát. Teát főzött, majd tüzet rakott és nekifogott a vacsora elkészítésének. Én sem ültem ott tétlenül. Elővettem a fényképezőgépet, és sűrűn kattogtatni kezdtem, és kisebb filmeket rögzítettem erről a számomra újszerű életformáról. Egybe van minden ott arrafelé nem sok választja el a házat az istállótól, meg a mezőtől, ahol a mindennapi betevő terem. Egész estét azzal töltöttem, hogy játszadoztam a gyerekekkel, közben fényképezgettem őket, amit ők nagyon élveztek. Érdekes ez a nagy különbség amit tapasztalok a két harmadik világi ország Marokkó és Nepál között. Amíg a marokkói gyerekek úgy viselkedtek a fényképezőgép láttán, mintha a lelküket akarnám elrabolni, az indiaiak nepáliak egyenesen imádják, és megkérnek rá, hogy fényképezzem őket. Nem tudom, ehhez milyen köze lehet a hindu és a muzulmán vallásoknak. A muzulmánok köztudottan nem rajonganak a fényképezésért, a hinduk akkorákat mosolyognak, hogy szinte a mandulájuk is látható a fényképen. Én próbálom szeretni és elfogadni mindkettőt, de hazudnék ha nem azt mondanám, hogy a hinduk magatartása számomra sokkal emberközelibb. De erről tovább egyelőre nem filozofálok, mert a kasmíri muzulmánok vendégszeretete is égbenyúló volt. Elgondolkodtam, hogy vajon minek kell a Delhiben egy repülőtéren biztonsági emberként dolgozó férfi annak a családnak, hisz megvan ott helyben mindenük, ami szükséges és egyben elégséges a boldogságukhoz. Egyetlen férfit nem láttam dolgozni. Amíg az asszonyok a mezőn hajladoztak, ezek ültek egy helyben és bambultak, észt osztottak egymásnak, és valami helyi készítésű alkohollal kábították neuronjaikat. Volt amelyik egy kis néhány fadarab és szalmaszálból készült boltot üzemeltetett, ahol bagót, cukorkát, szivart, és más apróságokat árult. Azt tudom, hogy ha nagyon sok pénzem lett volna sem tudtam volna onnét választani szinte semmit sem magamnak.

Csend van mindenfele, néha csak a madarak éneke, meg a bivalyok kontrája töri meg egy kis időre. Ideális hely egy eszét vesztett nyugatinak az újjászületésre. Itt az anyag elenged magától, figyelhetsz nyugodtan a lelkedre. Semmi extra nincs. Még villanyáram sincs. Van pompa a háztól kb. 20 méterre, ami a föld mélyéből adja a friss vizet. Ott, a pompa körül zajlik minden vizet igénylő tevékenység beleértve a mosogatást, mosást, tisztálkodást. Egy veder segítségével kellett megoldanom nekem is mindezt. Egy cseppnyi vízzel sem használtam többet a kelleténél. Megtanultam kímélni és jobban tisztelni a vizet az elmúlt 3 hónap alatt. Sokaknak ajánlanék egy-egy ilyen tanfolyamot, hogy észrevegyék, hogy mennyivel többet használunk, pazarlunk mindenből, mint amennyire szükségünk van. Úgy képzelem a modern nyugati világot a föld felszínén, mint azt a rengeteg szúnyogot a testemen aznap éccaka, amikor a teherautóban aludtam, amikor már az volt az érzésem, hogy ezek még közvetlen kapcsolat nélkül is szívják a véremet. Ja és a vécézés. Hát az érdekes vala. Én örvendek, hogy nekem az ott töltött nap alatt nem kellett. Regelenként elmentek a dzsungel fele a kis folyó martjára, és ott egy szimpatikusabb fa tövében végezték nagyobb dolgaikat. Utána a folyóban megmossák a popsit. A gyerekeket azt hiszem, nem ott csinálják. Azt sem csináltam ottlétem alatt, úgy hogy sokat nem gondolkodtam a kérdésen. Nekem mindenesetre nagyon megtetszett ez a természet közeli emberi létezés. Estére főztek az útközben kissé kényessé vállt európai gyomromnak levest. Nem is ettem többet, hogy ne terheljem a belügyet. Azt a tévedést követtem el az elmúlt hetekben, hogy amíg útközben igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, minden alkalommal amikor megérkeztem valahova királyi módon megvendégeltek, és én hagytam. Ez persze nem egészséges egy olyan gyomornak, amely már-már nyugdíjba menne.

