A Tehén
Átjöttem vala a határon. Egy tehén nyugodtan pihent az út menti pázsiton. Amikor közelebb értem hozzá, rájöttem, hogy ennél nyugodtabb már nem is lehetne. Úgy igazából csak egy fél tehén feküdt az út szélén, mivel a másik fele már messze repült a varjak és a legyek hasában. Még soha nem láttam halott tehenet. Annyiban különbözik a halott embertol, hogy szarvai vannak, másabb a formája, de egyébként ugyanúgy rohad, válik porra mint az ember. Talán egy kicsivel gyorsabban, mert nem szigeteli el magát egy fadoboz segítségével a természettol, mely életet adott neki, felnevelte, éltette ot. O nem megdöglik hanem visszaadja magát az anyának. Mi meghalunk és elbújunk. Olyan sírhelyeket láttam otthon, Gyergyószentmiklóson, hogy én azoknál sokkal szerényebb szobákban laktam már nagyon sokat, amióta elindultam utamon. Néha még szobára sem futotta, és úgy is nagyon jól telt. Az emberek már éltukben elkezdenek "építkezni". Kibetonoztatják a sírjaikat, kimeszelik, nehogy egy bogár bemásszon majd a zsebükbe és megrágja a pénztárcájuk peremét.
Egy kedves barátom, Balázs Levente szavai jutnak most hirtelen eszembe, aki nem szeretne otthon meghalni, hagyományos unalmas temetésben részesülni. Kint az erdo közepén, a természet ölén szeretné visszaadni életét annak, akitol kapta azért, hogy földi maradványai ne vesszenek kárba hanem ellenkezoleg: hozzájáruljanak az erdo zöldjéhez, annak zenéjéhez. Akár a farkasok tépik szét, akár más állatok lakmároznak belole, az o léte egy örökös lét marad. Szeretem ezt a felfogást, mivel eltér a szokásos emberi gondolkodásmódtól. Mi többnyire csak elvesszük amit lehet az anyától, de vissza semmit nem adunk. Már-már azt hisszük, hogy mi bármit megtehetünk, tiszteletlenül elvehetünk mindent, ami jól esik anélkül, hogy néha hálánkat kifejeznénk. Majd bekapcsoljuk a televíziót és szörnyülködünk, hogy mi történik Japánban, Új Zélandon, Ausztráliában, Floridában. - Szegény emberek! - gondoljuk magunkban. - Szegény vakok! - Miért nem ezt mondjuk inkább? - Szegény vakok, akik vakságukkal megteremtették saját végzetüket. Sajnálkozni, siránkozni nagyon jól tudunk. Mélyen alszunk, majd közbe-közbe fájdalmasan felsírunk álmunkból. Olyan idióta fogalmakat találunk ki mint szerencse, szerencsétlenség, igazságtalanság. Próbáld már most megérteni, hogy ezek csak kitalált, nem létezo fogalmak. Engedd, hogy az örök boldogság magvai már most elültetodjenek odabenn. Az embernek egyetlen egy betegsége van csak, ami nem más mint a vaksága (a nem látása), amit az öncélú "ÉN" árnyéka okoz. Az összes többi ennek az EGY betegségnek a tünete. Szoktam mondani, hogy a szavak kb. 90 százaléka hazug. Ezután kevesebbet fogok mondani, de nem azért mert az a 90 százalék nem valós, hanem azért, hogy legyen elfogadhatóbb a földhözragadottak számára. Az a baj, hogy ha 90-et mondok, szélsoségesnek bélyegeznek. Még több bélyeget meg nem szeretnék, mert lassan már így is betakarják a teljes lényemet. Valóban annyira eltávolodtunk az igazságtól, hogy annak mindenféle megnyilvánulását szélsoségesnek gondoljuk. Ez a normális abnormális. Tudatában vagyok, hogy ezek a szavak is ítéleteket vonnak maguk után, de azt is tudom, hogy ezek a sorok pont most találnak megértésre is egyeseknél. Hirtelen eszembe jut, hogy várjuk a megváltó újra eljövetelét. Hát nem lennék a helyébe az biztos. Nem másért, de már o is nagyon unhatja állandóan lógni egy kereszten, vagy perzselodni egy máglyán. Lassan kiderítem, hogy a megváltó eljövetelét is egy öncélú vágy kívánja, ami talán nem más mint a gyilkolhatnék. Miért pont o lenne a kivétel az eros ítéleteitek alól? Miért pont most? Mindenesetre ha találkozok vele, én megmondom neki, hogy erost ne siessen, ha nem meghalni kíván a földre jönni esent.
