Autóstoppal a föld körül 3

Ahmedabadtól Ahmedabadig (Ahmedabad, a béke bölcsője)

Istenem, akkora öröm van a szívemben, ha ennél nagyobb lenne, már nem is működhetne. A legszebb az egészben, hogy folyamatos. A szinusz átváltott exponenciálisba (folyamatosan növekvőbe). Egy olyan terepjáróban vagyok, amelyiken az elején csodálkoztam, hogy miért nem akar indulni, hisz már legalább kétszer tele van. Kiderült végül, hogy a sofőr még vár, hogy teljesen megteljen. Amikor elindultunk, tizenkilenc főt számoltam benne, magamat beleértve. Hihetetlen! Még én sem hiszem, pedig benne vagyok. Útközben még többször is megálltunk, hogy utasokat vegyünk fel, így lettünk vagy huszonöten a terepjáróban és azon kívül, összesen. Előre elnézést kérek minden akadékoskodó nyelvésztől, hogy visszaváltottam a helytelen ékezet nélküli írásra. Az történt, hogy a számomra mesterkélt és szokatlan ékezetes írás nagyon lassított. Három napot töltöttem az ékezetek és a helyesírás miatt az ahmedabadi vonatállomásban, hogy az elmaradt történeteket megírjam, bepótoljam. Egyszerűen nem megy nekem a szabályos a helyesírás. Vállalom, hogy én vagyok az az ember aki nem tud magyarul helyesen írni. Lassan kevesebb a szabály bennem mint egy idomított házi malacban, ami miatt valahogy nem tudok aggódni. Különben is, nagyon éreztem már, hogy ékezetek és a forma miatt néha a lényeget elveszítem. Ezt meg nagyon nem szeretném. Lemondok minden formáról, minden szabályról, minden elvemről, ha kell a fizikai létemről is, de a lényeget nem szeretném többet elveszíteni.

Tegnap reggel elindultam Ahmedabadból. Egész pontosan csak délután kb. háromkor, mert reggeliben az internetemet próbáltam visszaszerezni. Ahogy kiértem az 5 milliós városból, mintha vagy 20 centit emelkedtem volna. Kevesebb zaj, kevesebb szenny, tisztább levegő. Már az sem számít, hogy 42 fok van. Vidáman ballagtunk az országúton az üzenetemmel. Az első fuvarom egy kis motorkerékpár volt, amelyen már ültek ketten. Mondom, fiúk ti szívattok engem!. Dehogyis pajtás! Ez India, pattanjál fel hátra! És a csomagomért ki jön vissza? – kérdeztem. Ne törődj, azt majd a kezünkben fogjuk. Nem hittem, hogy működhet, de működött. Szerintem ezzel mindenki, így van: egyszerű létező dolgokban nem tudunk hinni, nemhogy az isteni dolgokban:)) Hihetetlen milyen kicsikék vagyunk. Mindenképp érdemes figyelni a jóságos tanítókra akik fényt hoztak sötét emberi létünkbe. Hozzánk legközelebb Jézus áll, ezért nem sok értelme van elmenni Indiába vagy esetleg Kínába a nagy tanításokért. Megkerestek ők minket Európában.

A rendőrök próbáltak megállítani…..a srácok nevetve azt kiáltották nekik, hogy ne zavarjatok most. Nem látjátok, fontos küldetésünk van. Ezt én sem bírtam ki kacagás nélkül….Azt kiáltja a sofőr, hogy Isten hozott Indiába, testvér! :))))) Hát az! – gondoltam magamban. Nélküle ezek az isteni dolgok nem történhettek volna meg, nem történhetnének.

Kb. 5 járművel utaztam vagy 10 kilométert. Nagy haladás. De élveztem minden pillanatát. Egyik autó tulajdonosa adott egy nagy doboz szárított gyümölcsöt az útra, meg Isten áldását kérte rám. Utána meg egy másik kicsi Suzuki állt meg, amelynek utasa egy fiatal párocska volt. Nagyon vidám, jó kedélyű emberkék voltak. Kevéske angollal sikerült jókat viccelődni meg nevetgélni rövidke utunkon. A hölgyike nem volt szégyenlős, egyfolytában a szemeimet nézte, és bókolgatott. Még azt is megkérdezte, hogy tetszenek-e a gujarati lányok. Mondtam, nekem a szóban forgó dolog minden fajtája tetszik, minden csomagolásban és minden színben, de most nem célom bárkivel is ismerkedni, mert menni való van, a vízum meg fogytán.

Még egy fiatal hindu lány is megállt nekem (nem abban az értelemben:)), akinek a szülei megtiltották, hogy stopposokat felvegyen, mert veszélyes. Egész mostanig be is tartotta a szabályokat. Mondtam neki, hagyja a fenébe a félelmet, hogy a rossz dolgok ne kelljen megtörténjenek. Elvitt Gandhinagarig (Gujarat állam fővárosa), ahol kicsit félrébb húzódtam az országút mellől, hogy felvegyem Orsi kérdéseire a válaszokat. Természetesen ahol lementem az útról, még a kék ég is szar szagú volt, ezért óvatosan lépkedtem, és húztam magam után a batyut. Egy kis szóló beszélgetés után tovább indultam, és egy doki állt meg, aki azt mondta, hogy a feliratom miatt döntött úgy, hogy elvisz vagy 10 kilométeren. Érdekes módon a jótevőimmel a legrövidebb idő alatt is nagyon intenzívet és tartalmasat tudtunk értekezni. Ez azért van, mert igyekeztünk csak a lényeget beszélni, márpedig a lényeghez kevés szó is elég. Sőt, ha már olyan szinten van a tudatosságunk, már szavak sem kellenek hozzá. De ez jelenleg a földhözragadt létünknek még csak sci-fi (fantázia). A mai földiek közül valószínűleg nem sokan érik meg, hogy az ember olyan tudatossági szintet elérjen, ahol már nincs szükség a szavakra, amelyeknek 90 százaléka amúgy is hazug és csak formalitás.

A nap olyan alacsonyra süllyedt, hogy már csak a távoli fák gyökereit súrolta. Gondoltam, ha nem egyéb, lesz alkalmam kipróbálni az esti, vagy rosszabb esetben az éjszakai stoppolást is. De nem így történt, mert megjelent a láthatáron egy ügyes kis csillogó-villogó fehér Suzuki. Hmmm….ha Suzuki nem lenne, vajon hol tartanék én most? :) Hárman ültek benne. Egy idősebb férfi, és két fiatalabb, olyan huszonhét körüliek. Az idősebb férfi beszélt a legjobban angolul, aki India állami bankjában dolgozott. A két fiatal közül is beszélt az egyik valamennyire. A sofőr meg egyetértett mindennel. Megszokott, hogy ezek a jótevők, akik felvesznek és elvisznek egy darabon, mind-mind nagyon jólelkűek. Segítenek mindenben, ételt, italt vesznek. Megálltunk egy piac mellett, ahol meghívtak életem első friss mangó üdítő italára. Ráadásul még jég is volt benne. El sem képzeled, milyen jót tett az nekem ott belül, amikor csak épp hogy elindult a higany szála 42-ről lefelé. Jópofa emberkék voltak. Jókat társalogtunk. Meg megálltak néha egy csájra (tea), meg egy cigarettára. Nekem is vettek cigarettát. Nem cigarettáztam otthon sem, csak néha. Itt meg végképp nem akartam cigarettázni, mert nem sokat segítene nekem az út darálásában. De ezek olyan kedvesen kínáltak, hogy elfogadtam, és egyet cigarettáztam velük. Csak az volt a baj, hogy a cigaretta nem elég jó gyorsító, ezért előkerült a whisky is az ülés alól. Hát én ezzel is úgy voltam, mint a cigivel. A whiskyt kifejezetten utáltam. Főleg most, amikor még enni sem eszek jóformán, egy cseppet sem hiányzott nekem semmilyen féle alkohol. Jó na, bevallom, hogy a sörözés egy pár nappal ezelőtt egy igazi élmény volt. Azt valahogy nem tudom utálni. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy nap Gibraltáron 5 literrel fogyasztottam el. Ennek volt köszönhető, még India előtt, hogy nem mindig láttam mivel pisikálok. Azóta ez is megváltozott. Kettő itt töltött hónap alatt nagyon jót csinosodtam, aminek örvendek, mert sokkal könnyebben tudom fogyasztani az előttem lévő utat. A whiskyzés előtt az idősebb férfi kiszállt az autóból. De még azelőtt lebeszélte a fiúkkal, hogy engem az éjszakára elszállásolnak a sofőr anyóséknál. Kérdeztem a srácokat, hogy nem törvényellenes, hogy vezetés közben, egész pontosan a kormány mögött alkoholt fogyasztanak. A sofőr azt válaszolta, hogy ő a törvény, merthogy ő rendőr. Mondom, vagy úgy, szóval ide van a kicsi kutya elásva. Egyébként csak a sofőr, aki muzulmán volt, és én ittunk. A hindu barátja nem fogyaszt alkoholt.

Érdemes elgondolkodni ezen az eseten. Természetesen a többin is el lehet. De ez nagyon jó példa. Egész Gujarat államban tilos az alkohol kereskedés és fogyasztás. A törvény tiltja. Erre mit tapasztal a székely vándor? Hát azt, hogy pont ebben az államban mindenki iszik. És nem is akárhogy, hanem vezetés közben. Tisztán kimondta a koma, hogy csak a 90 százaléknak tilos, a többi 10-nek (akik a szabályokat kötik és éltetik) meg teljesen szabályos. Mondjuk ezzel nekem nem mondott újat. Otthonról is ismerős volt már ez a dolog. Székelyföldi lévén, leghamarabb a fakitermelés érdekes törvényei és szabályai jutnak eszembe most hirtelen. Az erdőpásztor megküzd a poziciójáért, hogy hivatalosan csak ő lophasson, és ha mást rajtakap, azt meg törvény elé állíttassa.

Hát igen. Ilyen a mi szabályos, szabályozott világunk. Még arra is hajlamosak vagyunk, hogy azt higgyük, hogy azért vannak gondok, mert nincs elég törvény mindenre, ezért felhatalmazunk kapzsi, önző egyedeket, hogy még több törvényt és szabályt hozzanak. Eljön majd az idő, amikor ezeket a dolgokat viccként fogják majd emlegetni, rossz példaként, hogy egykor az emberek milyen idióták, mennyire programozhatóak voltak. Hogy lehetünk annyira belesüllyedve ebbe az anyagi világba, hogy becsukott szemekkel vágtatunk a megsemmisülés felé, abba az irányba, ahol teljesen elveszítjük emberi vonásainkat, és robotokká változunk. Hogy nem látjuk, hogy már most ott tartunk, hogy szinte olyan programozhatóak és kiszámíthatóak vagyunk, mint a robotok. Egyre kevesebb az egyéni döntés, és a felelősségvállalás. Mindent külső szabályaink határoznak meg. Tiltanak vagy engednek. Az egyén nem kell gondolkozzon lassan egyáltalán, mert mindenre van egy előre megírt program. Minek lehet nevezni az ilyent, ha nem robotnak? Csodálkozunk, hogy miből ered az erőszak, honnét jönnek a bajok. A szabályok által az emberekbe fojtott természetes érzelmek, emberi dolgok előbb vagy utóbb felszínre törnek és bekövetkezik a nemi erőszak, robban a lőpor, indulnak az öklök, kezdődik a háború. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az ember minél több törvényt és szabályt elfogad szó nélkül, annál inkább háttérbe szorul az emberi értelem, az igaz szeretet, és egyre inkább a géphez fog hasonlítani, mintsem az emberhez.

Kedves hittérítők, kedves politikusok! Hagyjátok békén az embereket, éppen elég nagy küldetés számotokra, ha önmagatokkal foglalkoztok. Tudom biztosan, hogy a legnagyobb segítségre magatok részéről ti szorultok, nem azok az emberek, akiken „segíteni” próbáltok. Arra kérem a jóságos teremtőt, hogy titeket csak kisebb léptekben ébresszen, mert ha a magatok fajta egyszerre meglátná a teljes igazságot, akkora teher nehezedne a vállaira, hogy véget vetne az életének. Imádkozzatok ti is alázatosan, hogy csak kisebb adagokban lássátok meg azt, ami eddigi életetek során elkerülte a figyelmeteket, mert jaj nektek, ha kapzsiságból egyszerre mindent szeretnétek, és a kérésetek meghallgattatik.

Hatalmas a vendégszeretet itt errefelé, még akkor is, ha a vendég üres zsebekkel, félig elkopott szandálokban érkezik. Alapszabály, hogy vizet hoznak a vendégnek. Utána megkérdik, hogy kávét vagy teát fogyasztana. Ezt teszi mindenki kivétel nélkül. Majd megkérdik, hogy mit szeretnél enni. A legtöbb helyen mellőzik a húst, de a vendég kedvéért az is beszerezhető, elkészíthető. Találkoztunk egy rendőr kollégával, aki összeszedve minden angol tudását próbált kedveskedni nekem mindennel. Miután megtudta, hogy szeretem a motorokat, a motorján vitt egy darabon, az autó előtt. Másnap még én is használhattam a kis Honda Herot. Mielőtt szétváltak útjaink, „megparancsolta”, hogy reggel elmenjünk hozzá, mert várnak reggelivel. Megérkeztünk anyósék házához, ahol kellőképpen megvendégeltek. Nagy kihagyás után újra húsos ételt fogyasztottam, ami az előtte elfogyasztott whisky segítségével jó adag savat kölcsönzött emésztőrendszeremnek. Meg is fogadtam másnap, ha nem muszáj, én többet nem gyilkolom magam húsos kajával meg alkohollal. Bízok benne, hogy ezek nélkül is sikerül meghalnom, ha eljön majd az idő. Otthoni tradíciók szerint szinte lehetségtelen úgy főzni, hogy ne legyen hús az ételben. Ez meg azt eredményezi, hogy a táplálkozásunk pontosan fordítottja annak, ami egészséges lenne. Ez azt jelenti, hogy 20 helyett kb. 80 százalékban fogyasztunk savas ételeket, és 80 helyett 20 százalékban lúgosat. És csodálkozunk, hogy honnét a rák, meg a többi nyavalya.