Az ágyak gondolhatjátok, hogy nem azok a kihúzhatós kanapék, se nem azok a két személyre gyártott de tulajdonképpen 6 személynek is elegendő franciaágyak. Bambusz keretre szereltek valami fa lábakat. A keretre meg spárgából készített hálót rögzítettek. Már rég lement a nap, amikor kihoztak elkezdték szervezni a kinti lefekvést. Gopal és felesége a hídban aludtak ahova egy kb 20 centi szélességű lépcső vezetett. A nagymama és a gyerekek kint a ház előtt. Nekem is a ház előtt vetettek ágyat. A pokrócokat nem sajnálták tőlem. Nekem még szúnyog hálóm is volt. Kint a friss levegőn a szabad ég alatt hihetetlenül jól pihentem. Felkelni sem volt nagy kedvem reggel, annyira jól esett ez a természetközeli lustálkodás. A reggeli tea is ágyba jött. Alapszabály náluk, hogy a vendégeket Istenként tiszteljék, és isteni bánásmódba részesítsék. Ezt éreztem is nagyon. Nem győztem hálálkodni, hogy az utazásnak nem egy luxusosabb formáját választottam, hanem a szinte pénz nélküli lehető legegyszerűbb formáját, maximálisan rábízva magam a gondviselés oltalmazó kezeire, és közben megnyitva minden kaput, hogy az élet minden cseppje beáramoljon. Azt is szoktam mondani, ha kérdik, hogy azért utazok ilyen formában, hogy az élet igazi ízét érezhessem. Ne azt kapjam, amit az ember kaphat a pénzéért, hanem a valóságot, az igaz nyers életet mindenhol, ahol épp vagyok. Turista sztorit hallottunk már eleget. A gondviselés nagyszerűségéről csak kevesen regélnek, mert abban már nincs marketing, nincs biznisz, nincs pénz, nincs anyag. Abban egyszerű, tiszta igazi élet van csak, ami pénzre nem váltható.

Másnap reggel dzsungelbe mentünk fát keresni, de nem a tűzre, hanem, hogy árnyékot biztosítson a tegnapi reggelinek meg ebédnek. Útközben megteáztunk. Mindenkinek úgy mutatott be Gopál mint (software engineer). Azt hiszem angolul a programozókat hívják így. Már az elején hangsúlyozta, ha kérdik, akkor egy helyen dolgozunk és én programozó vagyok, nem tom mekkora fizetéssel. Szemmel láthatóan meg is volt a várva-várt hatás. Isteneikről egy kis időre megfeledkeztek. Mert én voltam az új isten, aki valami nagyon fontos munkát végez, és rengeteg pénze van, ennélfogva egy meglehetősen fontos és értékes ember vagyok, legalábbis az ők mércéjükkel mérve, fontosabb mint az egész falú együttvéve. Gopal is feltehetőleg több tiszteletet vívott ki magának a falú szemében egy ilyen barát társaságában. Gondoltam magam, akkor légy te igazán vidám amikor egy igazi software engineer eljön veled a faludba, hogy dicsekedhess vele :). Mondtam neki, hogy ha nem muszáj, ne hazudjon, mert nem lesz attól boldogabb senki. A szomszédoknak sem tündérmesékre van szükségük már ebben a korban. De ő továbbra is ragaszkodott a történethez. De ha jól belegondolunk, nem csak ő olyan, aki mások hírnevével próbálja magát díszíteni. Ilyen a tipikus koldus, akinek már csak a mások hírneve jutott, meg egy autogram melléje. Ilyen mindenki, akit sikeresen lemondattak, vagy önkéntesen lemondott önmagáról. Azoknak csak egy külső értékes kölcsönadott díszes köpeny marad, amit bármikor lekaphatnak róla, és marad a meztelen nyomorúságos koldus, aki szégyenében, értéktelenségében legszívesebben letörölné magát a föld felszínéről. A helyi boltban is előkerült valami helyi készítésű bátorító, szavakat kimondató ital. Ennek nagyon nem örültem, mert a fickót ital nélkül is nehezen értettem. De volt ott amolyan csomagos leves is, amit ott helyben elkészítettek nekem. Levesezés után visszamentünk a házhoz, a kút felfrissültem, megmostam az ingemet, kendőmet. Ami percek alatt megszáradt a tűző napon. Úgy jártam, hogy mivel a tartalék alsógatyámat is elhagytam, szinte minden reggel megmosom és visszaveszek mindent úgy vizesen, mert ahogy kimegyek a napra, tíz perceken belül, minden száraz rajtam, és még vasalni sem kell :).