A "The Greater Kashmir" újság megkért, hogy írjak egy cikket arról, amit csinálok. Én egy olyan ihletettebb 5 percemben tömören meg is írtam mi fogja a békét elhozni Kasmírnak. Amikor a cikket elolvasta néhány értelmiségi, többek között újságírók, professzorok, azt mondták, hogy ezt a Greater Kashmir nem fogja közzétenni. Mondtam, hogy tudom, de én akkor sem írhattam olyant, ami csak a hazugságokhoz szokott fülnek jó. Egy törvényem van csak: ha beszélek, csak az igazságot beszélem, az élet igazságát, mely az alázatosokat felszabadítja, az alvóknak kényelmetlen pillanatokat okoz, egyeseket meg felébreszt.
Nagyon kevesen fognak ébredni, mert nem megy ám az olyan könnyen az iszapban, ami már lassan nyakig ér. De azért a kevésért úgy érzem, megéri nekem is és másnak is a tintát fogyasztani. Általuk és értük visszaadhatok valamit abból a nagy szépbol, amivel engem eme földi lét megajándékozott.
Le is filmeztem az elmúlás pillanatait, hogy ha majd netán "jó" kezekbe kerülnek filmecskéim, megmutathassák oket azoknak, akik kíváncsiak rá. Befogtam magam boröndöm elé, és elindultam a nepáli ellenorzo pont felé.
Nehéz a köves úton boröndöt húzni. Néha a folyó menti pázsittal is próbálkoztam, de egyik sem volt jobb a másiknál. Nem éreztem fájdalmat sehol, tudtam, hogy nem kell siessek sehová, így ha elfáradok, nyugodtan megállhatok. Ha megpihentem, nyugodt tempóban továbbindulhatok. Nem tudtam elképzelni hol lehet a nepáli ellenorzo pont, ugyanis már egy jó ideje gyalogolok, és még sehol semmi. Egyszer egy álmos fiatal srác integet nekem egy út menti házból. Az elején azt hittem, hogy csak barátkozni akar, és mivel nekem a csend éppen tökéletesen megfelelt, tovább gyalogoltam. A fiatalember nem adta fel a harcot. Kitartóan inti továbbra is, hogy menjek oda. Hanemegyébb ez az ellenorzo pont. Odamentem, de én továbbra is csak egy egyszeru otthonocskát láttam benne, amely épp ébredofélben volt. Jött egy idosebb úriember és mondta, hogy útlevél. Mondom neki, az én nevem meg Attila. Elovettem a dokumentumot ami nélkül meglehetosen kicsi lenne a világ egy magamfajtának. Kérdezi mennyi idore kell a vízum. Mondom hogy adjon egy árlistát. Oszt a számomra legmegfelelobb terméket megvásárolom. Gondoltam, mivel Nepál egy szegény ország, biztos lehet vízumot vásárolni jó sokat kevés pénzért. Bárcsak nem gondoltam volna semmit, mert mint kiderült, eddigi életem legdrágább vízumát vásároltam meg a Nepáli határon. Negyvennégy dolcsiért egy hónapra. Ez volt a kezdocsomag. Minden ez fölötti ajánlat meglehetosen kedvezotlen volt a túl könnyu zsebeimnek. Na nesze neked! Eddig aggódtál, hogy fogod azt a sok pénzt elkölteni, amit adtak a magyarok meg az ahmedabadi barátok. Most meg örvendj ha futni fogja a következo határátlépési engedélyre. Milyen jó lenne most nekem, ha már elottem valaki sikeresen elvégzi a határok felszámolásáért nevu kampánymelót, és én most csak