Már találkozásunk estéjén el lett döntve, hogy másnap reggel megyünk egyet lovagolni, utána meg elmegyünk a rendőr családjához. Ez nem is történt másképp. Az éjszakát az épület tetején csillagtakaró alatt töltöttem. Rég nem volt ilyen élményben részem. Az éjszakai langyos szellő simogatta a bőröm, reggel meg a felkelő nap sugarai. Ezek olyan élmények, amelyek valahogy segítenek tudatosítani, hogy honnét jövök, és hova megyek majd vissza. Egész megszerettem már földön ülve, az evőeszközök nélküli kajálást is. Nem ebben nőttem fel, de ettől függetlenül el tudtam fogadni a szokásaikat, és amikor láttam, hogy ők úgy esznek, visszautasítottam én is az evőeszközöket. Igazi élmény megfogni azt az ételt, amit a teremtés odaad nekem, hogy táplálkozzak, energiát és erőt merítsek belőle. Ez is segít nekem megtapasztalni és rendszeresen megélni azt az egységet, amelynek a növény, amit elfogyasztok és én egyformán részei vagyunk. Reggeli után, kimentünk egy hatalmas farmra, ahol egy táncoló paripa várt rám. Libáni tanyánknak köszönhetően szinte minden nyaramat nyereg nélküli lóháton tölthettem, de már egy jó ideje sajnos nem volt alkalmam lovagolni. Lenyűgöző, hogy ez a csodálatos lét még azt sem felejtette el, hogy nagyon szeretek lovagolni, és felkínálta ezt az alkalmat számomra. A kengyel és a szíj kicsit felsebezte a csóré lábszáramat, de nekem megérte….a sebek lassan teljesen begyógyulnak, és eltűnnek, de az élmény szerintem életem végéig megmarad. Lovaglás után elvittek, megnézni a helyi szent helyeket, a templomot, ahol a hindu szentek kolosszális szobrai fogadtak, amelyek körül valami érdekes fekete pofájú szürke bőrű és hosszú farkú majmok futkároztak. Ezután elmentünk a rendőrhöz, amelynek családja a már megszokott hindu vendégszeretettel kínálta fel nekem a legszebb mosolyait egy kellemes kis beszélgetéssel és forró teával társítva.

Dél körül vittek engem haza, ki az országútra. Próbáltak meggyőzni, hogy fizetik, csak menjek busszal Delhiig. Azt válaszoltam, hogy ha szeretnék, akkor ne fosszanak meg a gyaloglás és a stoppolás élményétől, mert én annál szebb utazást már el sem tudok képzelni. Kompromisszumot kötöttünk: Gujarat és Rajasthan határáig fizetik nekem a taxit. Mondom, okéj….és itt következett a terepjárós fejezet amelyben 25 személy utazott együtt. Meg sem fordult a fejemben, hogy panaszkodjak. Kifejezetten élveztem, hogy ilyen kicsi helyen is el tud férni 25 ember egyetlen rossz szó nélkül. Azt éreztem, hogy még mindig akkora a hely ebben a terepjáróban, hogy akár a laptopot is elővehetem és neki foghatok írni. Így is történt. Ezért ezt a fejezetet ott kezdtem el megörökíteni. Közben összebarátkoztam az összes utassal anélkül, hogy ők beszéltek volna angolul, én meg gujaratiul. Egyszerűen csak azt tettem, hogy amikor hozzám beszéltek, én próbáltam utánozni minden hangot amit hallattak velem. Nagyon nagy volt a móka….közben meg énekeltem is nekik magyarul. Igen, mostanában szoktam énekelni is. Nem azért, mert olyan jó énekhangom van, hogy az mindenképp kikívánkozik, hanem egyszerűen a boldogság, a jelen pillanatok örömei arra késztetnek, hogy dallamokba ültessem a jókedvem. Abison barátom azt mondta volt, hogy nem jó hangra van szükség a Teremtőt dicsőíteni, hanem szívre. Most már én is azt mondom, hogy ne fojtsd magadba te se a jókedved. Kell a visszajelzés Istennek is, hogy láthassa, hogy mennyire jó munkát végez:). Rendszerint a régi himnuszomat éneklem, ami nem más mint Kenny Rogerstől az „On The Road Again”, a „Még Nem Tudom, Hogy Hol Alszom Ma Éjjel” még mindig egy örök-érvényű és számomra örökzöld melódia. Kedvenc zenészem, George barátom dalai is folyton velem vannak. Beethoven örömódáját is eldalolom az indiaiaknak, de néha csak magamnak. Ja és Rózsitól a Szállj sólyom szárnyán című dal is elzendül, legalábbis egy része, amit én ismerek belőle.

Megérkeztem Gujarat északi határára. Átvonszoltam a bőröndöm a nagy kapun Gujarat és Rajasthan államok között. Jó érzés volt látni, hogy itt legalább nincs sorompó. Láttam egy-két fegyveres katonát, de örömmel vettem tudomásul, hogy ők is csak tétlenkednek ott. Rajhastanban voltam. Ez India legnagyobb állama. Egy kedves kis zöld oázis látványa fogadott bal felől. El is indultam, hogy kiderítsem mi van ott. Jó helynek ígérkezett egy kis filmes beszámoló felvételére. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy mindkét akkumulátor le van merülve. Tehát valószínűleg nem a beszámoló felvételéért kellett oda mennem. Találtam egy hűvös vendéglőcskét, ahol megengedték, hogy írhassak anélkül, hogy fogyasztanék valamit a levegőn és a vizükön kívül, amit ingyen adnak. Nagyon kedves volt a bácsika. Röviden elmondtam neki mi járatban vagyok, és rögtön hozta is nekem a vizet meg hellyel kínált. Az áram is el volt véve akkor, így az elemeket nem tudtam tölteni. Szerencsére a laptopom teljesen fel volt töltve, ami gazdaságos használat mellett több mint 6 órát jelent, így nekiláthattam az írásnak. Üres volt a vendéglő. Egyedüli vendég lettem volna benne, ha fogyasztottam volna valamit. Nemsokára érkezett 3 fiatalember, akik megjelenésükből ítélve valami nagyon fontos társadalmi beosztásban tevékenykedhettek. Vidáman rájuk köszöntem. Ők is köszöntek, és kimentek a hátsó bejáraton keresztül a nyári kertbe. Téli kertbe nem igazán mehettek volna, mert ahhoz először ismerniük kellene a tél fogalmát:). Folytattam az élménybeszámolót. Hatalmas lehetőségnek ígérkezett az egyedüllét, hogy leírjam az út fontosabb mozzanatait. Egy órát sem tölthettem írással, amikor egyikük keresztülszáguldott a vendéglőn és kiment az első bejáraton. Amikor visszafelé jött, én ugyanúgy köszöntem neki, mintha akkor érkezne először, mert mivel bele voltam mélyülve az írásba, nem tűnt fel, hogy már egyszer köszöntöttem. Visszafogottan viszonozta a köszönésemet, és visszament a barátjaihoz. Rövid idő múltán újra bejön a vendéglőbe, de ez alkalommal egyenesen felém tart. Szemügyre veszi a bőröndömet, és kérdezni kezd, hogy ki vagyok, honnét jövök. Mondom neki, hogy az hogy ki vagyok és honnét jövök az a legkevésbé fontos. Inkább az a fontos, hogy miért jövök. De “illedelmesen” elmondtam neki, hogy egyszerre vagyok magyar és román, és úgy döntöttem, hogy nekifogok utazni, követve a belső hangot, ami arra biztat engem, hogy utazzak, és folyamatosan kibeszéljem azt, amit ő mond nekem. Erre azt mondta, hogy felfigyelt arra, hogy milyen kedvesen köszöntöttem őket amikor bejöttek, és azért jött oda, hogy megkérdezze, nem-e van kedvem társulni a hármasukhoz, kint a nyári kertben. Egy pillanatig azon vívódtam, hogy ha most kimegyek velük beszélgetni, a történetek megint elmaradnak. De viszont azt sem tehetem meg, hogy nem élek a jelen pillanat kínálta lehetőségekkel. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok a partihoz, és követtem Kartikot a hátsó udvar irányába, ahol barátjai várták. Egykettőre megismerkedtem velük. Hála az Úrnak, nem megy az nehezen nekem. Az első két perc alatt már egy-két poént is elsütöttem, amit nagyon értékeltek a fiúk.

A szokásos ismerkedésbe kezdtünk. A megérzésem nem csalt, ugyanis mindhárman meglehetősen előkelő helyeket foglaltak el a társadalmi ranglétrán. Kartik mindkét barátja királyi családokból származott. Azt is megtudtam tőlük, hogy azért üres a hely, mert ők itt vannak. Mondom viccesen a fene enné meg a pofátokat, itt még igazán elférne vagy 200 ember is rajtunk kívül. Na de nem sértődtek meg a fiúk. Sőt, kifejezetten értékelték az őszinteségem. Jókat csevegtünk, viccelődtünk, ismerkedtünk. Közben a laptopomon keresztül bemutattam nekik az otthonomat, valamint az otthonaimat, ahol életem egy részét töltöttem. Természetesen ezt a találkozást sem úsztam meg szirupos vízzel, ezért valami kemény ital helyett inkább a sört választottam. Ételt rendeltek nekem, mert az elején visszautasítottam a sört is, arra hivatkozva, hogy keveset eszek mostanában és nagyon padlóra tenne, ha alkoholt fogyasztanék. Különben is elég friss volt még a whisky emléke. Miután tudomást szereztek a küldetésemről, Kartik azt mondta nekem, hogy ma nem megyek tovább, hanem vissza fogok utazni vele Ahmedabadba, ő majd gondoskodik az utamról ha kell egész Kashmirig. Kissé furcsán hangzott nekem az ötlet. Gondoltam magamban, nem jó ez a tánc, hogy egy lépés előre és kettő hátra, de mivel nekem kötelességem a jelen kínálta lehetőségeket elfogadni, ezért úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, visszamegyek Ahmedabadba. Összesen 3 sört ihattam meg az ismerkedés ideje alatt, ami annak idején még ízelítőnek sem lett volna elég, de akkor nagyon éreztem, hogy a csatát elveszítettem, a söröcske győzött….

ÚJRAKEZDÉS (Életem leghosszabb 5 napja)

Autóba ültünk és elindultunk vissza, arra a helyre, ahonnét egy nappal korábban nagy lendülettel elindultam, ahonnét Isten tudja hány stoppal érkeztem el idáig. Megjegyzem, nem tettem meg túl nagy távot, ugyanis kb. 100 km-re volt a határ Ahmedabadtól. Meglehetősen hosszú volt az út Ahmedabadig. Sok helyen megálltunk, „sok embert megismertem” Ahmedabadig. Nagyon fáradtan érkeztem vissza a fővárosba. Kartik családi otthonába mentünk, egyenesen fel az emeletre. Gondolhatod, hogy nem volt szükség esti mesére. Kicsit lemostam magamról az út porát és máris úgy aludtam, mint a bunda.

Másnap elég korán költött Kartik. Ittunk egy teát egy kis keksszel és ismerkedési körútra indultunk. Sok barátjának bemutatott. A legtöbb közülük nagyon jól beszélt angolul. Az összes valami üzletember vagy politikus volt. Egyeseknek iskoláik, másoknak kórházaik voltak. Egyiknek saját helikoptere is volt, amit néha bérbe adott különleges alkalmakra. Nem is volt olyan drága, csak egy kicsivel több, mint százezer rúpia egy órára, ami 2000 dollárnak felel meg. Csak utólag tudtam meg, hogy India talán leggazdagabb államában vagyok, ahol nagyon sok az arany. Ezért is támadta meg őt Afganisztán több, mint tízszer a történelem folyamán. Nagyon sok emberrel találkoztam. Rengeteg új nevet kellett észben tartanom. Kartik családja egy valóságos dinasztia. Érdekes módon nagyon sokan tudtak rólam a Gujarat Samacharban rólam megjelent cikknek és fényképnek köszönhetően. Nagy szeretettel és elismeréssel fogadták a székely vándort. Mindannyian hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy pénz nélkül vettem a nyakamba az utat. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy a huszonegyedik században lehetséges bármit is csinálni pénz nélkül. Ezért elmondtam nekik, hogy miért választottam az utazás eme formáját.

Ha pénzzel utazok, turista vagyok, és azt fogom tapasztalni meg kapni, amit az ember tapasztalhat meg kaphat a pénzéért. Pénzzel mindenki tud utazni. De pénz nélkül csak azok tudnak utazni, akiket figyelnek fentről. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy megmutassam, hogy a gondviselés a pénz hatalma fölött áll. Pénz nélkül szerettem volna utazni, hogy a valóságot tapasztaljam. Pénz nélkül szerettem volna utazni azért is, hogy a mosolyok amiket kapok az úton igazak legyenek, nem pedig a pénzszerzés eszközei. Elmondhatom, hogy mostanig hatalmas sikerrel jártam. Az élet olyan oldalaiba nyertem betekintést, olyan élményekben volt részem a pénznélküliségnek köszönhetően, amelyeket pénzzel teljesen kizárt, hogy megtapasztaljak. A legnagyszerűbb emberekkel találkozhattam. Igaz örömök, igaz mosolyok, igaz szeretet, igaz gondviselés, igaz segítség, a legfinomabb indiai ételek, puha ágy, kényelmes utazás….mindez pénz nélkül. Istenem, azt érzem, a világ leggazdagabb embere vagyok, amíg te gondoskodsz rólam. Hihetetlen, hogy amikor az ember lemond az öncélú törekvéseiről, és a belső isteni hangra hallgat, mik történnek az életében. Ezeket az élményeket meg érzéseket szavakban nem lehet kibeszélni. Ezt akinek nincs alkalma személyesen megtapasztalni, az teljesen lemarad róla, mert nincs az a költő, nincs az az író, aki ezeket az élményeket hitelesen szavakba tudná önteni. Most már határozottan tudom, hogy nincs szükségem semmire ebben az életben, nem kérek többet semmit tőle, mert én nem tudnék többet kérni, mint amit a Teremtés megad nekem kérés nélkül, amikor szívemből azt mondom neki, hogy legyen meg a te akaratod, mert az jó nekem. Már mostanig is annyit kaptam tőle, hogy ha a következő szót már nem tudnám leírni, mert eljött az utolsó percem, akkor is maximálisan elégedetten, beteljesedve, végtelen örömmel a szívemben hagynám itt ezt a földi formát. Néha csak azért imádkozom, hogy adjon nekem szavakat, amelyek segítségével hiteles ízelítőt tudok neked nyújtani, abból a csodából, amihez minden embernek joga van, amit mindenki megtapasztalhat, ha van egy szikrányi teremtésbe vetett hite, bizalma.

JAPÁN ÜZENETE

Kartik elvitt engem a húga férjének családjához. Egy hatalmas ház előtt parkoltuk le az autót. Amikor bementünk a „házba”, meg is kérdeztem az első embertől, hogy kié ez a palota. Én már startból úgy beszélek mindenkivel, mintha legalább 10 éve ismernénk egymást. Nincsen egy cseppnyi gátlásom, nincs visszafogottság bennem. Nem tartok távolságot senkivel szemben, hisz tudom, hogy bár csak most találkozunk életünkben először, testvérek vagyunk. A távolságokban különben sem hiszek, másképp nem tudnám csinálni azt amit csinálok.