Elbúcsúztam a falutól, biciklire pakoltuk a bőröndömet, és elindultunk vissza a másik faluba ahol már buszmegálló is van. Visszafele sem volt hűvösebb az időjárás mint arrafelé. Olyan eső előtti nyomott melegség volt. Szippantotta is ez az energiát, de nagyon. Amire megérkeztünk az egy napja nem látott korcsomához, olyan fáradtak voltunk mintha napok óta gyalogoltunk volna. Gopal egyfolytában azt búsulta, hogy nem hozott pénzt magával. Ilyen gondjai vannak az embernek, ha már belekóstolt a nagyvárosi életbe. Hogy lehet elhagyni a házat pénz nélkül. Életveszélyes. Én sejtettem, hogy whiskyre kéne a zsé. Mondtam neki, ne aggódj, mert nincs szükségünk pénzre. Ha szomjas vagy meghívlak egy üdítőitalra, ha éhes vagy, veszek kaját is. Csak alkoholra nincs pénzem. Na így történt, hogy elkocsmázta barátom a maradék nepáli pénzemet, amíg a busz jött :) Akkor még nem tudtam, hogy indiai rúpiát is elfogadnak Nepálban mindenütt. Mondom neki gratula pajtás. Most már tényleg igaz, hogy nincs pénzem, még a buszra sem. Azt mondja, ne törődjek, mert azt elintézni nekem, hogy ne kelljen fizessek. Tudtam, hogy szükségem van nekem ezekre a tapasztalatokra is, ezért hálásan elfogadtam őket, nem idegeskedtem.

 