úgy vígan fütyörészve járnám a világot anélkül, hogy élesen feltunne, hogy más országba érkeztem. Rájöttem, hogy többet soha nem kell aggódjak, hogy kevéske pénzemet mire költöm, ha más országba is be szeretnék jutni, mert mindig gondoskodni fog egy jóságos intézet, hogy önkéntesen támogassam ot. Ez van sajnos. Ezt örököltem osapáimtól, és ezt támogattam én is egy életen keresztül szótlanságommal, lusta beleegyezésemmel. Azért ha jól belegondolok, nem olyan drasztikus a helyzet itt Nepálban, mert ha én történetesen felkérezkedek egy riksára, az álmos szemeknek fel sem tunik, hogy megérkezett egy sápadt boru, akinek feltehetoleg loccsannak ki a dollárok a zsebeibol. Csak az idegeneket állítják meg itt, mert India és Nepál nem között a két ország lakói járhatnak kelhetnek, vízum mentesen. Nem teljesen értheto, hogy miért kellett Nepálnak is leválni Indiáról, ha már ilyen felebaráti a kapcsolat közöttük. Magyarázatok azért csak vannak, amelyekre késobb majd visszatérek. Egy kicsinyke nepáli gyors étkezdében rántattam magamnak tojást. Hagymával és paradicsommal vegyíttettem, hogy finomabb legyen. Az után egy Riksára amelyben vagy tizenöten utaztak felkapaszkodtam én is, és elvitettem magam Mahendranagarig. Ez egy kis városka, amelynek van egy nagy piaca. Oda járnak a környékrol az emberek vásárolni és eladni. Nem sokat rejtegetett számomra ez a kis vásárhely, azon a megértésen kívül, hogy nem sok esély a stopra, mert a Nepáli forgalom innét indul. Nem számíthatok olyan jármuvekre, amelyek egy másik városból jönnek, és tartanak keletnek. Innét meg a legtöbb jármu autóbusz. De nem veszítettem el a reményt. Annál is inkább, hogy gyönyöru volt az ido, gyönyöruek a tájak, érdekes az új kultúra látványa, gyönyöruek a nepáli lányok. Nem sok kilométer után meg is állt egy traktor, amelyiken a kapaszkodás sokkal több energiámat felemésztette, mintha a boröndömet húztam volna. De érdekes élmény volt mindenesetre. A traktor után megint a borönd kerekeit koptattam egy jó ideig az egyre erossödo napsugarak alatt. Elérkeztem egy árnyékosabb helyre ahonnét egy utca vezetett a dzsungel irányába. Meg volt állva egy busz. Az utasok pihentek levegoztek, készültek a nehéz aszfalt nélküli útra. Közöttük egy ismeros arcot fedeztek fel szemeim. A fiatalembert még az indiai oldalon láttam a hét órai határ nyitásra várakozni. O is megismert engem. Kérdezte, merre megyek. Angolul tudogatott valamit. És ha jó lassan beszéltem, értegetett is. Kérdezte merre megyek. Mondtam, hogy nem tudom, csak megyek. Nepálban sétálni megyek, és nem sietek. Azt mondja, hogy meghív a szülofalujába, ha elfogadom. Érdekesen hangzott az ötlet. Kérdeztem, hogy messze-e a falu? Mondta, hogy olyan 20 kilométerre, amirol késobb kiderült, hogy lehetett vagy 30 is. Egyre jobban gyozködött, nekem megy egyre jobban tetszett a gondolat, hogy betekintést nyerhetek egy nepáli falu életébe.
Comments