Jay azt hiszem, 24 éves. Az esküvője Januárban volt. Egy hétig tartott mint a Brody szerelme. A képek valósággal lenyűgöztek. Miután megismerkedtünk, és már javában folyt a barátkozás, azt mondták, hogy bánják, hogy nem voltam ott korábban, hogy betekintést nyerhessek egy igazi indiai, hétig tartó lakodalomba. Szó mi szó, én sem bántam volna, ha ott lehetek egy hónappal korábban, de nem bánkódok, mert az alatt az idő alatt sok minden más történt, ami folyamatosan hozzáadott ahhoz a halmazhoz amit a jelen pillanatban énnek nevezhetek. Szokás szerint, elég hamar ismerkedtem meg az új családdal. Megtudtam, hogy Jay édesapja, a helyi állami egyetem igazgatója, azon kívül meg ha jól emlékszem 4 drb. magán egyetem boldog tulajdonosa. Az édesanya amellett, hogy kitűnő háziasszony, és nagyon finomakat főz, mint az később kiderült, egyetemen tanít többek között szanszkrit nyelvet (Egyik legősibb nyelv, ha nem a legeslegősibb. Ebből ered a hindu nyelv is. A szanszkrit a védák nyelve is, ha nem tévedek). Jaynek még két fiú testvére van. Abban a házban amit én kisebb palotának néztem küljelről, összesen heten élnek, ha emlékezetem nem csal. Látszólag a menyecskék nagyon jól kijönnek anyóssal. Nagyon jól tudnak főzicskélni együtt a konyhában. Minden este együtt vannak, elbeszélik a nap eseményeit, meg ilyenek. Mostantól még nagyon sokszor kéne használjam az együtt fogalmat, mert ezek az emberek mindent együtt csinálnak, és úgy nézem, hogy élvezik is. Igazi öröm nézni a harmóniát, ahogy a kezek mozognak a konyhában, ahogy mindenki megtalálja a maga részét a melóban. Azt hiszem a fennvaló is valahogy így képzelhette el a történetet, amikor úgy döntött, hogy embert tesz a földre. De nekünk valahogy mégis sikerült eltávolodni egymástól, önállóan, hogy ne mondjam azt, hogy önzően működünk. Néha ide geskedünk, néha oda, mert nem bízunk a munkamegosztás örömében, ha osszuk is úgy osztanánk, munkáról lévén szó, hogy lehetőleg másnak több jusson belőle mint nekünk.

Ezt későbbre szántam, de most jut eszembe, ezért most foglalom bele soraimba. Gandhi ashramjában voltam, már másodszor, amikor megismerkedtem egy árva és szegény gyerekekkel foglalkozó alapítvány fő emberével. Amikor rákérdeztem, hogy ő lenne az alapító, azt válaszolta, hogy ő a létesítmény szolgálója. Nem kellett nekem magyarázza, mert értettem mit szeretne ezzel közölni. Csak azt mondtam neki, hogy igazi megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem őt. Ez India, az az ország, ahol az ember örömét leli abban, hogy szolgálatot teljesítsen felebarátjának. Emlékszem, hogy még a legelején megköszöntem valamit Kartiknak, ő erre azt mondta, hogy „fuck off”, magyarul baszódjál meg, enyhébb fogalmazásban, menj a fenébe! Tudtam, hogy hibát követtem el, és tudtam azt is, hogy mi volt a hiba. Azzal folytatta, hogy neki ez kötelessége, és örömmel teszi amit tesz. És megkér szépen, hogy többet ne használjam azt a zsargont, hogy köszönöm. Én meg annak idején és még néha most is, mennyire meg tudtam sértődni, hogy ha valaki nem köszönt meg nekem valamit. Hűűűűű az igazi pofátlanság volt, ugyanis a szabály(-aink) azt mondja, hogy meg szokás köszönni. Na látod kedves olvasó, itt csúszott be a hiba: „Meg szokás (illik) köszönni”. Anglia tele van ilyen illemszabályokkal mint pl. mosolyogni illik a következő esetekben, vagy azt szokás vagy illik mondani a következő esetekben. És a sok szokás meg illiknek köszönhetően oda jutottunk, hogy lassan kezdtünk mindent azért csinálni, hogy majd egyszer megköszönjék nekünk. Így szorul háttérbe embertársunk önzetlen szolgálata. Ha nem hazudsz magadnak, te is tudod, hogy hogy nyugati hipermodern világunkban vannak valamit valamiért. Ha nincs zsé a zsebben, a tisztelet és minden velejárója elmarad. Ha van zsé a zsebben, akkor elindulnak a nyelvek az illető személy feneke irányába. Érdemes elgondolkodni, hogy milyen eszközökkel teremtjük meg a „tiszteletet”, hogy adjuk, miért adjuk, hogy követeljük, hogy várjuk el...stb...

Onnét kalandoztam idáig, hogy az együttlét öröm számukra. Nagyon jól csinálják, az biztos. Már ha csak arra gondolunk, hogy bármennyire is okosak, meg intelligensek, meg nagyok is lennénk, mégis csak kicsikék vagyunk a teremtés csodájához viszonyítva. Épp ezért emberi kötelességünk az egység megértése, megteremtése és megélése. Nem hiába zagyválnak olyan sokat azok a bölcseknek nevezett emberek az egységről. Ők megértették, hogy a sok kicsi egyesítése isteni erőt kölcsönöz az embereknek. Megértették azt, hogy Isten minden egyes teremtménye szerves része az EGYnek, ezért tisztelnünk kell mindent ami él és mozog, mert nélküle az egy nem létezhetne. Tudták azt is, hogy az ember célja, hogy megtalálja az összhangot az őt körülölelő természettel, hogy együtt mozogjon, lélegezzen, fejlődjön és nevelkedjen vele. Erre mit tesz az ember? HATÁROKAT épít. Önző és kapzsi módon kisajátít magának egy burkot, és abba nem enged be senkit, de sajnos egyúttal magát sem engedi ki a burokból. Innét ered az idiotizmus. Román testvéreink fogalmaznak a legjobban: „Prost cu ambitie”...Ennél jobb kifejezést életemben még nem hallottam: „Hülye, aki tele van ambícióval”. Igen, ezek a határépítők. Most el lehet gondolkodni, hogy kik azok a határépítők. Kik azok, akik arra törekszenek, hogy az illúziót, a képzeletbeli határokat bővítsék, más kárára és fájdalmára, növeljék? Én vagyok az egyik, aki nem az együgyűvé tartozásért léteztem, hanem az úgynevezett autonómiáért harcoltam. Tehát az elkülönülésért. Ki mondta, és ki mondja azt, hogy a magyar vagy az amerikai, jobb különb mint a másik? Ki mondja, hogy egyeseknek több földi jóban lehet részük mint másoknak? Miért van az, hogy itt Indiában ezer idegenek részéről olyan szeretetet és elfogadást tapasztalok, mint otthon, családi környezetemben. Igen, megtapasztaltam azt, hogy ők épp annyira a testvéreim és szüleim, mint az otthoniak, de mégis azt mondja valaki, hogy haza kell mennem, mert itt nincs helyem. Értsem meg, hogy ez a hely nem az én otthonom. Az útlevelemben a pecsét is arról tanúskodik, hogy India nem az én otthonom. Tehát, minden egyes személy akivel találkoztam Indiában, azt mondja, hogy az ő otthona az én otthonom is, és én ezt el is hiszem neki, mert érzem. De van egy intézmény van egy papír, ami azt mondja, hogy ez nem igaz. Megint dilemma: kinek higgyek? Higgyek ezer embernek akik azt mondják, hogy „Mi Casa Es Su Casa” (az én otthonom a te otthonod), vagy higgyek a vízumnak amit lehet, hogy olyan emberek állítottak ki, akik lehet, hogy szintén azt mondják, hogy az ők otthonuk az én otthonom is. Akkor mégis kitől jön a parancs, a felső utasítás, hogy menjek vissza a Romániába,.a hazámba? Engemet fel kell akasztani, mert én most kijelentem, hogy Románia nem az én hazám. India most az én hazám. Holnap lehet Kína lesz az én hazám, de lehet hogy holnapután Románia lesz az én hazám. Át szeretném adni az otthoni helyem egy ezer idegennek, hogy érezze otthon magát, érezze úgy magát, ahogy én érezhetem magam itt Indiában ezeknek a csodálatos emberi teremtményeknek köszönhetően. Nem az enyém sem Magyarország, sem Székelyföld, sem Románia. Legyen inkább azé a másik magyaré vagy másik székelyé, vagy a másik románé, aki épp ott érzi jól magát, De ugyanakkor legyen az oroszé, a hollandé, a tájföldié, meg a japáné, aki örömét leli abban a környezetben. Melyik szentírás mondja, hogy kárpátmedence csak a magyaroké? Mi a fenéért kellett összekeverni a szentírást a kapzsi politikusok, hadvezérek határaival? Ki mondta, hogy ezt megtehetitek? Kinek jelent meg álmában vagy élőben Jézus és mondta azt, hogy ez a hely csak a tiéd, ha valaki más odamegy, azt fel kell négyelni? Egyáltalán mid van neked? Gondolkodtál már ezen? Van valamid? Miket beszélsz? Autód? Nagy házad? 100 hektár földed? Erdeid vannak? Holnap reggel érted jönnek, hogy számon kérjék, hogy mid van, és hogy elvigyenek. Mit viszel magaddal? A nagy Magyarország határait? Az autód? Az asszonyod? A pozíciód? Egy egész életet elpocsékoltál amely tele volt a jobbnál jobb lehetőségek sokaságával, hogy felébredj, megértsd életed értelémét. Te meg álmodban is határokat bővítettél. Visszautasítottad az élet kegyes ajándékát, a megértést és a szeretetet, helyette törvényeket, szabályokat, és határokat gyártottál. Honnét jön a fájdalom? Honnét jön a háború? Most már tudod? Figyelmetlen voltál. Elején kisebb fájdalommal kezdődött, hogy felébresszen, utána jött egy kicsivel erősebb fájdalom, utána a betegség, utána a földrengés, utána a hurikán, meg a halál. És te még mindig alszol. Micsoda fajzat ez. Hol van az alázatod, hol van a teremtőddel szembeni tiszteleted? Hol van a figyelmed? Kint a határaidon, hogy nehogy valaki bejöjjön!

Ha élsz és mozogsz, meg egészséges vagy, és olvasod ezeket a sorokat, azt jelenti, hogy számodra még van esély. Zúzd szét a határaidat, most'! Ne halaszd holnapra, mert nincs holnap! Kezd ott legbelül, mert a külső határok csak a belsők után omlanak le. Ne pazarold az időd, hogy ne kelljen a végén majd panaszkodj. Ne kelljen sírj, ne kelljen gyászolj. Szüntesd meg a gyászt még mielőtt bekövetkezne!

Jayel beszélgettünk. Jay amint már említettem, egy ügyes fiatalember akire az apja rábízta az egyik kollégium irányítását, meg ezen kívül saját vállalkozása is van. A napokban Bombayben volt egy konferencián, ahol japánokkal beszélgettek, akik készen idehozták számukra országuk üzenetét. Japán a technika, szülőatyja és királya. Olyan magasan voltak, hogy azt hitték, hogy meghódították a világmindenséget, elérték Istent. Azt gondolták, hogy mostantól, mindenre van egy okos megoldásuk. Erre jött a természet, és azt mondta, hogy kop-kop, én is itt vagyok. Megszültelek, fölneveltelek, enned adtam, gondoztalak, és te cserében mit tettél velem? Kizsákmányoltál, egyenesen megloptál, kapzsi és önző módon ellopkodtad az erőforrásaimat, és még most is lopnál de már lassan nincs amit. A japánok most azt sem tudják mit csináljanak. Befostak, még a szemük fehérje is barna. Mi tévők legyenek. Gondolták legalább elmondják nekünk, hol vétetettek hibát, hátha nem vagyunk annyira reménytelenek, hogy ne értsük meg az üzenetet, és cselekedni fogunk, hogy ugyanazt a hibát ne kövessük el mi is. De sajnos szinte ide hallatszik a hargitai fenyvesekből a fejsze csattogása, a tarktorok zúgása, a terminator fagyilkoló gépek zaja. Sír a lelkem a hang hallatán. Látom, amint egy egy favágó elvágja a lábát a láncfűrésszel, a másikra meg ráborul a fa és kinyomja a szuszt belőle, de a harmadik még így sem veszi észre, hogy elég volt. Kicsit abba kéne hagyni. Elérkezett az ültetés ideje.

Dél Indiában a sivatag közepén van egy farm, az Ananda farm. Tettem már róla említést korábban is. Egy fiatal ausztrál pár fogott neki, a fák ültetésének. Teljesen mesterséges módon kellett visszahívjak a természetet arra a helyre, ahol neki korábban otthona volt, de az emberi kapzsiság elűzte onnét. Nem drasztikus szerintetek? A sivatag közepén erdőt ültetni. Ott ahol csak hébe hóba van eső. Azt akarod, hogy az unokád is ezt tegye, mert neked soha nem volt elég, mindig több kellett? Írországot levágta az angol mint a székely a karácsonyi malacot. Elindul a szél az egyik parton és végig fújja az országot egészen a másik partig. Nincs ami megállítsa. A szép Írországból hajópadlót csináltak, hogy legyen amivel menni és bővíteni a határokat. Nem is jó belegondolni. Az egész Írországban csak nyulak vannak. És egy két istentudja hol befogott őzike. A farkas, meg a többi állat már csak történelem. A farkas nem a réten alszik mint a nyuszika, hanem az erőben a fa aljában. De melyik fa aljában? Hát az állatkerti fa aljában.

Az ananda farmra visszatérek egy pillanatig, mert érdekes a története. Joel barátom meglátogatta és beszélt a tulajdonossal. 1999 ben fogott nekik a projektnek egy fiatal ausztrál pár. 5 munkást alkalmaztak a munkára. A farm létrehozásának célja az volt, hogy visszaállítsák az életet azon a kis helyen olyan szinten, hogy az önellátó legyen. Jelenleg a farm még mindig mesterségesen van életben tartva. Ha eltávolítanák a vízvezetékeket, az erő meghalna. Ha elér egy bizonyos kort, önellátóvá válik. Nem lesz szükség arra, hogy mesterségesen táplálják. Az egész műveletet, egy akkora helyen hajtják végre ezek az emberek, amekkora területet, egy szorgos székely csapat egy nap alatt lecsapkodna a láncfűrésszel. 100 évvel ezelőtt egy trópusi erdő volt ott. Amikor nekifogtak az ültetésnek csak sziklák és valami bokrok voltak ott, és egyetlen egy fa. Mára már több ezer fa fogyasztja a környék széndioxidját és termeli helyette az oxigént. A projekten dolgozók üzenete az, hogy tulajdonképpen mi vagyunk az erdő. Elültetjük, és vele együtt és általa növekedünk, válunk jobbakká mi is. Nincs más cél mint, hogy örömünket leljük abban amit csinálunk. Abbahagyták mások győzködését, hogy kövessék példájukat. Az erdő már magáért beszél. Látogatók bármikor bemehetnek, és megcsodálhatják. Azt mondja a tulaj, hogy az elején csak egy projekt volt az egész, mára meg a boldogságuk forrása. Rájöttek, hogy a cél tulajdonképpen önmaguk megtalálása volt. Úgy gondolom, ha mi is végre magunkra lelnénk, minden reggel egy szebb világ köszöntene amikor felkelünk. Őszintén bízom benne, hogy még nem túl késő.