A tehén

A Tehén

Átjöttem vala a határon. Egy tehén nyugodtan pihent az út menti pázsiton. Amikor közelebb értem hozzá, rájöttem, hogy ennél nyugodtabb már nem is lehetne. Úgy igazából csak egy fél tehén feküdt az út szélén, mivel a másik fele már messze repült a varjak és a legyek hasában. Még soha nem láttam halott tehenet. Annyiban különbözik a halott embertol, hogy szarvai vannak, másabb a formája, de egyébként ugyanúgy rohad, válik porra mint az ember. Talán egy kicsivel gyorsabban, mert nem szigeteli el magát egy fadoboz segítségével a természettol, mely életet adott neki, felnevelte, éltette ot. O nem megdöglik hanem visszaadja magát az anyának. Mi meghalunk és elbújunk. Olyan sírhelyeket láttam otthon, Gyergyószentmiklóson, hogy én azoknál sokkal szerényebb szobákban laktam már nagyon sokat, amióta elindultam utamon. Néha még szobára sem futotta, és úgy is nagyon jól telt. Az emberek már éltukben elkezdenek "építkezni". Kibetonoztatják a sírjaikat, kimeszelik, nehogy egy bogár bemásszon majd a zsebükbe és megrágja a pénztárcájuk peremét.
Egy kedves barátom, Balázs Levente szavai jutnak most hirtelen eszembe, aki nem szeretne otthon meghalni, hagyományos unalmas temetésben részesülni. Kint az erdo közepén, a természet ölén szeretné visszaadni életét annak, akitol kapta azért, hogy földi maradványai ne vesszenek kárba hanem ellenkezoleg: hozzájáruljanak az erdo zöldjéhez, annak zenéjéhez. Akár a farkasok tépik szét, akár más állatok lakmároznak belole, az o léte egy örökös lét marad. Szeretem ezt a felfogást, mivel eltér a szokásos emberi gondolkodásmódtól. Mi többnyire csak elvesszük amit lehet az anyától, de vissza semmit nem adunk. Már-már azt hisszük, hogy mi bármit megtehetünk, tiszteletlenül elvehetünk mindent, ami jól esik anélkül, hogy néha hálánkat kifejeznénk. Majd bekapcsoljuk a televíziót és szörnyülködünk, hogy mi történik Japánban, Új Zélandon, Ausztráliában, Floridában. - Szegény emberek! - gondoljuk magunkban. - Szegény vakok! - Miért nem ezt mondjuk inkább? - Szegény vakok, akik vakságukkal megteremtették saját végzetüket. Sajnálkozni, siránkozni nagyon jól tudunk. Mélyen alszunk, majd közbe-közbe fájdalmasan felsírunk álmunkból. Olyan idióta fogalmakat találunk ki mint szerencse, szerencsétlenség, igazságtalanság. Próbáld már most megérteni, hogy ezek csak kitalált, nem létezo fogalmak. Engedd, hogy az örök boldogság magvai már most elültetodjenek odabenn. Az embernek egyetlen egy betegsége van csak, ami nem más mint a vaksága (a nem látása), amit az öncélú "ÉN" árnyéka okoz. Az összes többi ennek az EGY betegségnek a tünete. Szoktam mondani, hogy a szavak kb. 90 százaléka hazug. Ezután kevesebbet fogok mondani, de nem azért mert az a 90 százalék nem valós, hanem azért, hogy legyen elfogadhatóbb a földhözragadottak számára. Az a baj, hogy ha 90-et mondok, szélsoségesnek bélyegeznek. Még több bélyeget meg nem szeretnék, mert lassan már így is betakarják a teljes lényemet. Valóban annyira eltávolodtunk az igazságtól, hogy annak mindenféle megnyilvánulását szélsoségesnek gondoljuk. Ez a normális abnormális. Tudatában vagyok, hogy ezek a szavak is ítéleteket vonnak maguk után, de azt is tudom, hogy ezek a sorok pont most találnak megértésre is egyeseknél. Hirtelen eszembe jut, hogy várjuk a megváltó újra eljövetelét. Hát nem lennék a helyébe az biztos. Nem másért, de már o is nagyon unhatja állandóan lógni egy kereszten, vagy perzselodni egy máglyán. Lassan kiderítem, hogy a megváltó eljövetelét is egy öncélú vágy kívánja, ami talán nem más mint a gyilkolhatnék. Miért pont o lenne a kivétel az eros ítéleteitek alól? Miért pont most? Mindenesetre ha találkozok vele, én megmondom neki, hogy erost ne siessen, ha nem meghalni kíván a földre jönni esent.
A "The Greater Kashmir" újság megkért, hogy írjak egy cikket arról, amit csinálok. Én egy olyan ihletettebb 5 percemben tömören meg is írtam mi fogja a békét elhozni Kasmírnak. Amikor a cikket elolvasta néhány értelmiségi, többek között újságírók, professzorok, azt mondták, hogy ezt a Greater Kashmir nem fogja közzétenni. Mondtam, hogy tudom, de én akkor sem írhattam olyant, ami csak a hazugságokhoz szokott fülnek jó. Egy törvényem van csak: ha beszélek, csak az igazságot beszélem, az élet igazságát, mely az alázatosokat felszabadítja, az alvóknak kényelmetlen pillanatokat okoz, egyeseket meg felébreszt.
Nagyon kevesen fognak ébredni, mert nem megy ám az olyan könnyen az iszapban, ami már lassan nyakig ér. De azért a kevésért úgy érzem, megéri nekem is és másnak is a tintát fogyasztani. Általuk és értük visszaadhatok valamit abból a nagy szépbol, amivel engem eme földi lét megajándékozott.
Le is filmeztem az elmúlás pillanatait, hogy ha majd netán "jó" kezekbe kerülnek filmecskéim, megmutathassák oket azoknak, akik kíváncsiak rá. Befogtam magam boröndöm elé, és elindultam a nepáli ellenorzo pont felé.