Nagyon felpörögtek az események, miután megismerkedtem a Patel családdal. Egyre inkább azt éreztem, hogy amiről beszélek, az nem egy és nem két ember óhaja, hanem minden egyes emberé, akivel találkozok. Öt nap alatt több mint kétszáz emberrel találkozhattam, tanárok, diákok üzletemberek, családtagok, barátok. Anélkül, hogy egy szóval is kérjem, egyszeriben mindenki segíteni akart. Egész napokat hordoztak autóval. Végén már meg sem kérdeztem, hogy hova megyünk. Csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell, az ami a legjobb. Több iskolában és egyetemen volt alkalmam beszélni diákokkal, tanárokkal, professzorokkal. Nagyon szeretetteljes fogadtatásban volt részem mindenütt. Kíváncsian hallgatták, hogy mi az amit a személyem által nekik szán a lét. Az első interjú, amit én haszontalannak ítéltem, többet segített, mint gondoltam. Nagyon sokan olvasták az újságot. Bizonyos helyeken jóformán be sem kellett mutassanak, mert már olvasták a cikket. Ennek következtében nekem is könnyebb volt kiegészíteni az újságcikk által leközölt részleteket a lényeggel. Megszerveztek nekem még három interjút, még két újsággal, meg egy televízióval, amely kérte, hogy készítsünk egy visszajátszást is, ahogy megyek az út szélén, és közben stoppolok.

Ahmedabadban összeállt a teljes kép. Láttam, ahogy életem eddigi történései, az emberek akikkel életem folyamán találkoztam, a kudarcok, az élmények, az elfogadás, a visszautasítás minden ebbe az irányba vezetett, erre az útra készített fel engem. Egyszeriben a lét minden eszközt megad, ráadásul kérés nélkül, hogy a rám bízott feladatot teljesítsem. A legszebb az egészben, hogy nem várja el tőlem, hogy kizárólag csak azt tegyem éjjel nappal. Amint már említettem, azt sem felejtette el, hogy szeretek lovagolni, és azt sem, hogy szeretek motorozni. Olyan motorra ülhettem fel, amilyenre akartam. A fiuk rendelkezésemre bocsátottak egy motrot, amivel néha járhattam-kelhettem, mert tudták, hogy nem nagyon szeretem a légkondicionált autós levegőt. Ahmedabadban csöppentem bele a híres „holi” fesztivál kellős közepébe. A „holi” a színek ünnepe. Kicsit a húsvéthoz tudnám hasonlítani, de csak azért mert van fürdés és fürdetés is benne. A színek ünnepén por festékeket vásárolnak, és elindulnak a hadjáratra, befesteni a szomszédokat, barátokat vele. Kegyetlen a játék. Minden porcikájuk kap a festékből. Majd előkerül a veder és jön a pancsi, hogy a festék mindenhová eljusson. Én sem úsztam meg szárazon, sem festék nélkül. Megérkeztek Kartik barátjai a ház elé, és vártak, hogy menjünk ki. Amikor kiléptem az ajtón, és megláttam, hogy a támadók már hogy néznek ki, csak annyit mondtam, uram isten mi vár rám...és kezdődött a „holi”. Mit mondjak? Én kifejezetten élveztem. Természetesen nekem is kötelességem volt mindenkit befestékezni, ahogy csak tudtam. Miután lezajlott a csata, a csapat motorokra ült (Lehettünk vagy tízen), és elindult közös erővel újabb területek meghódítására. Az élményt számomra csak fokozta, hogy újból alkalmam nyílott vezetni egy dübörgő hangú Royal Enfield Bullettet....Imádom azt a motrot. Még ha nem is menni, csak egy helyben pöfögne, akkor is imádnám a hangja miatt. Addig fesztiváloztunk amíg a csapat megkétszerezte létszámát. Sok helyen voltunk, sok áldozatot ejtettünk. Végül elmentünk az egyik srác farmjára megfürödni. Nem volt semmi a nálamnál vagy öt évvel fiatalabb srác birtoka. A piros helikoptere csillogása már messziről felhívta magára a figyelmet. Utólag mondták, hogy nagyon ne csodálkozzak az ilyen dolgokon, mert Gujarat India leggazdagabb állama. Altalajkincsekben, főleg aranyban gazdag ez az állam, így nem csoda, hogy egy egy kolléga, helikoptert tartogat az udvaron. Itt fontos megjegyeznem, hogy valahogy az az érzésem támadt, hogy azok az embereknél akikkel volt alkalmam megismerkedni Gujarat államban valahogy jó helyen volt a vagyon, mert azt tapasztaltam, hogy céljuk nem annak a halmozása, hanem annak a köz javára történő visszafordítása. Egyeseknek kórházaik voltak, a Patel családnak amint már mondtam, egyetemei, kollégiumai voltak. Az ilyenektől, nem sajnálom annyira a vagyont mint mondjuk egy szenátor fatolvajtól. Mondtam is Pateléknek, hogy annyi a pénzetek, hogy akár takarókat is varrathatnátok belőle, de ahogy titeket elnézlek, úgy érzem, hogy örvendenem kell, hogy a pézn olyan tulajdonoskra is talál néha mint ti, akik nem öncélúan akarják használni, hanem sokkal inkább a köz felemelésére. Holi után is folytatódtak az ismerkedések, az iskola látogatások. Sok sok „fontos” személyt látogattunk meg, többek között egy dúsgazdag művészt is, aki világhírű politikusok, hercegek, sejkek, filmsztárok, üzletemberek portréit festette hatalmas méretekben(olyan 1.5 x 2 méteres). Nagyon kedvesen fogadott a művész és családja. Teával kínáltak. Kíváncsian faggattak, hogy miről is szól az utam. Nagyon értékelték a szándékomat. A legtöbb új ismerős megadta a névjegykártyáját, hogy ha bárhol elakadás van az indiai szakaszon, nyugodtan hívjam fel, mert segít. A vízum hosszabbítására is kaptam már segítség ajánlatot. Én mindenkivel csak úgy beszéltem mint Dikk vagy George barátommal. Az elején lehet kicsit sokkolta őket a közvetlenségem, de ugyanez segítette őket a későbbiekben felszabadulni, az „én szintemre” kerülni. Mondtam a Festő családnak, hogy miután véget ér az utam és én is híres leszek, majd visszajövök hozzuk, hogy egy olyan nagy portrét eresszenek meg rólam is. Mondták, hogy örömmel. Utánam mondtam, hogy de van egy rossz hírem: én nem keresek pénzt, amihez értek, amit szeretek csinálni, azért én nem kérek pénzt, ezért miután vége az utamnak is pont olyan szegény leszek mint most. Erre ők azt válaszolták, hogy nem baj, mert nekem tiszta ingyen is szívesen elkészítik a VIPknak járó óriásportrét.

Annyi helyre elvittek Kartikék, hogy fel sem tudnám már sorolni az összest. Minden helyen hagytam valamit, és minden helyen hozzáadtak valamit ahhoz, ami vagyok, hogy jobbá, alkalmasabbá váljak a feladat végrehajtására. Ahmedabad valósággal belém nevelt még egy jó adag önzetlen szeretetet, meg adott nagyon jó példákat, amelyeket a későbbiekben majd felhozhatok a mondanivaló szemléltetésére. A Gandhi ashramban tapasztalt élmények részei lesznek azoknak a megvalósításoknak, amelyek egyelőre még a jövő birtokában vannak. Itt működik egy árvaház szerűség, amely nagyon kicsibe indult, de mivel tetszett a teremtőnek a kezdeményezés, ezért mára már nagy dolgok történnek benne. Rengeteg árva, meg szegény gyereknek biztosítanak otthont, oktatást, szeretetet. Ez az árvaház, élő példája annak, hogy amikor az ember olyan dolgokba kezd amelyek nem az EGO kényeztetését szolgálják, minden eszköz megadatik, ahhoz, hogy az dolog növekedjen, fejlődjön miközben a benne résztvevő emberek is nagy örömüket lelik benne. Valósággal sugárzik innét az önzetlen szeretet. Én amikorra ideértem, már nagyon fáradt voltam, de valahogy mégis azt éreztem, hogy hagynom, kell hogy a hely szelleme, szellemisége átitassa létemet.

Mesélhetnék még akár reggelig is a béke bölcsőjéről mert lenne amit, de én tovább állok, mert hosszú még az út. Kicsit nehéz volt a búcsúzás, ugyanis nagyon megszerettük egymást. Az öreg Patel és családja, sokat biztattak, hogy maradjak velük legalább egy pár hónapra. Felajánlották, hogy írnak egy levelet a nagykövetségre, hogy szükségük van rám, és hogy kérik a vízum meghosszabbítását. Kérték, hogy maradjak angol tanítani az iskolákban meg a kollégiumokban. Az sem számított, hogy az angolomról senki hivatalos pecsétjét nem kértem, hogy taníthassak. Elég volt számukra az, amit hallottak amikor beszélgettünk. Azt mondtam nekik, hogy nagyon szeretlek titeket, és végtelenül megtisztelő számomra az ajánlat, de nekem továbbra is kötelességem a belső hang utasításait követni. Ha az netán azt mondja, hogy maradjak, biztos élni fogok a lehetőséggel. Egy újabb családot, újabb testvéreket kellett magam mögött hagynom eljövetelemkor. Kartik lefoglalta a vonatjegyemet Ahmedabadtol Jammuig. Külön alvóhelyet is vett nekem. Indulás előtti estén felgyűlt a tennivaló. Csomagolni kellett. Megtöltötték a táskámat száraz gyümölcsökkel, csokoládékkal, nem romlandó ételekkel, és megparancsolták, hogy egyek rendesen az úton. Kevéske alvás után kelni kellett mert indulás előtt be volt programozva egy interjú a TV9-cel. Kartik, Jay és Bhargav kísértek ki az állomásra. Bhargav Kartik unokatestvére, aki nagyon sokat segített folyamatosan nekem ottlétem alatt. Ő intézte az interjúkat az újságokkal, a TV-vel. Vadi új bannert csináltatott nekem, amelyet használhatok iskolákban, egyetemeken. Ezek az emberek már-már helyettem gondolkodtak. Kitaláltak, hogy kb, mire van szükségem és akcióba léptek. 5 nap után valósággal éreztem, hogy felhalmozott energiával, nagyobb hittel indulok útnak. Reggel Kartik édesapja a kezembe nyomott egy borítékot mint a lakodalomban. Mondtam neki, nem fogadhatom el, mert már eddig is túl sok volt amit értem tettek. De mondták, hogy tegyem csak el, mert örömükre szolgál, hogy segíthetnek a feladat végrehajtásában. Kartik és édesanyja ugyanezt tették. Gondoltam magamban, már azt sem mondhatom, hogy pénz nélkül utazok, mert ezek nem hagyják a szegény embert szegénynek maradni:).

Reggel az tévés interjú után kivittek az állomásra, felpakoltak a vonatra, és meghagyogatták, hogy menjek vissza mielőbb, hogy tudjuk a vízumot elintézni. Adtak egy telefonkártyát is, hogy telefonálhassak, ha valamire szükség van. Ezt nevezem gondviselésnek. Csak abban bízok, hogy lesz elég erőm, hogy valamilyen formában visszaadjam ezt a sok jót amit kaptam, hogy más is használhassa, hogy a világ legalább egy picivel jobb legyen általa. Elindult a vonat. Addig integettünk egymásnak, amíg a horizont elnyelt minket. Egy újabb gyönyörű fejezet végére értem. A szívem vidám ritmust vert a sínek zakatolásával együtt. Nem győztem csodálkozni a teremtés nagyszerűségén. Ahmedabad, a beke bölcsője, visszajövök még hozzád. Hozok magammal egy kosár virágot, és szétszórom utcáidon. Isten veled!

Kasmírba viszek egy kis békét

A vonaton perceken belül megismerkedtem Deepakkal, egy kedves emberkével, aki Szebeni tartózkodása során megtanult egy néhány román szavat. Miután megtudta mi járatban vagyok, egyből mondta is, hogy keressem meg egy barátját, a „Greater Kashmir” lap szerkesztőjét, aki majd segíteni fog nekem az üzenet terjesztésében, ha rá hivatkozok. Még mindig nehéz elhinni, hogy ennyire gördülékenyen mennek a dolgok, ha az ember elkezdi követni a belső hangot. Fáradt voltam...a vonaton pótolni szerettem volna az elmulasztott alvásokból. Felmásztam az ágyra és pihengettem...Amire felébredtem, a vonat utasai eléggé kicserélődtek. Megjelentek a Punjabi szíkek, akik arról híresek, hogy egész életükön át, soha nem vágják le a hajukat, és ők India harcosai. Ők a legbátrabbak. Ha harcról van szó, mindig elsők. Ez mondjuk engem különösebben nem nyűgöz le. Mivel naplemente előtt jót haladtunk észak irányba, az éjszakai levegő elég csípősnek bizonyult, így az éjszakát didergéssel töltöttem. Láttam, hogy aki ismeri a járást errefelé, az hozott pokrócot magával, engem meg izmaim sűrű ránkódásai melegítettek. Másnap írogatni próbáltam, de valahogy nem jött az ihlet, így inkább ismerkedéssel, beszélgetéssel töltöttem az időt. Este nyolc körül érkeztem, Jammuba (Dzsammu) Jammu & Kasmír téli fővárosába. Hat hónaponta váltják egymást Srinagar és Jammu a fővárosi szerepben. Egy új ismerős felhívta Dr. Vermat a Jammu egyetem igazgatóját, akivel azelőtt már beszélt az öreg Patel, hogy érkezek. Telefon lebeszélték, hogy hol fognak elszállásolni. A Jammui egyetem vendégházába vitt segítőm a robogóján. Reggel érkezett Dr. Verma. Sajnos valami nyavalya nagyon leszerelte őt, ezért nem sok időt tudott velem tölteni. Megszervezett nekem egy beszédet a pénteken bent levő diákokkal. Szeretetteljesen beszélt rólam, bemutatott nekik, majd magunkra hagyott. Körülbelül két órán keresztül tartott a beszélgetés, a kérdések és azok megválaszolása. Volt egy nagyon érdekes kérdés, pontosabban kijelentés, miszerint a fejlődéshez néha szükség van a vérontásra. Durván hangzott egy huszonegy éves fiatalember szájából, de örültem, hogy kimondta, és nem tartotta magába. A kérdésre, és meg annak kifejtésére visszatérek a későbbiekben. A beszélgetés után elmentünk Dr. Renu irodájába. Ő egy nagyon kedves fiatal tanárnő, tele dinamizmussal, életerővel. Már az arca kisugárzása is arról árulkodik, hogy ő egy olyan személy, akinek isteni fény világítja az útját. Segíteni akarása sajnos nem érvényesülhetett, mert hétvége lévén, le voltak lassulva az egyetemi tevékenységek. Péntek és Szombat hátralevő része arra volt jó, hogy kipihenjem a hosszú út fáradalmait. Abban egyeztünk, hogy Vasárnap reggel elindulok, fel Srinagarba, majd két napos Srinagari látogatás után visszamegyek Jammuba, és akkora meg lesznek szervezve a találkozások a diákokkal meg a helyi médiával. Elfelejtettem említeni, hogy Jammuba érkezésemtől kezdve több katonát láttam mint eddigi életem során (az egy év katonaságot leszámítva) együttvéve. India katonaságának hatvan százaléka Jammu&Kasmírban van. Ejsze még a városi vécéket is felügyelik ezek, nehogy valaki a szart szétrobbantsa. Internetem megszűnt létezni. Azt mondták, hogy biztonsági okok miatt nem mennek az államon kívüli szolgáltatók. De Dr. Renu kollégája felajánlotta, hogy használhatom az ő USB stickjét, amíg Kasmírban vagyok. Ez nagy segítség volt, mert születésnapomon volt lehetőségem egy kis időt a családommal is tölteni. Apropó születésnap! Szinte elfelejtettem mondani, hogy előtte egy nappal, még a vonaton odajön hozzám egy férfi és a tenyeremből azt jósolja kérés nélkül, hogy 36 éves koromban érkezek földi utam végére. Megköszöntem neki a biztatást, és azt mondtam neki, hogy én olyan sok jót éltem már mostanig is, ha épp most meghalnék is, elégedetten vigyorgó pofával távoznék innét. Ebben a jóslatban csak az az érdekes, hogy rá egy napra ugyanezt hallom otthonról is, hogy szomorúan vették tudomásul, hogy nekem már csak kevesebb mint öt évem van hátra. Két ilyen érdekes kis egybeesés meg is tette születésnapi ajándéknak. Számomra nem okozott gondot tudomásul venni, hogy lehet, hogy van a jóslatokban valami, és tényleg búcsút kell vennem a földi léttől 5 éven belül. Úgy igazából csak arra ösztönöz az információ, hogy még kevésbé vesztegessem az időt. És ezt tanácsolom neked is. Nekem lehet igaz a jóslat és 5 évem van hátra, de ki tudja neked mit mondana a jós, ha megkérdeznéd. Még az is lehet, hogy azt kérdezné, hogy-hogy te még élsz? :))). Jó azért elgondolkodni ezen is, hogy ha azt mondja valaki, hogy lehet csak egy néhány éved van hátra, te minek fogsz neki gyűjteni?

Véletlen találkozás Dr. Renu egy kollégájával Dr. Devinder Singhel, aki miután megtudta mi járatban vagyok, rögtön hívta is a Srinagari egyetemen tanító kollégáit, hogy szervezzék meg nekem a találkozásokat. Ez már egy ideje így megy. Elbúcsúztam Renutól és Devindertől. Másnap 6 kor indultam a hosszú útra, ami elméletileg csak háromszáz kilométer, de gyakorlatilag az omladozó utak miatt egy egész napos út. Az állomáson megtudtam, hogy busz csak 9 kor indul Jammuból Srinagar felé. Találkoztam egy néhány Delhiből jövő Srinagar felé tartó egyetemistával, akikkel úgy döntöttünk, hogy egy Terepjáróval megyünk, ami sokkal gyorsabb kényelmesebb, mint az autóbusz, és már most elérhető. Nagyon jól beszéltek a fiuk angolul, ezért tiszta élvezet volt velük utazni. Miután sikeresen kifaggattak úti célomról, készen is volt a barátság. Több helyen megálltunk a hosszú úton. Teázni, pihenni, lazítani. Vendégüknek fogadtak. Nem fizethettem semmiért. Már útközben tervezték, hogy megszervezik az ők egyetemükön is az előadásomat. Jó buli volt az autóban. Egy csomót énekeltem, viccelődtünk. Még azt is rám fogták, hogy jó a hangom. A sofőr a lehető legrosszabb sofőr akit valaha láttam. Csak akkor nem ment szembe a kanyarban a szembejövővel, amikor elfelejtette. Nemegyszer a szembejövő autó előtt álltunk. Már-már kezdtem kételkedni a jóslat igazságában. Biztos 4 év, és nem 2 nap? Egy darabon át is vettem tőle a perecet, ami számomra egy igazi kihívás volt. Nagy forgalomban jobb felől ülni a kormány mögött, egy olyan országban, ahol egy szabály van a közlekedésben, ami röviden annyi, hogy ha nem muszáj, ne gyilkolj, nem kis dolog...

Jammu és Kasmír....természeti adottságai olyasvalami amire az ember azt mondja, hogy ez az, amit az Isten jó kedvében teremt. Öröm volt az utazás, kivéve azokat a szakaszokat, ahol a katonakocsik amiből hatalmas konvojok tartottak Kasmír fele felkavarták a port előttünk. A víz olyan mint a Hargitán...igazi acél, tiszta és jéghideg. A levegő is csípős...olyan jó ropogós. Azok a hatalmas magasságok és mélységek az ember eszébe juttatják, hogy milyen picike része ő a teremtésnek, de a kapzsisága persze nagyobb mint Kasmír összes hegyei egymás tetejére téve :). Jammu és Kasmír határán a katonák kiszállították a sápadt bőrű testvért az autóból, hogy útlevelét, és úti célját bemutassa. Majd visszafele is meg kell álljak ott. Egy helyen filmeztem a határőröket, erre odajön egyik és elkezdi túrni a nyálát, hogy töröljem ki. Nyugodtan ránéztem, rámosolyogtam, kinyújtottam a jobb kezem kezet fogtam vele, másikkal megveregettem a vállát, és megkérdeztem hogy van. Ez nem tudta hirtelen mit kezdjen az egésszel, elkezdett mosolyogni, és olyan kedvesen válaszolt, hogy a kocsiban ülő srácok nem hittek a szemüknek. Még a végén utánunk kiáltotta, hogy érezzük jól magunkat Kasmírban. Érdekes példája volt az eset annak, hogy mi az amit az ember tapasztal, és honnét ered a tapasztalás. Ha én a katona láttán betojok, és ő ezt látja is, valószínűleg még a csomagomat is kipakoltassa, de mivel, úgy kezeltem őt is mint bármelyik másik embertársamat, ugyanazzal a kedvességgel meg szeretettel, egyszerűen megszelídült. Érezte, hogy nem egy idomítandó állat vagyok, hanem egy olyan emberi lény mint ő aki képes volt a harcos tekintetére mosolyt csalni.

Este 7 körül érkeztünk a meglehetősen hideg Srinagarba. Mindenhol katonák vannak. Mindenre ügyelnek. Na de azért van egy néhány civil is közöttük. Azt mondják, hogy Kasmír a földi paradicsom. Mondom, hogy fiuk ebbe az ideába erőst ne éljétek bele magatokat, mert a paradicsomban nincs szükség uniformisra, sem lőporra, sem tizenvalahány éves srácok gyilkolására. A srácok eldöntötték, hogy náluk alszom. El is indultunk a hotel felé amelyet turista híján egyetemistáknak adnak ki. Közben vagány kis csónakházakat láttam a folyón, amelyeket az esti félhomályban próbáltam a lencse vége elé mérni. 20 perces gyalogolás után érkeztünk a hotelhez. Mit szólsz, hogy hívták a hotelt? Ha hiszed, ha nem, a hotel neve az volt, hogy „Peace Palace”(Béke Palota). Én aki, a béke nagykövetének mondom magam néha viccesen megérkezek teljesen spontánul a Béke Palotája nevű hotelbe. Igen, a Béke Palotája adott otthont ezen sorok megszületésének. Bagossy Zoltán barátom soraimat olvasva, azt mondja, hogy ez olyan mint James Redfield Mennyei Próféciája. Bevallom, nekem is néha eszembe jut a Mennyei Prófécia amikor ezeket a sorokat írom, de Isten látja a lelkem, én nem akartam majmolni James Redfield művét, én egyszerűen csak azt írom, ami éppen van. Ha sokkal több lenne benne a szerelmi jelent, akkor arról írnék, és úgy egy kicsit biztos elütne a Mennyei Próféciától:))). Na de ez van. Csak erről írhatok. A fiuk nagyon finom vacsorát készítettek. Gondoskodtak róla, hogy teljesen otthon érezzem magam. Vacsi után talán először Indiában forró zuhany. Hát rám is fért mert, nem volt valami banánérlelő meleg, sem a szobában sem a szobán kívül. Most is rajtam van szinte minden létező ruhadarab, amit a táskában hordozok. Olyan nehéz a paplan, hogy a tíz éven aluliak felnőtt segítsége nélkül nem lennének képesek kimászni alóla. Na de nagyon jól aludtam. Ma reggel kakaskukorékolás előtt keltem, készültem az egyetemekre.

Döntöttem: Megtagadom a magyarságom a világbékéért!

Micsoda lehetőség neked, hogy végre egy jót ítélkezhess fölöttem! Na de ha kíváncsi vagy miért, íme az indok:

Kasmírban vagyok. Egész pontosan annak fővárosában, Srinagarban. A kasmíri egyetemen tartottam beszédet az egyetemistáknak. Téma a megszokott: a háború okának megnevezése, megértése, megoldások, a személyes felelősség felismerése, annak vállalása, a félelem eltávolítása annak érdekében, hogy lépni lehessen, stb....Ezek az egyetemisták ki vannak éhezve a békére. Háborúban nőttek fel. Mást jóformán nem is tapasztaltak, csak háborút és terrort. Az elmúlt évben több mint kettőszáz fiatal testét szakította keresztül az ólom. Két hatalmas küzd még több hatalomért a fejük fölött. Pakisztánnak is kéne Kasmír, mert úgy gondolja, hogy a muzulmán többségű Kasmír inkább egy muzulmán országhoz kéne tartozzon, mintsem egy hindu országhoz. Indiának is kéne Kasmír, mert élnek ott hinduk is, és egyébként is azt tartják, hogy Kasmír a korona India fején. És milyen király az olyan amely önként lemond koronájáról? Természetesen Kasmíriaknak is kéne Kasmír épp úgy, ahogy a magyaroknak kell Magyarország, vagy ahogy kéne a NAGY Magyarország. Jelenleg Indiához tartozik. India magáénak tudja. De úgy igazából 1947 után ömlött ki a bili, amikor az angol hazament innét. Akkor vált le Pakisztán Indiáról, Talán Banglades is akkor lett különálló ország. Az indiai egyetemeken sokkal könnyebb dolgom volt, mint itt. Ezek a fiatalok tele vannak fájdalommal. Nem értik, miért kell húsz év alatti fiatalok meghaljanak ahhoz, hogy béke lehessen e földön. Hát igen, ők még nem érthetik ezt. De talán választ kaphatnának a szüleiktől, akik egy életen keresztül harcoltak és talán őket is harcra nevelték.

A jammui (dzsammu) egyetemen találkoztam egy olyan kijelentéssel, hogy néha szükség van a vérontásra a fejlődésért. Istenem, ez szörnyű. Egyszerűen fájdalom ilyent hallani egy huszonegy éves fiatal szájából. Ezek után mit várjon az ember egy betokosodott elméjű középkorú, vagy idősebb embertől? Így már azt hiszem, jobban érződik a kijelentés súlya. De örültem, hogy elhangzott, hogy a kérdés feltevődött, mert ekképp alkalom adódott megválaszolni azt. Ha pofon ütsz, és én válaszképp visszaadom neked, és te még egyszer megütsz, én meg ugyanazt válaszolom, mikor és hogy lesz vége a harcnak? Hát amikor az egyik fél megsemmisül, nemde? Így semmisítjük meg egymást nap mint nap. Az EGOk folyamatosan harcban vannak egymással, nem néznek sem Istent sem Embert. Mikor leszel képes már egyszer a visszaadás helyett megköszönni a pofont, és azt mondani, hogy légy szíves bocsáss meg nekem, hogy segítettem előidézni ezt a helyzetet, hogy meg kellett üssél. Én nem hiszek a harcban, ezért arra kérlek, hogy beszéljük meg, mit rontottunk el, hogy a pofozkodásig jutottunk. Mikor engedi meg egonk, hogy megtegyük ezt? Olyan egyszerű a kép, mégis olyan nehéz kizökkenteni az embert a régi kerékvágásból, megértetni vele, hogy a harcban a védekező épp olyan hibás mint a támadó (legjobb védekezés a támadás).

Minden harcnak az alapja a birtoklási vágy. Aki birtokolni akar, és harcolni a birtokolandó tárgyért, annak háborúra van szüksége, és talán a harcban kell meghalnia, mert az összes addigi útmutató haszontalan volt számára. Néha nagyot néznek amikor a háború fontosságáról beszélek. Hogy lehet fontos egy háború? A háború a végső felszólítás, az utolsó csengőhang, mely ébreszteni próbál. Mindenkinek szüksége van a háborúra, akinek addig nem sikerült felébredni. És mindenki megteremti a háborút amit maga körül tapasztal azzal, hogy figyelmetlenül él, azzal, hogy illúziókat halmoz egy életen keresztül, és azokra építi a házat. Istenem, de jó, hogy van háború! Milyen kegyes vagy, hogy mindig adsz egy utolsó esélyt is az ébredésre, adsz fájdalmat a tompa testnek, a fegyverek robaját a süket fülnek, a vér látványát a vak szemeknek. Igen erre való a háború. Szoktam mondani, hogy azért jöttem, hogy ne legyen szükség a végső, a legdurvább figyelmeztetőre, ne legyen szükség a vér látványára, meg a fegyverek zajára, mert aki meghallja és megérti az üzenetet, az felmentődik a háború borzalmai alól, annak véget ér a háború még mielőtt elkezdődne. Annak aki készen áll befogadni az üzenetet mennyország lesz a földi léte is.