Nehéz a köves úton boröndöt húzni. Néha a folyó menti pázsittal is próbálkoztam, de egyik sem volt jobb a másiknál. Nem éreztem fájdalmat sehol, tudtam, hogy nem kell siessek sehová, így ha elfáradok, nyugodtan megállhatok. Ha megpihentem, nyugodt tempóban továbbindulhatok. Nem tudtam elképzelni hol lehet a nepáli ellenorzo pont, ugyanis már egy jó ideje gyalogolok, és még sehol semmi. Egyszer egy álmos fiatal srác integet nekem egy út menti házból. Az elején azt hittem, hogy csak barátkozni akar, és mivel nekem a csend éppen tökéletesen megfelelt, tovább gyalogoltam. A fiatalember nem adta fel a harcot. Kitartóan inti továbbra is, hogy menjek oda. Hanemegyébb ez az ellenorzo pont. Odamentem, de én továbbra is csak egy egyszeru otthonocskát láttam benne, amely épp ébredofélben volt. Jött egy idosebb úriember és mondta, hogy útlevél. Mondom neki, az én nevem meg Attila. Elovettem a dokumentumot ami nélkül meglehetosen kicsi lenne a világ egy magamfajtának. Kérdezi mennyi idore kell a vízum. Mondom hogy adjon egy árlistát. Oszt a számomra legmegfelelobb terméket megvásárolom. Gondoltam, mivel Nepál egy szegény ország, biztos lehet vízumot vásárolni jó sokat kevés pénzért. Bárcsak nem gondoltam volna semmit, mert mint kiderült, eddigi életem legdrágább vízumát vásároltam meg a Nepáli határon. Negyvennégy dolcsiért egy hónapra. Ez volt a kezdocsomag. Minden ez fölötti ajánlat meglehetosen kedvezotlen volt a túl könnyu zsebeimnek. Na nesze neked! Eddig aggódtál, hogy fogod azt a sok pénzt elkölteni, amit adtak a magyarok meg az ahmedabadi barátok. Most meg örvendj ha futni fogja a következo határátlépési engedélyre. Milyen jó lenne most nekem, ha már elottem valaki sikeresen elvégzi a határok felszámolásáért nevu kampánymelót, és én most csak úgy vígan fütyörészve járnám a világot anélkül, hogy élesen feltunne, hogy más országba érkeztem. Rájöttem, hogy többet soha nem kell aggódjak, hogy kevéske pénzemet mire költöm, ha más országba is be szeretnék jutni, mert mindig gondoskodni fog egy jóságos intézet, hogy önkéntesen támogassam ot. Ez van sajnos. Ezt örököltem osapáimtól, és ezt támogattam én is egy életen keresztül szótlanságommal, lusta beleegyezésemmel. Azért ha jól belegondolok, nem olyan drasztikus a helyzet itt Nepálban, mert ha én történetesen felkérezkedek egy riksára, az álmos szemeknek fel sem tunik, hogy megérkezett egy sápadt boru, akinek feltehetoleg loccsannak ki a dollárok a zsebeibol. Csak az idegeneket állítják meg itt, mert India és Nepál nem között a két ország lakói járhatnak kelhetnek, vízum mentesen. Nem teljesen értheto, hogy miért kellett Nepálnak is leválni Indiáról, ha már ilyen felebaráti a kapcsolat közöttük. Magyarázatok azért csak vannak, amelyekre késobb majd visszatérek. Egy kicsinyke nepáli gyors étkezdében rántattam magamnak tojást. Hagymával és paradicsommal vegyíttettem, hogy finomabb legyen. Az után egy Riksára amelyben vagy tizenöten utaztak felkapaszkodtam én is, és elvitettem magam Mahendranagarig. Ez egy kis városka, amelynek van egy nagy piaca. Oda járnak a környékrol az emberek vásárolni és eladni. Nem sokat rejtegetett számomra ez a kis vásárhely, azon a megértésen kívül, hogy nem sok esély a stopra, mert a Nepáli forgalom innét indul. Nem számíthatok olyan jármuvekre, amelyek egy másik városból jönnek, és tartanak keletnek. Innét meg a legtöbb jármu autóbusz. De nem veszítettem el a reményt. Annál is inkább, hogy gyönyöru volt az ido, gyönyöruek a tájak, érdekes az új kultúra látványa, gyönyöruek a nepáli lányok. Nem sok kilométer után meg is állt egy traktor, amelyiken a kapaszkodás sokkal több energiámat felemésztette, mintha a boröndömet húztam volna. De érdekes élmény volt mindenesetre. A traktor után megint a borönd kerekeit koptattam egy jó ideig az egyre erossödo napsugarak alatt. Elérkeztem egy árnyékosabb helyre ahonnét egy utca vezetett a dzsungel irányába. Meg volt állva egy busz. Az utasok pihentek levegoztek, készültek a nehéz aszfalt nélküli útra. Közöttük egy ismeros arcot fedeztek fel szemeim. A fiatalembert még az indiai oldalon láttam a hét órai határ nyitásra várakozni. O is megismert engem. Kérdezte, merre megyek. Angolul tudogatott valamit. És ha jó lassan beszéltem, értegetett is. Kérdezte merre megyek. Mondtam, hogy nem tudom, csak megyek. Nepálban sétálni megyek, és nem sietek. Azt mondja, hogy meghív a szülofalujába, ha elfogadom. Érdekesen hangzott az ötlet. Kérdeztem, hogy messze-e a falu? Mondta, hogy olyan 20 kilométerre, amirol késobb kiderült, hogy lehetett vagy 30 is. Egyre jobban gyozködött, nekem megy egyre jobban tetszett a gondolat, hogy betekintést nyerhetek egy nepáli falu életébe.