Tetszik nekik, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem Indiáé, hogy Kasmír nem Pakisztáné, de meglepődnek, amikor azt mondom, hogy Kasmír nem a kasmíriaké. Kasmírt senki nem birtokolhatja, sem a kasmíriak, sem a Pakisztán, sem India. Mindenki, aki birtokolni akarja, elveszíti azt, de nem csak azt, hanem rosszabb esetben vele együtt az életét is. Kasmír az indiaiaké, Kasmír a pakisztániaké, Kasmír a kasmíriaké, akik itt élnek. Szinte elfelejtettem magam, hogy Kasmír az enyém is, a székely legényé aki most épp ott van, aki megcsodálja a hely természeti adottságait, aki élvezi az emberek vendégszeretetét, aki megkap mindent tőle amire épp szüksége van. De ne kövessük el azt a hibát, hogy birtokolni akarjuk Kasmírt, mert akkor jaj nekünk, mert akkor meg kell érezzük a vér szagát, hallanunk kell a háború moraját, meg kell tapasztaljuk a halál félelmeit. És ez így van rendjén. Minden minden értünk van kezdve a békétől a háborúig, a kudarctól a sikerig, a betegségtől az egészségig. Mi válogathatunk a csomagból magatartásunk, az élet csodájához való viszonyulásunk függvényében. Ezért mondom már sokadjára, hogy kelj fel most, amíg nem késő, nyisd ki a szemed és láss, amíg nem késő. Ne halaszd holnapra, mert az nem a tied. Holnap reggel már halott vagy, te meg nem éltél azzal a sok lehetőséggel, ami eddigi életed során felkínálta magát számodra, hogy meglásd a felhők mögött a fényt. Folyamatosan kérdik, hogy mit csinálok majd holnap, vagy merre megyek Kasmír után, meg ilyenek. Azt válaszolom, hogy ne haragudjál testvérem, nincs nekem időm azzal foglalkozni, hogy mit fogok tenni majd holnap, ha egyáltalán lesz olyan. Elég nekem az, amit a ma kínál számomra. Mikor él az az ember, aki folyamatosan a holnapot tervezi. Az idiótája holnap is ugyanazt fogja tenni: egy másik holnap miatt aggódik majd. Miért aggódnék már ma a holnap miatt, amikor folyamatosan a legszebb holnapot kapom, amikor odaérek? Néha azt is elmesélem, amikor először érkeztem Ahmedabadba egy éjszakán. Alig tettem ki a lábam az állomásból, máris megkínáltak kajával, teával. Egy utcaszéli árus akkor készült lefeküdni. Megmaradt egy szál uborka, amit nem vettek meg tőle. Ki tudja, hogy már mióta állt és száradott, meg porosodott az út szélén? A bácsika olyan szépen kínálta, hogy nem utasíthattam vissza. Tudtam, hogy amit ilyen szeretettel adnak, nem árthat meg nekem, így elfogadtam. Meg is fűszerezte nekem, hogy jobban essen. Meg volt már kérgesedve az uborka amire eljutott a szájamig. De isteni volt az íze, nagyon jól esett és természetesen nem ártott meg. Az utcákon hatalmas kóbor tehenek kérődztek. Akkora szarvaik voltak, akkorákat életemben nem láttam. Otthon az olyanokat már agancsnak nevezik. Halvány fogalmam sem volt, mit ehetnek ott, a betondzsungel közepén, hogy olyan kövérek, de látszólag az összes jó egészségnek örvendett. Elgondolkodtam, hogy ha rájuk ennyire vigyáz a teremtő, miért kellene nekem aggódnom, hisz én sokkal kevesebb élelemmel is beérem mint ők. Egy kis hit, a teremtésbe vetett bizalom kérdése az egész, és elvethetünk magunktól minden aggódást, minden félelmet, és annyira felszabadulnánk, hogy hatvan év alatt háromszázat élnénk. Így tele félelemmel, görcsökkel, a jövőért való aggódással, csak nyomorgunk, és teljes erőnkkel azon vagyunk, hogy nyomorúságunkat meghosszabbítsuk. Szánalmas kis anyaghoz ragadt teremtmények vagyunk. De én megláttam már a remény sugarát, tudom, hogy van esély akár egy tömeges ébredésre, egy olyanra, hogy a teremtés ránk mosolyog, melynek öröme életünk végéig elkísér. Ehhez nagyon fontos, hogy felismerjük, hogy felelősek vagyunk mindenért, ami velünk történik, és vállaljuk a felelősséget. Sok emberrel találkoztam, akiknek arcán láttam, hogy egyetértenek velem, és ugyanaz a vágy a békére az egység megtalálására bennük is jelen van, de valamiért mégsem merik vállalni, nem merik kimondani, Ilyenkor elmondom nekik, hogy minden ember egy egyedi megismételhetetlen lény, Minden emberben van egy egyedi fény, egy egyedi hang, amit ha nem mutat meg a világnak, így nem járul hozzá annak színesebbé válásához. Így az az egyedi fény az az egyedi hang már születésétől kezdve halálra volt ítélve. Teljesen elveszik, mondhatni az egész életét haszontalanul élte, mert mindig a külső hangokra összpontosított, és azokat majmolta ahelyett, hogy a sajátját megtalálja, és hangosan kimondja, hogy hozzájáruljon vele a világ színesebbé válásához, az emberi lét felemelkedéséhez. Ezek vagyunk. Sajnáljuk a világtól, mely megszült és felnevelt az egyedi hangunkat, az egyedi fényünket. Csak elvesszük tőle amit lehet, de vissza nem adunk semmit, ez által szegényítve őt. Kiderült, hogy a félelem az oka annak, hogy nem engedjük szabadon ezt a belső hangot. Hmmmm....ki az akinek igaz hite van, és fél? Hitetlen vagy! Pogány! Ezért félsz! Vallásosdit játszol, hogy megnyugtasd magad, hogy azt hidd, hogy jó vagy. Hazudsz magadnak, mert félsz szembenézni a ténnyel, hogy egy késhegynyi hited sincs. Gyáva féreg vagy. És azt hazugod, hogy bátor vagy. Erre nevelt a társadalom. Hazudd azt magadnak amit elvár ő tőled, hogy tudjál visszaaludni, hogy mély álomba szenderülj. Soha nem tudod meg, hogy a lelked azért jött a földre, hogy felébredjen, hogy majd a test súlyától megszabadulva felrepüljön a csillagos égbe, hogy felülről gyönyörködhessen a teremtés csodájában. Betegesen kaparsz, ragaszkodsz az anyaghoz, ami nem a tiéd, soha nem is volt a tiéd, és soha nem is lesz a tiéd. Az csak arra kaptad kölcsön, hogy eszközül szolgáljon az ébredésedben, te meg mint egy kis gyáva féreg az alvásra használod. Arra kérem a jóságos Teremtőt, hogy megbocsássa bűnödet, és segítsen felnyitni az évtizedek óta leragadt szempilláidat, hogy meghalld a belső hangot, meglásd az egyedi fényed, és kövessed azt, hogy vezessen téged vissza oda, ahonnan jöttél, ahonnét elkóboroltál. A te egyedi hangod senki nem tudja helyetted kimondani, a te egyedi fényed senki nem tudja helyetted megmutatni, hozzáadni a teremtés fényéhez. Szedd össze magad most! Ne késlekedj, mert később már nem lesz rá lehetőséged. Vállald a felelősséget a saját fényedért. Vedd vissza a hatalmasoktól! És többet soha ne bízd másra, mert senki nem tud úgy vigyázni rá mint te. Senki nem tudja úgy ápolni azt mint te. Egy szép nap kialszik. És elkezdődik az örökös sírás, a bánkódás és a fájdalom. A kasmíri egyetem diákjai közül egy páran azt mondták a végén, hogy amikor bejöttünk a terembe, egy embert láttunk akinek volt egy küldetése. De most már többen vagyunk, akinek a küldetése ugyanaz. Ezek a fiatal lelkek a Kasmíri béke magvai, amelyek ebben a tavaszi esős időszakban megfogannak, kibújnak, és gyors növekedésnek indulnak.

Egy másik gyakori kérdés az, hogy hogyan lehet a politikusoknak, a hatalmasoknak ezt elmagyarázni. Ezt többen megkérdezik. Válasz erre, hogy LEHETETLENSÉG. Nekik már meg van ásva a sírjuk, ők már a temetésükre várakoznak. Nem kell nekik magyarázni, nem kell nekik segíteni. Senkinek nem kell segíteni. Egy dolgot lehet csak tenni. Éspedig azt, hogy azt a figyelmet, amivel hatalomra juttattad őket, amivel tápláltad, és hizlaltad őket, visszaveszed magadnak. Ezek mind mind koldusok. Minden hittérítő és politikus egy koldus. Figyelem koldusok. A te figyelmedből táplálkoznak. Könyörögnek érte a kampány alkalmával, majd amikor megvan akkor még többet kérnek, hogy dagasszák magukat. De nagyon hasznos a szerepük. Ők a te ébresztő órád, ők okozzák a csalódást, a fájdalmat, a nélkülözést, hogy te felébredj. Nagyon nemes szerepük van. Csak az a baj, hogy előbb utóbb kitör a háború, aminek megteremtése szintén az ők dolguk. Én amondó vagyok, hogy jobb a háború előtt ébredni, mert háború közben keveseknek adódik meg a lehetőség az ébredésre. Egyesek a háború fájdalmai hatására felébrednek, mások megy egyszerűen csak alvás közben elesnek a harcban. A politikusokat szidni ugyanaz mint éljenezni őket, mindkettő egyformán élteti ezeket a hasznos élősködőket. Miért? A válasz nagyon egyszerű. Ami alatt szidod vagy éljenzed őket, a figyelmed rajtuk van, és nem magadon. Amennyi időt szánsz rájuk, annyit ellopsz magadtól. És ezt addig teszed amíg te is koldusként végzed. Az a sok értékes idő meg energia amit a hatalmasokra pazarolsz, mind magadtól ellopott idő, aminek hiányában, kevesebbet figyelsz a legértékesebb dologra, a saját egyedi fényedre, a saját egyedi hangodra, amit ha megmutatnál másoknak, sokkal szebb és színesebb lenne a világ. Ne csinálj koldust magadból! Hagyd a politikusokat. Ne szavazz rájuk de ne is ostorozd őket, mert pozitív vagy negatív figyelem hiányában, ők automatikusan megszűnnek. Nem a te dolgod, hogy büntesd őket. Azt elvégzi majd más helyetted.

Végül, miért is tagadtam meg a magyarságom? A kasmírinak egy vétke van ami határozottan körvonalazódott számomra. Ez nem más mint az, hogy túl nagy hangsúlyt fektet kasmíri mivoltára, mintha attól ő értékesebb vagy jobb lenne mint valaki, aki nem kasmíri. Na de mi jogon ítélkezek ilyen kegyetlenül a kasmíri fölött én a BÜSZKE MAGYAR? Ugyanolyan vagyok mint a kasmíri: a legjobb a környéken. Tik tak, Tik tak, ébresztő! Egy ember értékét nem határozza meg az etnikai hovatartozása. Hagyjuk ezt az idióta felfogást mert csak lehúz, széthúz, szétzúz. A magyar semmivel sem jobb se rosszabb mint a kasmíri, vagy a kínai vagy kongói. Nincs ilyen. Ne légy az a hitvány ember, akinek minden büszkesége az etnikai hovatartozása, ne gondold, hogy azért mert magyar vagy, vagy német vagy, vagy kasmíri vagy, magasabb rendű vagy. Hagyd abba a hazugságot. Ne hülyítsd többé magad. Az a bajom ezekkel a büszke kasmíriakkal, büszke indiaiakkal, büszke románokkal meg a büszke magyarokkal, hogy úgy elvesznek a büszkeségük tárgyában, hogy nem látnak ki belőle, csak azt hallom amikor nyögnek, amikor az élet piszkálja őket, hogy ébredjenek már ebből a tündérmese valóságból. Mondtam a diákoknak is, hogy a boldogságukat nem az határozza meg, hogy mennyire kasmíriak Kasmírban, és ha ezt nem tudják megérteni, elvesznek. Ítélkezzél csak nyugodtan tovább, de én végeztem a magyarságommal. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt a gyönyörű életet arra pazaroljam, hogy a szlovákokat meg a románokat piszkáljam. Nincs időm nagy Magyarországért idióta harcot vívni. Addig harcolt a büszke magyar már eddig is, hogy a térképen mára csak egy tökmagot látni Budapest felirattal. Na de hangosan zengnek a tökmagból a vesszen Trianon című indulók. Énekelve vágtattok a halálba. Ez nem más, mint egy tragikomédia. Ezen büszke emberek azt üzenik az emberiségnek, hogy Bábel egy áldás, ezután is támogatnunk kell az elkülönülést, terjeszteni és vastagítani a határokat. Fiuk, én csak azt akarom mondani, hogy rám ne számítsatok. Végezzetek ki mint dezertőrt, de én utolsó erőmmel akkor is megölelem a más nemzetiségű testvéremet.

Egy másik nagyon fontos mai élmény, hogy A kasmíri egyetemi beszéd előtt, egy másik kollégiumban volt alkalmammal a tanári karral beszélni egy néhány órán keresztül. Jól gondoltam eddig is: az embert egy bizonyos kor után annyira beskatulyázzák a szabályai, hogy egyébre sem képes, mint az ezer éves nem tudom hol olvasott elveket ordítani torka szakadtából. Az olyan embernek, aki elérte a középkort, és addig nem nyitott, annak annyi az esélye az ébredésre mint a fekete hollónak fehér hollóval való szeretkezésre. Túloztam. Ennél azért egy kicsivel több az esélye mert arra gyanakszom, hogy fehér holló nem is létezik, ugyanis eddig még egyet sem láttam. Több olyan esetről tudok, hogy az illető valami baleset folytán eszméletét, tudatát vagy életét veszítette. Amíg odaát volt betekintést nyert olyan dolgokba, amelyeket az emberi elme még nem igazán képes felérni. Amikor meg visszajött, gyökeresen megváltoztatta látásmódját, az élethez való viszonyulását, a teremtéssel szembeni tiszteletét...Na így igen, így az idősebbeknek is sikerül a nyitás, de sajnos legtöbb esetben biológiai lehetetlenség egy kőkemény, meglehetősen szűk látókörű, előítéletekkel teli felfogást megváltoztatni egy bizonyos kor után. Ahhoz már súlyos sokk hatásokra van szükség, mint pl. egy családtag elvesztése, egy végtag elvesztése, egy háború, vagy egy súlyos betegség, mint például a rák. Igen a rákot is te hozod létre. Nem kell senkit sem hibáztatni érte. Te vagy a felelős azért, hogy az orvosod holnap azt mondja, hogy rossz indulatú daganatod van. Micsoda kitűnő lehetőséget kaptál, hogy végre hagyd az anyagot és kicsit elgondolkodj, hogy miért is lettél ide küldve. De nem jobb lenne az ember egy életen keresztül folyamatosan építse a tudatosságát, hogy ne kelljen majd a vízözön és a hurrikán, hogy felébresszen.

Kijöttem a kasmíri egyetemről. Búcsút intettem, a sok fegyveres őrnek. Készítettem egy néhány fényképet a távoli havas hegyekről, majd megnéztem, mi a kínálat a piacon. Egy gyors étkezdében fogyasztottam valami kasmíri kaját és elindultam hazafele. Egy fél órai buszozásra voltam a kasmíri otthonomtól. A fiuk már itthon voltak. Azzal fogadtak, hogy az állásinterjút elhalasztottak holnapra, de az újságcikkek alapján az igazgató, a tanárok meg a diákok nagy érdeklődéssel várják, hogy találkozzunk. Elmondtam nekik, hogy olyan napom volt, ami után úgy érzem, hogy le kell ülnöm írni, mert most még friss az élmény. Előkészítettek egy csendes szobát nekem, ahol nyugodtan készíthettem a mai beszámolót. Közben többször is jöttek be a szobába új barátok, akik meg szerettek volna ismerni. Mielőtt erőst belemélyültünk volna a beszélgetésbe, mondtam nekik, hogy ha tovább folytatjuk, holnap ismételnem kell magam, ami nem lesz túl érdekes számukra. Nagyon finom vacsorát készítettek a fiuk. Hihetetlen, hogy mennyire kényeztetni, segíteni akartak, hogy haladjak a dolgaimmal. Mindent készen elém raktak, még azt sem engedték, hogy a tányéromat bevigyem a konyhába.

Megtagadtam a vallásom a világbékéért

Hajnal négykor értem utol magam az írással. Elérkeztem a jelenbe, ideje volt lefeküdni. Természetesen reggel 6 kor nem ugrottam ki az ágyból. Jól kipihentem magam. Dél körül keltem csak fel. A fiuk már telefonáltak, hogy a díszterem elő van készítve, menjek be korábban mert ebéddel várnak. Hotel menedzsmentet oktatnak ebben a kollégiumban, ezért van egy nagyon színvonalas vendéglő is benne, ahol a tanulók gyakorolhatnak. Kettő körül érkeztem a kollégiumba. A tanárok és az igazgató nagy szeretettel fogadtak, egyenesen a vendéglőbe kísértek. A vendéglőnek öt csillagból hatot adnék. Ezek nem viccelnek. A fogadtatásom olyan volt a vendéglőben mint valami olajmágnásé. Mondtam is a srácoknak, fogják vissza magukat, mert még a végén zavarba jövök, nem vagyok én annyira fontos, hogy ennyire kövessék minden mozdulatomat, kitalálják, hogy mit szeretnék. Most már tudom, milyen szar lehet az uraknak. Az étel és a felszolgálás minden képzeletemet fölülmúlta. Nem is tudom egész pontosan hány fogás volt, de hogy a tányéraimon megfordult legalább tíz fajta étel, az biztos. Egy idő után azt sem tudtam mit falok be, mindenből csak egy kicsit kértem, mert nem akartam megtömni a lelassult gyomromat. Volt ott a lótusz gyökerétől elkezdve a csirkemellig minden. Az ízek olyan hatással voltak az ízlelő szerveimre, mint a szememre egy gyönyörű szivárvány látványa. Egyik tanárral étkeztünk egy asztalnál, akivel a vendéglátás fortélyairól beszélgettünk. Ebéd után az igazgató irodájába lettem kísérve, akivel egy fél órán keresztül beszélgettünk. Háromkor szóltak, hogy minden elő van készítve, a diákok és a tanárok már helyet foglaltak a teremben. Egy tanár átkísért a díszterembe. Kicsit meglepődtem amikor beléptem ugyanis a terem teljesen tele volt. Szabad hely egyáltalán nem volt. Viccesen bekiáltottam nekik hogy heyyyy! Namaste! Ezek egyszerre, kórusban kiáltották vissza nekem, és már meg is tapsoltak. Nem a tapsért jöttem de azért kellemes érzes volt, hogy ilyen szeretetteljesen, felszabadultan fogadnak. Az előadás tartalmát, már nagyjából ismered, ezért nem részletezem. Sikerült vagy két órán keresztül fogyasztanom a levegőt odabent. Örömmel tapasztaltam, hogy amikor pontot tettem a 2 órás mondat végére, jöttek a szokásos kérdések. Egyik ilyen visszatérő kérdés az volt, hogy hogyan lehet segíteni másokon is. Erre elmondtam a szokásos választ miszerint nem szabad segíteni senkin, főképp nem azokon akik odafent vannak, mert azokon már nem nagyon lehet. A feladatunk, hogy saját magunkat „segítsük”, a figyelmünket visszafordítsuk magunkra, és a környezetünkre, és ez által megtörténik a mások segítése is teljesen automatikusan. Egyetlen dolgunk, hogy a saját egyéni hangunkat kövessük, és azt amikor kéretik kimondjuk, megmutassuk a világnak. Ez által tudunk a legtöbbet segíteni a környezetünkön. Aki egyfolytában másokon akar segíteni, az koldusként fog meghalni. Írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy az ember segí1teni akarása a biztos jele annak, hogy segítségre szorul. Én nem akarok segíteni senkin. Én csak egyszerűen felelősséget vállalok a belső hangért, kimondom, megmutatom, hogy akinek épp arra van szüksége fogja meg, és használja. Nem baj, ha valaki visszautasítja, vagy elengedi a füle mellett. Az azt jelenti, hogy ő rossz helyen volt rossz időben. Talán majd később miután meghallotta azt, amit meg kellett hallania, ahhoz, hogy meg tudja hallani azt is amit tőlem hallhat. Ez volt a „halló” mondat :). És természetesen arra bíztatok mindenkit, hogy vállalja a saját belső hangját, hogy ne csak fogyjon hanem gyarapodjon is a világ általa. Az előadás után is jöttek még privát kérdések. A tanár nagyon szép köszönő beszédet mondott. Félbeszakítottam, hogy nekem aztán semmit ne köszönjenek, mert nem az én érdemem semmi. A tanárok elhívtak egy teázásra. Ott boncolgattuk kicsit még a témát. Természetesen előjöttek a szent könyvek „törvényei” is. Érdekes dolgot hallottam egy tanár szájából, miszerint, Mohamed azt mondta, hogy a harc csak akkor megengedett, ha szent ügyért, az igazságért folyik. Szóval ide van a kicsi kutya elásva. Örömmel emlékeztem vissza, hogy a diákoknak azt is elmondtam, hogy az a kérésem, hogy ha valaki muszlim, az maradjon muszlim, vagy ha valaki hindu, az maradjon hindu. Nem akarom én őket megváltoztatni. Elfogadom én őket úgy, ahogy vannak. De az isten szerelmére, ha valamelyik szentkönyv értelmező vagy tolmácsoló arra buzdítja őket, hogy harcot indítsanak a másik vallás ellen, mondjanak nemet. Mert a szeret nevében nem lehet harcolni senkivel. Ott valami bűzlik, ha a vallás arra biztat, hogy ne fogadd el a másikat, vagy, hogy megpróbáld változtatni őt. Azon a ponton nemet kell mondani, mert az már az egység ellen szól. Többször találkoztam Allah nevével, hogy ő az egyetlen Isten, és az egyetlen igaz próféta Mohamed. Ez szinte szó szerint azt mondja, hogy minden ami ezen kívül van, az nem elfogadott, az ellenség. Nem szeretnék ítélkezni ez felett, mert szeretem magam, és ha mégis ítélkeznék, saját magamat ítélném el, mert én is ugyanazt teszem: Jézus nyájába szeretnék terelni mindenkit. Nem ezt tette a kereszténység is annak idején, de még most is? Európában csak úgy hemzsegnek a hittérítők. Nem kezdeményezett Szent Háborút a kereszténység is? De! A Jóság és a szeretet nevében gyilkoltam én is. Csupán a „jó”.ért üzentem hadat felebarátomnak, így felmentettem magam a felelősség terhe alól egy csinos kis hazugsággal. Ne ítéld el az iszlámot, hogy ne kelljen ő sem ítélkezzen fölötted! Vedd észre magad, hogy te is iszlám vagy, csak más címszó alatt! Nem vagy különb te sem, neked is megvannak a Szent Háborúid. A háború az háború. Nincs jó és rossz háború. Csak háború van. Általában az ellenség háborúja a rossz háború, és a te háborúd a jó háború, de ha ezt a másik oldalról nézzük, az övé a jó háború, és tied a rossz háború. Nem tudom hangsúlyozni, hogy amíg abba nem hagyod a hazugságot, szenvedned kell, és annál jobban kell szenvedned, minél jobban hazudsz. Szépen kérlek, hagyd abba a hazugságot, hogy ne szenvedjél. A szívem hasad meg amikor gyötrődni látlak. Ugyanitt fontos azt is hozzáfűznöm a dolgokhoz, hogy hazugság is csak egy fajta van. Nincsen jó és rossz hazugság. Nincs a hazugságnak mértéke. Felejtsd el a kegyes hazugságot, mert az is csak kitaláció. Nincs olyan, hogy kegyes hazugság. Felelőtlenség és halál van csak, minden egyes alkalommal, amikor valótlan dolgokkal kényezteted egódat, hátráltatod magadat és másokat a lelki fejlődésben. Még nem késő, mert itt vagy, olvasod ezeket a sorokat. Menjél a tükör elé, és mond neki, hogy te egy hazug disznó vagy. Alázatosan kérd meg a teremtést, hogy segítsen mostantól odafigyelni, minden szavadra, minden gondolatodra. Köszönd meg, hogy hazugságot tapasztalhattál azért, hogy felébredhess a hazugságodból. Kérj bocsánatot, hogy ezt előidézted, és mond neki azt, hogy szeretlek, hogy oly kegyes voltál hozzám, hogy lehetőséget adtál nekem az ébredésre. A „hazugság/ az életért vállalt teljes felelősség” írásban bővebben kifejtettem ezt.

Szembe kell néznünk a valóságunkkal, másképp nem tudunk lépni. Véget kell vetni a szent háborúknak, mert a szent háború az a háború maga. Szent vagy szentségtelen jelzővel ugyanaz. Hagyd abba a háborút bent, hogy ne kelljen háborút tapasztalj kint.

Így lettem én vallástalan, így adtam vissza a vallásomat is annak akitől kaptam. Most megint elítélhetsz. De nézd a dolog jó oldalát: több jut neked belőle, ha már amúgy is azt érzed, hogy nagy szükséged van rá. Nekem egy vallásom van csak mostantól amelynek a neve a következő: az elfogadás a szeretet és az egység vallása. Ha ezt megengedi a hindu, akkor leszek hindu egyet. Ha megengedi a muzulmán, akkor leszek muzulmán egyet. Ha megengedi a buddhizmus, akkor leszek buddhista egyet. De ha megengedi ezt a keresztény vallásom, maradok keresztény. Ne feledjük el, hogy ezek mind csak részletetek, tarka barka jelzők. A lényeg a valláson, az etnikai hovatartozáson, miden határon túl van. Azt ha megtaláltad, még álmodban is mosolyogni fogsz, a szíved meg vígan dalol addig, amíg lehetőséget kapsz, hogy tested földi súlyától megszabadulva, felemelkedj, és elrepülj haza.

Lassan a kasmíri fejezet végére érkezek. Készül a vacsora. A kedvemért anélkül, hogy kérjem, valami európait készítenek ma nekem. Jó étvágyat nektek is!

2011. március 31. A SPORT

Magyari Levente barátom javaslatára megdátumozom magam. Én egy ideje nem tartom fontosnak az óra szerinti időt. Más a mértékegysége nálam. Tudom, hogy amióta belefogtam ebbe az útba rengeteg idő eltelt. Már-már öregszem. Az a rengeteg esemény ami lezajlott kívül belül azt mondja, hogy nem is vagyok már olyan fiatal.

Tegnap este képeket mutogattam a srácoknak a másik otthonról. Meséltem róla, hogy valamilyen mértékben ők is láthassák, hogy ezen kívül még milyen más otthonok vannak e földön. Másnap reggel indulás előtt, szokás szerint meg kellett volna köszönni mindent, de csak annyit tettem, hogy elmagyaráztam nekik, hogy milyen fontos szerepük volt az egész küldetésben, hogy a barátságuk, a személyem irányába tett szolgálatuk, a jókedvük, mennyire fontos volt, hogy az iskolákban a lehető legjobban tudjam felszínre hozni azokat a gondolatokat amelyek tolmácsolásáért a forró nyárból a hideg télbe érkeztem. Jó kis csapatmunka volt. Megcsináltuk. Hálás volt érte mindenki, aki benne volt a tapasztalásban.

Úgy döntöttem, hogy nem buszozok. Egy nap elég kell legyen 300 km elfogyasztására. A fiúk buszra tettek, amely kivitt a város peremére. Ott magam után kötöttem a batyut, és elindultam Dél fele úgy ahogy a legjobban szeretem: gyalogosan, lassan, ráérősen, sehova nem sietve. Szép napsütéses idő volt. Nem fáztam egyáltalán. Lehengerlő látvány a mustár virágok sárgája, háttérben a kék hegycsúcsokkal melyeket még mindig hó takaró borít. Kis gyaloglás után megállott egy autócska amelynek sofőrje nem sokat beszélt angolul, de szívesen vitt vagy 5 kilométeren keresztül. Rögtön utána jött egy másik kicsi autó, amely vezetője egy fiatal kasmíri muszlim legény volt. Vele már jól tudtam értekezni, így elég sok mindent megtudtam tőle a hely történetéről, a harcokról melyek folynak fölötte. Miután megtudta mivel foglalkozok, hamar fel is ajánlotta, hogy ma este szívesen lát engem az otthonában. Megnézzük együtt a Pakisztán-India elődöntőt, majd eszünk valami finom tradicionális kasmíri ételt. Nagyon tetszett nekem az ajánlata, de vissza kellett utasítanom, mivel a papír sürget, Jammuban meg várnak. Az együtt utazás nem volt hosszas de elegendő ahhoz, hogy feltámadjanak és pezsegjenek a fejemben a gondolatok. Elővettem a füzetet és a tollat, és utazás közben, úgy frissen megírtam, a „Greater Kashmir” kasmíri újság által kért cikket. Sietni kellett a fiatalembernek, mert lassan kezdődött a krikett meccse, aminek egy percét sem akarta elszalasztani. Egy krikett meccs eltart egy fél napot, de hatalmas a láz. Tegnap kasmírban bezárt szinte minden a meccs miatt. Eszembe jutnak egyik srinagari egyetem igazgatójának szavai, hogy akkora a krikett őrület, hogy az embereket már jóformán semmi más nem érdekel, megfeledkeznek Japánról, hirtelen megszűnnek a líbiai zavargások. Semmi más nincs, csak krikett. Ez nem is lenne olyan nagy baj, mert a világbajnokság szombaton befejeződik. A baj talán csak annyi, hogy az emberek figyelme a bajnokság után is megtalálja az útját a televízión keresztül az olyan dolgok irányába, amelyek egy része azért van, hogy eltakarja a lényeges dolgokat. A fiatalembertől megtudtam, hogy a kasmíriak a pakisztániaknak drukkolnak szinte mind. Miért van ez? Azért mert a kasmíri a maga fajtájának drukkol, a muzulmánnak. „Örömmel” vettem tudomásul, hogy mára egy sport esemény is vallások közötti harcról szól. Allah majd győzelemhez segíti a pakisztániakat. Borzalom. Ez az oka a harcoknak is. Elhittük hogy az a mi fajtánk, akinek ugyanaz a vallása mint nekünk, vagy ugyanaz a bőre színe mint a miénk. Próbálja meg valaki azt bizonygatni, hogy a vallások nem segítenek az elkülönülésben. Miért drukkol valaki egy csapatnak csak azért, mert ugyanaz a vallása mint neki. Egy csapat miért kéne nyerjen csak ebből az okból kifolyólag? Miért nem annak a csapatnak drukkolunk, aki szebben játszik, amely játékosai között nagyobb az összhang, a harmónia, az együttműködés? Ez a nap eszembe juttatta egyik kedves barátom, Fülöp Csaba azon törekvését, hogy olyan sportrendezvényeket szervezzen, ahol nem a nyerni akarás a lényeg, hanem a sport, a játék és az együttlét öröme, ahol a mérkőzések nem a harcról szólnak hanem ellenkezőleg, a szeretetről, és az együttlét öröméről. Harcosnak neveltek, és harcost nevelünk mi is gyerekeinkből, így hát a sport igazi jelentése elveszik. A sportolók harcolnak. A sportrajongók szintén harcolnak egymással. Szépek vagyunk. Érdemes sportolni! Ha már a fegyverhasználat tilos, legalább sportoljunk vagy menjünk foci hoki meg krikett meccsekre, ami felérhet egy kisebb fajta háború okozta élménnyel. Nem akarok általánosítani. Tudom, hogy vannak olyan sportolók is akiket nem a nyerés utáni glória hajt, de ha képesek vagyunk tisztán szemlélni a dolgokat, láthatjuk, hogy ott van a nagy harc meg az ellenszenv a sport mérkőzéseken. Aki kételkedik ebben, annak figyelmébe ajánlom a Gyergyó-Csík hokimeccseket, vagy ajánlhatnék talán Szlovák-Magyar foci meccseket is.

A fiatalembertől megkérdeztem, hogy minek volt köszönhető, hogy Pakisztán elszakadt Indiától. Ő erre azt mondta, hogy az Gandhi műve. Mondom, hogy honnét veszi ezt? Azt mondja, hogy a szüleitől. Mondom neki, hogy te én nem hiszek a szüleimben, mert bármennyire is jót „akarnak”, lehet, hogy amit mondanak az helyes, de lehet hogy nem helyes. Ha netán helyes, akkor jó nekem, mert a helyes utat választom általuk. De ha netán amit mondanak hamis, akkor én vakon ráállok a helytelen útra. Ezért én inkább úgy döntök, hogy még mielőtt elfogadnék a szüleimtől, vagy a tanáraimtól valamit, a dolgokat én is megvizsgálom, és a döntést én hozom, nem pedig ők helyettem. Ugye milyen könnyű elveszíteni az egyéni felelősséget. George Bush azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Anyuka azt mondta, ezért kérdés nélkül elfogadom. Ha kérdés nélkül elfogadsz mindent, akkor te nem magadat adod majd gyerekeidnek, hanem azokat akik a te szabályaidat készen megfogalmazták helyetted, akik életét élted a magadé helyett. Így veszítetted te el az életedet még a fizikai halálod előtt. Kelj fel és járj! Gondolkodj és létezz. Ne engedd, hogy más megtegye helyetted, mert „meghalsz még mielőtt meghalnál”.

Tovább sétáltam a gyönyörűséges Kasmír völgyben. Olyan jól benne voltam abban a környezetben, hogy nem jött egyáltalán, hogy kiszálljak belőle, beüljek egy autóba. Leültem egy kőre. Elővettem a Kartik által felpakolt száraz gyümölcsöket, és elkezdtem falatozni. Nemsokára jött egy kamion és én integettem nekik, mint mindenkinek, ezért megállt. Hamar felpakoltam a házam a fülkébe, ahol egy idősebb sofőr, meg (feltehetőleg) a kb 12 éves fia várt rám. Egy szót nem tudtak angolul...Ettől függetlenül az út csodás volt. Elénekeltem nekik is a „Kis kalapomat”, az örömódát, Verdi rabszolgaindulóját, meg egy jó néhány dalt. Megosztottam velük a mogyoróimat, de úgy hogy az utolsó kettőt meghagytam magamnak, éppen úgy mint eddig :).

Megfelezte az utamat ez a teherautó, de ekkor a nap már a magas kasmíri hegyek mögött járt. Micsoda lehetőség kipróbálni az esti stoppolást. Kíváncsiskodók vettek körül amikor kiszálltam a teherautóból. Kérdezték, hol alszok. Mondtam, hogy nem alszok, megyek. Percek alatt megállt a következő teherautó, és intették, hogy menjek mert elvisznek. Két fiatal hindu srác ült benne. Hatalmas volt a hely a fülkében. Az egész fülke egy hatalmas ágy volt. Mondták, hogy Jammutól 60 km-re fognak letenni, de addig élvezzem az utat. Nehéz volt az angolt a hinduval összeegyeztetni. Nehezen tudtunk értekezni, de pont jó volt. Szeretem, hogy minden egyes intenzívebb utazás után következik egy könnyebb fejezet, ahol lehet pihenni, akár aludni is. Mondták is, hogy nyugodtan feküdjek le. Én meg szót fogadtam. Alig ment le a nap, és máris egy olyan autót kaptam, amelyikben vetett ággyal vártak. Nem rossz. Közbe-közbe megálltunk, hogy megnézzük a meccs eredményét. India győzelemre állt. Azt mondtam Kasmírban, hogy az nem fog nyerni, aki a legjobban nyerni akar, aki Isten segítségét kéri a nyeréshez, mert annak kell megtanulnia, hogy nem nyerni kell, nem legyőzni a másikat, hanem játszani. Arra tippeltem egy hónappal ezelőtt, hogy India Pakisztánnal lesz a döntőben, mert ez a meccse meg kell történjen. Szembe kell nézniük egymással. Elődöntő lett belőle. Egyik megállóban nagy örömmel jött vissza a sofőr. Pakisztán megy haza! India Sri Lankával fogja játszani a döntőt szombaton. Sri Lankának nagyon kemény csapata van. De valahogy azt gondolom, hogy India lesz a bajnok. Emlékszem, amikor Spanyolországban voltam, ők lettek az európai bajnokok, amikor Gibraltáron voltam, Gibraltár szépét választották a világ szépének. Indiában vagyok, Indiának meg kell nyernie a világbajnokságot :).

Éjfél után jártunk az óra szerinti időben, amikor megálltunk vacsorázni. Előkerült a whiskys üveg. Kínáltak nagyon kedvesen, de én még a látványát sem bírtam. Már szinte elfelejtettem, hogy ennek az autónak is a whisky volt az adalékanyaga. Olyan volt az út addig a pontig mint egy agresszív teherautós Párizs Dakar verseny. Csakhogy annál egy kicsivel izgalmasabb, mert nem a puha homokban száguldottunk ezerrel, hanem a Kasmír völgyet körülölelő sziklák oldalán, ahonnét zuhanni csak nagyot lehet. Kaja és whisky után a gép is sokkal gyorsabban ment mint azelőtt. Azt merném állítani, hogy aki európaiként először kerül egy ilyen teherautóba azt a halálfélelem végig kíséri az úton egész az érkezés pillanatáig. Nekem már lassan megszokott, hozzátartozik a hétköznapjaimhoz. Egy elhagyatottnak tűnő vonatállomásban tettek le, ahol egy lélek nem volt az enyémen kívül, és ahol megtudtam, hogy a legközelebbi vonatig még van vagy 7 óra. Úgy döntöttem, hogy inkább elindulok gyalog. Visszafele indultam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az út ami mellett az állomás volt nem Jammu fele tart. Nekivágtam az éjszakának, neki a gyaloglásnak. Az éjszaka csendje körülölelt. Kevés autó járt, és nem igazán mutatták jelét annak, hogy szívesen elvinnének egy darabon. Elérkeztem egy katonai bázishoz, ahol két katona „ellenőrizte” a forgalmat. Bizonyos kamionok megálltak és a sofőrjük váltott egy néhány szót a katonával. Mások csak lassítottak pénzt nyújtva ki az ablakon a katonának. Ez sem volt idegen látvány nekem, aki egy poszt kommunista ország szülöttje. A katonákat kedvesen köszöntöttem, kezet fogtam velük. Nem tudtak angolul de sikerült megértetni velük, hogy Jammu fele tartok, és letértem a fő útvonalról, ezért oda szeretnék visszajutni. Vették az adást, fogtak nekem egy teherautót, ami visszavitt engem addig az elágazásig, ahol eltértünk az előző kamionnal Punjab (Pundzsáb) irányába. Ott is hindu katonák fogadtak, ugyanazzal az angol tudással, de ugyanazzal a segítőkészséggel. Fogtak nekem egy terepjárót amelyben 2 muzulmán fiatalember utazott. Mentek Jammuba valami zöldségekért. Feldobtam a bőröndöt hátul, és elindultunk Jammu fele. Az utat végigszunditottam. Arra ébredtem, hogy megálltunk. Azt mondták a srácok, nem tudják, hol vagyunk, mert még soha nem jártak Jammuban. Levettem a csomagomat az autóról, és próbáltam a tovább vezető utat kitalálni. A fiuk szinte szó nélkül visszaültek az autóba, és elhúzták a csíkot. Így maradtam egyedül félálomban a nem tudom hol közepén. Elindultam az úton, remélve, hogy érzékelek majd valami mozgást az út valamelyik szélén, és megkérgezhetem, hogy hol vagyok, és hogy merre kell tovább menjek Jammu fele. Az első mozgás amit érzékeltem két kutyáé volt, amelyek egymást bátorítva rohantak felém, hogy elijesszenek. Megálltam, feléjük fordultam, nyugodtan vártam amíg a kedélyek lecsillapodnak, majd elindultam tovább az úton. Nemsokára megjelent egy motorbiciklis srác akitől megtudtam, hogy jó irányba haladok. Már csak 5 kilométer van a desztinációmig. Nem esett túl jól a hír, de nem ellenkeztem. Húztam tovább a bőröndöt az úton amíg valami fényt és mozgást láttam jobb felől. Amikor odaértem, láttam, hogy egy útszéli gyorskajálda-teázóhoz érkeztem. Egy 15 körüli fiú volt ébren. Tévézett. Ő beszélt hindiül én meg angolul. De akár magyarul is beszélhettem volna, hisz úgy sem értette. Hellyel majd teával kínált. Nem nagyon volt kedvem tovább gyalogolni, mert a fáradtság úrrá lett rajtam. Csak ülni szerettem volna, meg egy kicsit szunyókálni. Elővettem a laptopot és neki fogtam képeket válogatni feltöltésre. Képeim közelebb segítettek engem a napkeltéhez, lassan indulhattam tovább. A fiatal hindu srác még hozott egy teát nekem, meg egy péksüteményt, de nem akart pénzt elvenni. Neki szívesen adtam volna, mert láttam, hogy már egy darab ruha is sokat jelenthetne számára. Tévedtem. Valószínűleg meg volt mindene, amire szüksége lehetett. Elindultam az országúton Jammu fele. Nemsokára megállott egy kis teherautó, és szinte a vendégházig szállított. Visszaérkeztem oda, ahonnét egy pár nappal ezelőtt elindultam a csodálatos Kasmíri hegyek irányába. A kapus felhívta Renu tanárnőt, majd szó nélkül intett, hogy kövessem. Kinyitotta a szobámat. Utolsó energiáimat összeszedve nekiláttam kimosni a ruháimat. Víz mint a mesékben, hol volt, hol nem volt. De lassan sikerült befejezni. Lefeküdtem. Egész nap senki nem zavart.

Egy érdekes gondolat jutott még eszembe a 300 kilométeres, egy napos út közben. India tele van kisebb nagyobb teherautókkal. De két egyformát még nem láttam. Tarkabarkára vannak festve. Mindegyik egy egyedi robotocska egyedi dudaszóval. Azt gondoltam magamban, hogy ezek az autók annyira különböznek egymástól, hogy mondhatni egy egy ilyen teherautónak sokkal több egyénisége van, mint egy jól idomított, jól „betanított” modern embernek. Remélem, soha nem kerülünk oda, hogy egyedi robotocskák kezdjék irányítani a sok egyforma emberi lényt. A helyzet nem túl biztató, mert robotjaink egyre intelligensebbek, mi meg egyre butábbakká vállunk.

Kedves olvasó! Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszik a történet, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenet máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson. Ha úgy gondolod, hogy szívesen lefordítanád az olvasottakat valamilyen nyelvre, (gondolok itt elsősorban románra, vagy angolra), kérlek jelezd szándékodat e-mailben (szbdgndlt@gmail.com). Egyelőre nem bővelkedem az anyagiakban, de amennyiben a helyzet változik, készen állok fizetni is a szolgáltatásért :)

A Szabad Gondolat első és második száma letölthető innét: Szabad Gondolat 1, 2

. A harmadik szám is megjelenik hamarosan. Hogy igazán szabad lehessen a gondolat, igyekszünk mindenféle politikai, kereskedelmi és más érdekektől távol tartani. Nem szeretnénk pénzért reklámozni benne bármit is, mert az elvehetné Szabadságát. Az emberi értékeket szeretné hangsúlyozni az anyagiakkal szemben. Ajándékként jelenik meg mindenki számára, aki szeretettel olvassa, és befogadja őt. Lapunk továbbra is teljesen ingyenesen elérhető szeretne maradni, hogy mindenki elolvashassa, akinek épp rá van szüksége talán egy fontos lépés megtételéhez. Aki viszont fontosnak tartja , hogy a Szabad Gondolat továbbra is megjelenjen nyomtatott formába, és önzetlenűl támogatni szeretné, kérem írjon a fenti címre.

Felebaráti szeretettel,

Szabad Gondolat

Figyelmedbe ajánlom:

A gyógyulás művészete

Comments

You can follow this conversation by subscribing to the comment feed for this post.

velemenyem szerint hadd az ekezetekkel valo irast, aki olvasa soraidat az megerti az ekezet mentes sorok uzenetet is;
a mindenseg fenye vilagitsa mindanyiunk foldi letezeset:*
namaste batyokam

Posted by: Rosszpossztooo | 03/27/2011 at 11:35 AM